–

Nap mint nap futok bele bosszantó megjegyzésekbe, a „mai nőkről”. (Meg a „mai férfiakról”, „mai gyerekekről”, „mai pedagógusokról” stb. – a „mai” szó jelentése már szinte önmagában sértővé vált, annyiszor tapadt negatív kommentárokhoz.)

És bár a családanyákat is ostorozzák keményen ezer okból, a „hajadon” (ááááá), egyedül élő („egyedül maradt”, „vénlány” – sic!) nőket is sokan és sokféleképpen ítélik meg. Mert van készen jó néhány, változatosan bántó, illetve sértő, olykor kérdésbe csomagolt konzervmagyarázat arra, miért is nem megy férjhez valaki, miért él egyedül.

Szerettem volna benézni a színfalak mögé, meglátni és megmutatni, mi van a sztereotípiák mögött, milyen ma Magyarországon egyedül élni nőként. Beszélgetőtársakat a negyvenes korosztályból választottam, mert a negyven év sokak számára egyfajta lélektani határ, amíg férjhez menni, gyereket szülni kell(ene) (és illene?).

Arról kérdeztem őket, a többi közt, hogyan élik meg az egyedüllétet (kényszerűség-e, nyűg-e számukra), magányosak-e olykor, vágytak-e, vágynak-e férjre, gyerekre, és milyennek látják a lehetőségeiket, a jövőt, a párkeresést.

Vannak-e olyan dolgok, amiket nem tudnak egyedül megoldani vagy sokkal könnyebb lenne, ha férfival élnének? Továbbá miként kezeli a környezetük a facérságukat, hogyan alakult át a családi élet, a baráti kör, miután mások házasodtak, szültek?

A legfontosabb cél: társat találni?

Ildi szerint: Ugyan dehogy!

Azt mondja, míg régebben központi kérdés volt számára, hogy legyen valaki mellette, mostanra ez megváltozott.

„Tökre örülök, hogy már nem szívja le az erőmet, hogy állandóan ezen vekengjek, hogy ez a pasi, meg az a pasi… Mondjuk, azért ebben az is benne van, hogy negyvenöt elmúltam, és tudatosan választottam az egyedüllétet, mert volt pár dolog, amin szerettem volna változtatni magamban, és ehhez az kellett, hogy ezt az időszakot egyedül éljem meg.

Már nem szükséges a jóllétemhez férfi.

Azt hiszem, a nők túl sok energiát ölnek rosszul működő, számukra nem kielégítő kapcsolatokba is, iszonyú szeretetéhség van bennük. Én idővel megtanultam, ahol nem szeretnek, ahol nem becsülnek, ahol nekem nem jó, onnan gyorsan tovább kell állni, nem kell mindenért küzdeni, míg bele nem pusztulunk. Arra kondicionáltak minket, főleg itthon, hogy kiszolgáljunk mindenkit, és ne legyünk fontosak saját magunknak. Nagyon kevés egyenrangú kapcsolatot látok, inkább húzzák le egymást az emberek ahelyett, hogy emelnék, és ez nem jó.”

Andi azt mondja, ő kifejezetten szeretett volna férjhez menni, de nem úgy alakult, ahogy tervezte. „Amikor az egyetemen utolsó éves hallgatók voltunk, egymásba szerettünk egy évfolyamtársammal. Ő volt életem nagy szerelme. Amikor lediplomáztunk, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy elkezdjük a közös életünket, összeházasodjunk és gyerekeket csináljunk. Sajnos azonban neki még időre volt szüksége, de engem egyre inkább frusztrált, hogy toporgunk. Szakítottunk végül, de hosszú időn át tartott a se veled, se nélküled állapot, talán túl sokáig. Én egy olyan férfira vágytam, aki tudja, mit akar: engem. De ezután sikertelen párkapcsolatok jöttek. Olyanok, amikre igazából nem is vágyik az ember, csak időre van szükség ahhoz, hogy felismerje, hogy ez nem jó. És hogy egyedül jobb.”

