Ezért marad egyedül annyi férfi

–

Legalább egy férfit mindenki ismer, aki örökké egyedül van, írtam az imént – én pár pillanat alatt hat ismerőst számoltam össze a saját köreimből. (Ha még töprengenék egy sort, jóval több név is eszembe jutna, ebben biztos vagyok.) Mind a hatot kedvelem, van köztük, akit a barátomnak mondhatok, és egyiküket se jellemezném a „kiállhatatlan” vagy a „nőgyűlölő” jelzővel (sőt).

Érdekes, hogy ha egy nőnek huzamosan nincs partnere, akkor az ember hajlamos (legalábbis magában) sajnálkozva kommentálni a facérságát. Feltételezni, hogy bizonyára árvának érzi magát, szomorúak az estéi, az ünnepei, és bár nagyon talpraesett és önálló, titkon valószínűleg arról ábrándozik, végre jön valaki, aki megmenti az egyedülléttől.       

Férfiak esetében azonban, ezt figyeltem meg, automatikusan azt feltételezzük (hacsak nem hangoztatja az ellenkezőjét): önként választotta a magányos farkas életformát.

Mert például így szabadon kalandozhat vagy kényelmesebb úgy, hogy nem kell alkalmazkodni senkihez, a maga ura lehet egészen. Ezért aztán nem is bonyolítja az életét holmi társkereséssel, még a végén beleszeretne valakibe és borulna a komfortos rutin.

A hipotéziseken felül a tény: a nyugati társadalmakban az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőtt a facérok száma (férfiaké és nőké is.) Találtam kutakodás közben egy számomra döbbenetes adatot: az elmúlt 30 évben az egyedülálló férfiak száma 39 százalékra nőtt az Egyesült Államokban (a nőké 36 százalékra). A társkereső applikációk felhasználóinak több mint 62 százaléka férfi. 

 

Amúgy a Pew Research Center tanulmányában az is szerepel, hogy bár bizonyára sokak számára vonzó a szabadság, a párkapcsolatban élők kimutathatóan kevesebbet betegeskednek és jobb az anyagi helyzetük, például azért, mert valószínűbb, hogy van állásuk, szemben az egyedülállókkal, és mert a párok egymás támaszai lehetnek nehéz gazdasági körülmények közt is.

Mi a helyzet nálunk?

Magyarországon két és félmillió ember él egyedül (özvegyek, elváltak, házasságot sosem kötők összesen), azaz minden negyedik magyar „szingli”, bár ezt a szót nem szívesen írom le, ugyanis nincs egységes meghatározása, mást jelent a pszichológusnak, mást a szociológusnak, megint mást a közembernek, tehát inkább maradjunk az egyedülálló kifejezésnél. (A szingli a filmekben és a médiában többnyire nagyvárosban él, tehetős, magasan képzett, karrierorientált és gyermektelen – vagyis az egyedülállóknak csak egy kis részét fedné le a szó.)   

Rövid Irén, szociológus korábbi népszámláláson alapuló beszámolója alapján, 1970 és 2011 között a párkapcsolaton alapuló háztartások aránya 67-ről 51 százalékra csökkent, az egyszemélyes háztartásoké pedig 17-ről 32 százalékra emelkedett, ezzel az EU középmezőnyében helyezkedik el Magyarország.

Ami nagyon érdekes, ahhoz képest, amit talán gondolnánk, több fiatal férfi él egyedül, mint nő. A 20-–39 éves korosztályban például 111 ezer a fecérok száma, szemben a 89 ezer egyedülálló nővel.

Mi lehet ennek az oka?

Ha tippelnünk kellene, miért van tartósan egyedül egy férfi, talán azt mondanák sokan: bizonyára nem keres társat, fél az elköteleződéstől. Vagy összetörték a szívét. Esetleg rossz mintát hozott otthonról, és tart attól, hogy ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, mint a szülei. Vagy szimplán magának való.

