Iskolai bántalmazás – amikor a rendszer az áldozatot bünteti

–

„Elsőben ketten rászálltak a fiamra, aki csendes, szerény, jó tanuló – talán épp ezért lett áldozat. Kezdetben csak csúfolták, lökdösték, hol a tolltartóját, hol a tízóraiját vették el, amit többször is jeleztem az osztályfőnökének. A válasz mindig az volt, hogy ő nem látott semmit, egyébként is sok a gyerek, nem tud mindenkire odafigyelni… Aztán, amikor az iskolaudvaron a hajánál fogva verték a fiam fejét a betonkerítésbe – a fél osztály szeme láttára –, nemhogy nem lett semmi következménye, de az igazgató még fogadni sem volt hajlandó… A helyetteséig jutottam, aki a kifejezett kérésemre sem vett fel jegyzőkönyvet, sőt, a kórházi látlelet ellenére is úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi. Közölte, hogy ők nem fognak foglalkozni az üggyel, ha akarom, tegyek rendőrségi feljelentést. Aztán elkezdett célozgatni arra, hogy mindenkinek jobb lenne, ha elvinném a fiamat másik iskolába” – meséli Eszter, egy dunántúli nagyváros népszerű iskolájában történtekről. Az ügy végkifejlete sejthető: a kisfiú a következő félévet már egy másik iskolában kezdte.

Sajnos ez egyáltalán nem egyedi eset; nemcsak a bántalmazás gyakori, hanem az is, hogy az ügy „megoldása” az iskolaváltás – az áldozat számára. De miért nem a bántalmazónak kell mennie, merül fel sokakban a kérdés? Mekkora mozgástere van az igazgatónak? És egyáltalán: miért nincs valódi hatása az ilyen látszatmegoldásoknak?

A gyerekek háromnegyede érintett

Rosta Ágnes pszichológus, a Hintalovon Alapítvány szakembere szerint nagyon gyakori, hogy egy ilyen helyzetet úgy „oldanak meg”, hogy a bántalmazott gyereket kiemelik a környezetéből – ezen kívül azonban nem történik semmi… Sajnos sokszor előtte sem, hiszen az, ha a fenti történethez hasonló atrocitás történik, már csak a jéghegy csúcsa.

„Sokkal korábban kellene lépni, nem akkor, amikor már elfajul egy bántalmazás, mert akkor valóban lehet, hogy már nem marad más megoldás, mint az iskolaváltás. Ez pedig – bár magát a konkrét bántalmazást megszünteti – csak azt erősíti az áldozatban, hogy valami nincs rendben vele, és ezt a negatív tapasztalást viszi magával tovább, bárhová is megy” – mondja a pszichológus, aki az alapítvány Nemecsek-programjának szakmai munkatársaként az iskolai zaklatás, azaz a bullying szakértője.

Már csak azért sem jelent megoldást az iskolaváltás – folytatja –, mert a bántalmazás soha nem elszigetelt esemény, hanem mindig valamilyen diszfunkciót jelez a közösségben.

„Lehet, hogy egy problémát megszüntetünk, de egy ilyen közösség kitermeli a következőt, azaz a probléma újra megjelenik, sőt, alattomosan folyamatosan jelen lesz az osztályban” – figyelmeztet, majd egy ijesztő adatot is megoszt: „egy 2022-es magyar, reprezentatív kutatás szerint az általános iskolások 85%-a volt már érintett valamilyen formában iskolai zaklatásban – ami nagyon nagy szám!

Gyakorlatilag azt jelenti, hogy a gyerekek több mint háromnegyede érintett, és szerintem kijelenthetjük, hogy a maradék pedig még nem találkozott iskolai bántalmazással. Az is ijesztő tény, hogy az iskolai erőszak korhatára egyre lejjebb csúszik: az áldozatok fele már tízéves kora előtt elszenvedte az első bántalmazást.”

