„Fiatalként megválogatjuk a szavainkat, nehogy gyerekesnek, éretlennek, butának tűnjünk”
Az ageizmus nem csak az időseket sújtja
Mozart nyolcéves (!) korában szerezte első szimfóniáját, Mary Shelley tizenkilenc évesen megírta a Frankensteint, és húszéves korára már Bill Gates is kibukott a Harvardról, majd létrehozta a Microsoftot. „Szemtelenül fiatalok”, „fiatal koruk ellenére”, „korukhoz képest”, meg tudom is én, miket szoktak még mondani olyan emberekre, akik még szám szerint nem értek el egy bizonyos életkort, amitől fogva igazán komolyan venné őket a társadalom. Ennek ellenére, lám-lám, képesek voltak maradandót, értékeset, értelmeset létrehozni, és ettől mi, akik idősebbek vagyunk már náluk, kissé zavart mosollyal követjük lépteiket, azt gondolva, ez csupán egy-egy kivétel, a fiatalok azon kívül, hogy szépek, nem sok mindent tudnak hozzáadni jelenlegi társadalmunk működéséhez. Wilson Luca írása.
–
Beszéljünk az ageizmusról!
Emlékszem, tizenkilenc éves koromban repültem ki a szülői házból, ami szokatlannak számított akkoriban, és még sokan a barátaim közül sem hitték el, hogy valóban élvezem a korán jött önállóságot, és ténylegesen boldogulok majd a „felnőttek világában”. Arról aztán nem is beszélve, mennyire vett komolyan a közös képviselő a lakógyűlések első öt (vagy inkább tíz) évében. Azt éreztem, extrán bizonyítanom kell rátermettségemet, felelősségvállalási képességeimet.
Hidd el, Marika (a közös képviselő), időben be lesz fizetve az a közös költség, értelmesen reflektálok majd az éves költségtáblára, és még azt a parlagon heverő kis előkertet is kicsinosítom tavaszra!
Nos, a jelenség, amit már második bekezdés óta kerülgetek, az ageizmus, vagyis a koralapú hátrányos megkülönböztetés. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, ez csupán az időseket érinti, és az ageizmus ezen aspektusáról szerencsére egyre több szó is esik (nemrég Milanovich Domi írt róla ITT), viszont a fiatalok elleni diszkrimináció, a hozzájuk való negatív viszonyulás gyakran össztársadalmilag elkerüli a figyelmünket, hiába tapasztaltuk már mi magunk is bőrünkön.
Fordított ageizmus a gyakorlatban
Tíz-tizenegy évvel ezelőtt, amikor én is megírhattam volna a magam Frankensteinjét (de nem tettem), vagy létrehozhattam volna a saját techóriás cégemet (de szintén nem tettem), vagy megtölthettem volna az Arénát a fülbemászó dalaimmal (így van, ez sem történt meg), bizony sok kortársammal együtt nem volt szókincsem arra, hogy nevén nevezzem a gyereket, ó, pedig mennyiszer szembe jött!
Éreztük ugyanis, hogy egy nálunk idősebb felnőtt társaságában szinte görcsösen megválogatjuk a szavainkat, nehogy gyerekesnek, éretlennek, butának tűnjünk.
Éreztük, hogy első munkahelyeinken mélységesen alul vagyunk fizetve, és gyakran becsülve is, feletteseink pedig minden módon azt kommunikálják, hogy mi állandó ellenőrzésre és korrekcióra szorulunk.
De mégis elfogadtuk, hogy ennek már csak ez a rendje, módja, mászni kell egyre feljebb, és feljebb a szamárlétrán, aztán egyszer csak majd mi dirigálhatunk szemtelen stílusban a gyakornoknak.
Nagyon hasonló a működési mechanizmusa az ageizmusnak egyébként, mint a szexizmusnak vagy a rasszizmusnak, azzal a különbséggel, hogy a fordított ageizmusról, tehát amikor fiatalokat rekesztünk ki, nem ildomos beszélni – hiszen annyi, de annyi előnye van fiatalnak lenni a társadalom szerint! Az meg egy igazán elhanyagolható tény, hogy kétszer olyan keményen kell bizonyítani azt, hogy neked itt vagy ott helyed van.