Anna is családban gondolkozott eredetileg: „Két hosszú távú és két viharos, ám szenvedélyes kapcsolatom volt, mindegyikért nagyon hálás vagyok. Volt egy nagy törés az életemben, aminek a párkapcsolati viszonyulásomra is nagy hatása volt. Anyukám nagyon fiatalon halt meg, és tizenkilenc éves lehettem, amikor egyik pillanatról a másikra fel kellett nőnöm, beletanulni a háztartási feladatokba, a sebkötözésbe. Ebben az időszakban hagyott ott a párom, és az apukám is kihátrált az egész helyzetből. Ez volt az egyik fő megélésem akkortájt a férfiakkal kapcsolatban: ha gond van, eltűnnek. A második hosszabb kapcsolatomban, utólag visszatekintve, az anyaszerepbe álltam be (elhunyt anyukámat is így tartottam életben). Ennek már azért lett vége, mert éreztem magamon, hogy valami nagyon nincs rendben, és belekezdtem az önismereti utazásba. Sajnos azonban évek óta még csak randira se hívott senki. Pedig szerintem egész jó nő vagyok. Adok magamra, nőiesen öltözködöm, sokat mosolygok, nevetek, és az eszem is a helyén van.”

Senki se elég jó?

Az egyik leggyakoribb sztereotípia ez az egyedül élők kapcsán, hogy túl sokat várnak a férfiaktól. Ildi meséli, hogy még az anyukája is megkérdezte tőle: „Kislányom, nincsenek neked túl nagy igényeid férfiak terén?”

„Azt feleltem erre, de, és ebből nem is fogok lejjebb adni, mert szerintem ez nem túl sok, hanem ez az alap, és magammal szemben is hasonlók az elvárásaim. Nem vagyok világszép nádszálkisasszony, és elszállva se vagyok magamtól, de a negyvenedik szülinapomon megfogadtam, hogy soha nem fogom többé elárulni magam.

Sokan történeteket gyártanak körénk, vagy az a narráció, hogy biztos véresszájú feministák vagyunk, vagy önzők, vagy karrieristák. Én egyiknek se gondolom magam.”

„Legközelebb már hozzál haza pasit!”

Ildi azt tapasztalta, hogy a rossz kapcsolatokat a társadalom inkább tolerálja, mint azt, ha egyedül él egy nő, főleg, ha gyerektelenül.

A 42 éves Kriszta azt mondja, az elmúlt tíz évben gyakran hallotta rokonaitól, hogy „vénlány”, meg azt is, hogy aki nem találta meg a párját az egyetemen, az lám, nem is fogja később sem. A „túl nagyok az igények” is sokszor elhangzott – leginkább a háta mögött.

Andi ezzel szemben inkább attól akad ki, hogy 12 éve, amióta egyedülálló, milliószor kellett hallania azt, hogy „neked biztos lesz társad”. Ha mostanában ezt mondja neki valaki, akkor már meg is kéri rá, hogy ne mondjon ilyeneket.

„Az van a fejekben, hogy az egyedülálló nőket sajnálni kell. Mintha mindenki szenvedne, akinek nincsen párja. Pedig én, bár nem arról van szó, hogy ne akarnék párkapcsolatot, nem pörgök állandóan ezen a témán.”

Ildi azt meséli, falun, ahol felnőtt, vénlánynak számít. „A legközelebbi rokonságból is kérdezte valaki nem is rég: meddig akarsz még így maradni? Olyan is van, hogy az arcomba vágják: legközelebb már hozzál haza pasit!”

Hogy mennyire hatnak ránk ezek a legyintéssel nyugtázott, mégis belénk égő kekeckedések, azt jól tükrözi, hogy amikor Ildi pár éve egy hosszú szerelem után hazaköltözött a lakásába, nagyon meglepődött a saját érzésein.