A kutatások szerint bárki válhat áldozattá – hiszen valamilyen szempontból mindenki „kilóg” a sorból. Mert jó tanuló. Mert rossz tanuló. Mert szegény. Mert gazdag. Mert visszahúzódó. Mert hangos. Mindig a közösségtől függ. Tartóüsan áldozattá attól válik valaki, hogy nem mer segítséget kérni vagy nem segítenek neki. A bántás pedig bekúszik a bőre alá, szégyenben tartja, lerombolja az önbizalmát.

Ma, 2025-ben szerencsére már nem ott tartunk, ahol régen, amikor az erőszakot, a bántalmazást az iskolai élet természetes velejárójának tekintették. Mégis, csak kevés pedagógus jut el addig a felismerésig, hogy ha bullying történik, akkor az egész közösséggel foglalkozni kell.

Nem állnak bele az ügybe

Az, hogy milyen kimenetele lesz egy iskolai bántalmazási ügynek, egységes szabályozás hiányában szinte teljes mértékben az intézmény vezetésén és a pedagógusok hozzáállásán múlik. Sajnos gyakori, hogy utóbbiak homokba dugják a fejüket, bagatellizálják a történteket, és nem vállalják fel a konfrontációt az érintett szülőkkel.

Az pedig ritkaságszámba megy – bár elvétve akad rá példa –, hogy érdemben, a megelőzésre is figyelmet fordítva foglalkoznak a bullyinggal. Előfordul az is, hogy az igazgató azért utasítja el a korrekt, valóban megoldást hozó eljárás lefolytatását és a jelenség érdemi kezelését, mert attól tart: az általa vezetett intézmény így belecsúszik a „problémás iskola” skatulyájába. Pedig Rosta Ágnes szerint ennek éppen az ellenkezője igaz.

„Egy intézmény attól lesz jó iskola, hogy észreveszi és komolyan veszi az iskolai bántalmazást, és vannak rá válaszai. Bántalmazás ugyanis minden, de tényleg minden intézményben előfordulhat – egy elit fővárosi gimnáziumban éppúgy, mint egy borsodi kisiskolában. Ha valaki azt mondja, hogy náluk soha nincs ilyen probléma, fogjunk gyanút: valószínűleg csak nincsenek eszközeik a kezelésére – pláne a megelőzésére –, vagy rosszabb esetben észre sem veszik, hogy jelen van...”

Az igazgató mozgástere akkor még nagy, amikor a folyamat elején járunk. Az eltanácsolás azonban csak fegyelmi eljárást követően történhet meg, körzetes iskoláknál pedig – ha a gyerek a körzethez tartozik – általában még akkor sem. De még ha működne is ez a módszer, el kellene kerülni, hiszen a bántalmazó gyereknek is segítségre van szüksége. Gyakran ő maga is bántalmazott – a családjában, vagy akár egy sportegyesületben, amelyek sokszor melegágyai az ilyen eseteknek.

Már a „nulladik percben” beszélni kell róla

Ideális esetben az osztályfőnök már az első jelnél beavatkozik – például behívja az iskolapszichológust, vagy interaktív osztályfőnöki órát tart. Akár arról, hogyan szólunk egymáshoz, vagy arról, hogy nemcsak az okoz sebet, ha megütünk valakit.

Ha már akkora a baj, hogy be kell vonni az igazgatót, és be kell hívni az érintett szülőket, akkor meg kellene állapodni arról, milyen lépéseket tesz az iskola, és mindezt írásban rögzíteni. Ha nincs belátás a szülő részéről, akkor pedig mindent meg kell tenni, hogy eljuttassák odáig, és ráébresszék, miért fontos ez. Ha a szülő tartósan nem együttműködő, és a gyerek továbbra is veszélyezteti a közösséget, az iskola – miután minden más lehetőséget kimerített – a gyermekjóléti szolgálathoz fordulhat. Kérés esetén a családsegítő szolgálatok is vállalhatják a mediátori szerepet.