Fiatalnak lenni a legjobb dolog, ami történhet velünk?!
A fiatalság olyannyira fel van magasztalva külsőségekben, hogy arcpirító dolog volna azt állítani, bizony megvannak a maga hátrányai annak, ha még nem sikerült elmúlni harmincévesnek.
Szinte minden olyan ipar, amely a külsőségekkel operál, tehát a divat-, a szépség-, a filmipar stb., nem szereti vizuálisan megjeleníteni, hogy emberek élnek és mozognak 25 év felett. Ebből a belénk ültetett komplexusból remekül profitálnak is, lehet hozzájuk fordulni ráncot felvarratni, kencéket, hajfestéket, és mindent mást betárazni, hiszen az idő múlása szégyenletes, fiatalnak lenni pedig a lehető legcsodálatosabb dolog, ami történhet egy földi halandóval.
Már ha az a fiatal földi halandó történetesen nem akar formabontó ötlettel előállni „túl fiatalon”, nem akar elmenni a hivatalos ügyeit intézni, sok felelősséggel járó pozíciót betölteni, vagy hozzászólni egy olyan beszélgetéshez, és kifejteni a véleményét, amiben nála akár jóval idősebb emberek is részt vesznek.
A fordított ageizmus akkor a legveszélyesebb, amikor…
A koralapú diszkriminációnak többfajta szintje, és formája van. Ott van például az intézményes, amikor maga a rendszer, ami a társadalmunkat szabályozza, különbözteti meg hátrányosan a fiatalabb korcsoportokat, például nem veszi számításba jogaikat, állami szinteken nem enged bizonyos pozíciókat betölteni adott életkor alatt (lásd az amerikai elnökök minimum 35 éves korhatárát).
Beszélhetünk továbbá személyközi (interperszonális) ageizmusról is, ami társas kapcsolatainkat hatja át, a pökhendi „mit tudhatsz te ilyen fiatalon erről vagy arról” kérdéstől a fiatalabb generációk állandó sztereotipizálásáig: az ezredfordulósok elveszett lusta banda, amelynek tagjai soha nem akarnak felnőni, a Z generációsok pedig érthetetlen, social media zombi, woke csürhe.
Mind közül viszont a legveszélyesebb a belsővé tett (internalizált) ageizmus, amikor az egyén magára vonatkoztatja a diszkriminatív gondolatokat, hiedelmeket, és elkezdi megkérdőjelezni a saját képességét, tudását, létjogosultságát különféle helyzetekben,
csupán azért, mert nem érte el a társadalmi megbecsültség szimbolikus életkorát.
Beletörődik a jogtalan alulfizetettségbe, akár a munkahelyi verbális, érzelmi abúzusba is, és végső soron olyan döntéseket hoz, vagy pont nem hoz, amelyek önbeteljesítő módon tényleg nem engedik hozzá azokhoz a bizonyos asztalokhoz, ahol komoly felnőttek komoly dolgokról beszélgetnek.
Pedig mennyi potenciál van bennünk, bennetek!
Szólok itt most ezredfordulós társaimról és Z generációs barátainkról. Egy rendkívül gyorsan változó világban cseperedtünk fel, ahol meg kellett tanulnunk gyorsnak, adaptívnak lenni, követni a legújabb technológiai fejlesztéseket, sőt azokat hasznunkra, előnyünkre fordítani, akár még pénzre váltani is.
A fiatalabb generációknál rengeteg tudás halmozódik fel, csak nem feltétlenül az a lexikális típusú, amelyet a nálunk idősebb nemzedékek tagjai még oly buzgón sajátítottak el. Ez teljesen természetes, hiszen megváltozott az információszerzés módja, sebessége:
az a tényalapú tudás, amely olyannyira szerves része volt egy okos, művelt felnőtt életének, ma már sok esetben nem a fejünkben, hanem a zsebünkben található.
Ezt persze lehet lekicsinyelni, és azt mondani, a mai fiatalok már semmit nem csinálnak, semmit nem tudnak, csak a telefont nyomkodják, mégis azt gondolom, ugyanannyi potenciál van bennünk, és a mi generációnkból is kikerülhet egy Mozart, Mary Shelley, vagy Bill Gates, csak engedjetek asztalhoz ülni minket is.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Morsa Images