„A szégyen volt a legerősebb. Szégyelltem azt, hogy negyvenhez közel egyedülálló nő lettem. Azt hittem, rendben vagyok magammal, de nem. Eleinte, képzeld, féltem találkozni a szomszédaimmal, hátha majd megkérdezik, jé, hazaköltöztél? Szinte bujkáltam egy ideig. Időbe telt, míg eljutottam oda, hogy már írmagja nincs bennem ennek, iszonyú erőt ad, ha ezt megérted: nincs miért szégyenkezni, rendben vagy így is, magadban is.

Anyukámnak nehezebb, ha megkérdezik: »Ildike férjhez ment-e már? És gyereke sincs?« Szegénynek nincs jó válasza. Néha megsajnálom, hogy miattam magyarázkodnia kell – pedig nem kellene. Sokféle élet van, a kérdés, jól érezzük-e magunkat a sajátunkban, vagy nem.

Ha elvált lennék, egy fokkal jobb lenne a státuszom, mint negyvenes egyedülállóként, pedig bizonyos értelemben, bár papírom nem volt róla, többször is elváltam, egyszer nagyon.

A sok válás viszont már eggyel rosszabb státusz lenne, mint az egy válás. »Na, ez se tud megmaradni senki mellett, vagy nem marad meg mellette senki« – mondanák. Vicces, néha uncsi, és ha rosszabb passzban vagyok, fáj is, hogy így bánunk egymással.”

Ildi meséli azt is, hogy ült már be úgy étterembe egyedül, hogy a pincér sajnálkozva nézegette, és valószínűleg azt gondolta, szórakoztatnia kell őt. „Azon is jót derülök, amikor többes számban beszélnek hozzám: »Vacsorázni szeretnének? Hová mentek nyaralni?«

Miközben ott állok velük szemben egymagam.”

Mire tanít az egyedüllét? Van vajon tanulsága?

Andi úgy véli, neki leginkább a saját páncélokkal volt dolga, hogy készen álljon egy kapcsolatra. „Éveket és szó szerint milliókat áldoztam arra, hogy megértsem a saját működésemet. Végre elfogadtam magamat, az erőmet, a nőies és a férfias oldalamat. Így várom azt az embert, akivel kapcsolódni tudunk egymáshoz.

Addig meg élvezem, hogy enyém a távirányító, George Michael szól kakaón, és néha sírok egyet, amikor már nagyon hiányzik, hogy valaki megszeretgessen.”

Ildi így fogalmazta meg a levont tanulságot: „Nagyon érdekes látni, hogy az életnek mennyi változata, megnyilvánulása létezik, és hogy ez hatalmas értéket képvisel. Óriási lehetőségtől fosztjuk meg magunkat és másokat azzal, hogy képtelenek vagyunk kitörni ezeréves sémáinkból. Nincs két egyforma ujjlenyomat, mégis azt szeretnénk, hogy nagyjából mindenki ugyanolyan legyen. Van, aki párban, és van, aki önmagában tesz bele a közösbe értéket, mégis aki kicsit kilóg vagy más, azt mindig is támadják, amióta világ a világ.”

Anna egyetért Ildivel abban, hogy nem kell mindenáron társ ahhoz, hogy kerek legyen az élet. „Nem könnyű olyan embert találni, aki hordozza azokat az értékeket, amelyek nekem fontosak. Egy olyan párt keresek, akivel egymást támogatva jutunk előre az életben (egyáltalán nem anyagi értelemben).

És ha ilyen ember nincs, akkor nekem jó egyedül is. Szeretem magamat és az életemet annyira, hogy ne kényszerítsem bele magam valami olyanba, amire nem vágyom. Én tudok boldog lenni egyedül.”


És mi okoz ma egy egyedülálló nőnek nehézséget leginkább a mindennapi életben?