A lényeg: akkor kell beszélni a bullyingról, amikor még nincs nagy baj. Ebben segíthetnének az erre specializálódott civil szervezetek – 2021 óta azonban ezek nem tarthatnak előadást vagy rendhagyó osztályfőnöki órát az iskolákban több, előre meghatározott témakörben.

Ilyen például a drogprevenció, a digitális biztonság vagy az egészségfejlesztés – épp azok a területek, ahol a legnagyobb szükség lenne a külső segítségre. Elvileg a tankerület által jóváhagyott lista alapján hívhatók be szakemberek, ezek a listák azonban a gyakorlatban nem léteznek.

Megoldást jelenthet az is, ha a szülők összefognak, és együtt követelik ki a változást az iskolától. Ehhez persze az kell, hogy mindenki megértse: a bullying nemcsak egy-két gyerek ügye, hanem az egész közösségé – márpedig egy ilyen osztályban a többiek sem érzik jól magukat. Hatásos lehet, ha a bizonytalan szülőket arra kérjük, idézzék fel, ők a saját gyerekkorukban találkoztak-e iskolai bántalmazással, kiközösítéssel – és ha igen, milyen érzés volt akár csak kívülállóként részt venni benne. Ilyenkor gyakran feltolulnak az emlékek: a félelem, a bűntudat érzése.

Tévhit, hogy nehéz észrevenni

„Gyakran megkapjuk a pedagógusoktól, hogy nehéz időben észrevenni a bántalmazás jeleit – de ez hatalmas tévhit! Vannak ugyan nagyon okos, ügyesen manipuláló gyerekek, de a bántalmazásnak mindig vannak észrevehető jelei. Egyrészt megváltozik az áldozat viselkedése, másrészt az egész közösség hangulatán érezhető a változás. Otthon pedig intő jel, ha a gyerek állandóan fáradt, ha eltűnnek a dolgai, vagy megváltozik a viselkedése – például más útvonalon megy iskolába, étvágytalan lesz, vagy egyik napról a másikra bezárkózik.

Az iskolai bántalmazásnál mindig jelen van a megfélemlítés – soha nem egy konkrét konfliktus miatt történik. És azt is tudni kell: a gyerekek nem tudják egyedül, maguk között megoldani. S bár hajlamosak vagyunk néhány gyerek ügyének bélyegezni, a többiek – akik végignézik a bántalmazást – szintén áldozatok, és ők is sérülnek. Abban, aki félelemből nem emeli fel a szavát az erőszak ellen, gyakran még felnőttként is munkál a bűntudat” – figyelmeztet a Hintalovon Alapítvány pszichológusa. „A ne árulkodj! parancsa annyiszor elhangozhat iskoláskorig, annyiszor hallhatja a gyerek, hogy ne keveredj bele, nem a te dolgod, hogy mire valóban kritikus helyzetbe kerül, már nem mer segítséget kérni.”

Ki kell mondani, hogy „nálunk ez nem oké”

Már a megfelelő iskolai kultúra is rengeteget számít a megelőzésben – egy olyan közeg, ahol az intézmény minden szinten deklarálja, hogy az erőszakos viselkedés, még ha „csak” szóban történik is, nem elfogadott. Ahol mindenki tudja, hova lehet – sőt, kell is – fordulni, ha baj van.

Az igazgatónak ebben hatalmas a felelőssége. Ahogy abban is, hogy létezik-e eljárásrend, protokoll az ilyen esetek kezelésére – például a házirend részeként.

Rosta Ágnes szerint minden intézményben, ahol gyerekekkel foglalkoznak, szükség lenne egy kötelezően kidolgozott gyermekvédelmi útmutatóra. Ebben szerepelnie kellene annak is, hogy milyen megelőző intézkedéseket tesz az adott intézmény, és hogy bántalmazás vagy zaklatás esetén milyen fix protokollt kell követni. Ez nemcsak a szülőknek, gyerekeknek, hanem a pedagógusoknak is biztonságot adna. Számos országban – például Angliában, Ausztriában vagy Lengyelországban – már kötelező az ilyen dokumentum megléte.

Pomaranski Luca