A téma szakirodalma nem túl bőséges, de van egy Menelaos Apostolou nevű ciprusi professzor, aki rendületlenül kutatja ezt a területet, vagyis az egyedül élő férfiak szubkultúráját.

Mindenekelőtt elkülöníti az önként választott egyedüllétet a kényszer szülte facérságtól, amely gyakran jár együtt alacsony önértékeléssel, míg az előző csoportba tartozók általában sokkal magabiztosabbak, és gyakorta státuszuk részének tekintik a függetlenséget.

Utóbbiak feltehetően rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a leginkább vonzók a kutatások alapján a párválasztás során: intelligensek, jó külső adottságaik vannak, tehetősek és a társadalom megbecsült tagjai. Mégsem élnek a lehetőségeikkel, ami a tartós párkapcsolat kialakítását illeti. Hogy miért?

A Nikóziai Egyetem professzora leginkább a közösségi oldalakon bombázta kérdéseivel a felhasználókat, és az összesített válaszaik alapján azt állítja, sok férfi számára azért vonzó az egyedüllét, mert így fókuszálni tudnak a karrierjükre, a céljaik elérésére, ami hosszú távon nagyon is hatással van a párválasztásra, hisz esélyeik jelentősen nőnek a sikereik által (ez nőknél nem igazán sikeres stratégia).     

Vizsgálatai alapján azt állítja Apostolou, hogy a férfiak jobban értékelik a facérsággal járó kötetlenséget, azaz, hogy annyit flörtölhetnek, amennyit csak akarnak (míg a nők hajlamosabbak megjelölni választott egyedülállóságuk okának azt, hogy így nem kell állandóan harcolni valakivel, illetve több idejük van elérni a céljaikat.)

A kornak is van szerepe persze a válaszadásban. Az idősebbek, ha felteszik nekik a kérdést, miért vannak egyedül, gyakrabban hivatkoznak arra: „mert így nem kell alkalmazkodni senkihez”, illetve: „így jut idő önmagukra”. 

 

De mi a helyzet azokkal, akik szeretnének társat, ám nem, vagy nehezen találnak?

Apostolou kutatásai alapján az egyedülálló férfiak fele szeretne társat, de nem talál.

Statisztikai tény, hogy a valamilyen súlyos, krónikus betegséggel vagy fogyatékkal élő emberek általában nehezebb helyzetben vannak ezen a téren. A korábbi kapcsolatból gyermekkel rendelkezők szintén némi hátránnyal indulnak. Menelaos Apostolou a következő hátráltató tényezőket emelte még ki kutatásai alapján: introvertáltság, gyér kapcsolati háló, előnytelen külső, alacsony önbecsülés, flörtölési nehézségek, és a pártalálás területén csekély energiabefektetés (tehát az, ha valaki csak várja a csodát, de nem tesz semmit az ismerkedés érdekében).

Greg Mato, amerikai párterapeuta cikkében olvastam (erről bővebben Krajnyik Cinti kolléganőm írt), hogy a facér férfiak száma azért növekszik többek közt, mert a nők egyre inkább az érzelmileg elérhető férfiakat részesítik előnyben, azokat, akik törődnek másokkal, képesek az intimitásra, és képesek megfogalmazni, értelmezni és kommunikálni az érzéseiket. A professzor szerint a férfiaknak érzelmileg fel kell nőniük a XXI. századi kapcsolatokhoz, amelyben már nem egzisztenciális és társadalmi szükségszerűség egy nő számára a házasság, hanem szabad választás. A családok feladata pedig az, hogy meghaladják a hagyományos nevelési elveket, és ne féljenek érzékeny, a sebezhetőséget és a kötődési vágyat kifejezni képes férfiakat nevelni. Mindenki boldogabb lesz, ha ez sikerül. Társsal vagy egyedül. 

Források: Psychologytoday, springer.com, Psychologytoday 2., Lifestyle.livemint.com, KSH, Sciencedirect.com 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61

Kurucz Adrienn