Annának az érintés hiánya. „Sokszor amíg nem megyek haza (a családomhoz), mindenféle testi kontaktus nélkül élem az életem. Ez persze nem tűnik fel, csak akkor, amikor valaki hozzám ér, és konstatálom, hogy »Te jó ég, megérintettek«. Ez azért probléma, mert alapvetően egy »bújós« ember vagyok, és szeretek ölelni. A szex is idetartozik, azt gondolom, egy kiegyensúlyozott élet részét képezi, ám egyedülálló nőként nem nagyon jutok hozzá – hacsak nem megyek bele olyan kalandokba, amelyekre lelki, érzelmi és intellektuális értelemben nem vágyom.

Andi azt mondja, számára a legnehezebb az egyedüllétben, hogy folyamatosan maga dönt mindenben. „Rendre egyedül maradok a nagy kérdésekkel. Könnyebb lenne közösen viselni a döntés felelősségét, könnyebb lenne odabújni valakihez, és átbeszélni a dolgokat. Ahhoz már hozzászoktam, hogy mindent én intézek. Ettől persze még nehéz néha ez is. Technológiai tudást igénylő kérdésekben (például laptop- vagy telefonvásárlás) először saját magam körülnézek, sokat olvasok a témában, aztán megkérem valamelyik barátnőm férjét, hogy validálja a döntést.

Ildi azt feleli a kérdésre, hogy nagyon edzett. „Vidéken nőttem fel, egy szabolcsi kis faluban, nagyon sokat dolgoztunk a földeken, hajnalban keltünk, minket gyerekeket se kényeztettek halálra, menni kellett, nehéz volt, de ezt csinálta akkor a legtöbb gyerek arrafelé. Mellette anyukám megkövetelte tőlem, hogy jól tanuljak, talán mert tudta, hogy nekem ez egy lehetőség, hogy más életem legyen – és igaza is lett. És én szerettem is tanulni, igazán csak azt szerettem mindig, tanulni. Amikor álmodoztam arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek, az a kép élt bennem, hogy egy nagyvárosban, a saját cuki kis lakásomban fogok élni, mint a filmekben, és a magam ura leszek. Amikor huszonöt éve az egyetem után Budapestre jöttem, senkim nem volt itt, és még azt sem tudtam, hogy kell lemenni a metróba, meg hogy a 4-6-os kétszer is átmegy a Duna felett.

Mivel nem akartam hazamenni, megtanultam megoldani mindent. Ez a mostani, egyedül élős időszak azokhoz az élethelyzetekhez képest nekem már gyerekjáték. Ami nehéz benne mégis, az az, hogy néha elfáradok, és akkor jó lenne, ha valaki egy időre átvenné a dolgokat, vagy meg lehetne pihenni, de nem lehet.”

„A pakolás végén bedobtam egy felest, hogy na, jól van, ez is megvan”

Mi van akkor, ha valamilyen nehéz, kétemberes vagy férfierőt kívánó feladat elé állítja az egyedülálló nőt élet? Ki segít?

Andi azt mondja, amikor szétnéz a lakásában, baromi büszke, hogy milyen szép lett, ugyanis tavaly teljesen egyedül festette ki. „Mondjuk, hazacipelni a festékes vödröt elég kemény volt” – ismeri el.

A cipekedést Ildi is utálja. „A harmadikon lakom, lift nincs, ha veszek egy szekrényt, vagy fizetek mindenért, vagy valakit keresnem kell, aki segít. Ez a legnehezebb, találni valakit, aki ráér, elhozza, összeszereli. Volt már olyan, hogy három hétig feküdt egy általam összeszerelt szekrény a nappali közepén, mert addig nem ért rá senki a férfi ismerőseim közül, hogy felállítsuk.

Egyszer meg fizettem azért, hogy levigyenek pár bútort lomtalanításkor a lakásból, de a meló felénél a munkások közölték, hogy rosszul mérték fel a melót, fizessek többet, vagy itt hagynak.

Elzavartam őket, mert egy egyedülálló nőnek meg kell tanulnia férfiként reagálni ilyen helyzetekre – csak ez nagyon veszélyes, mert figyelni kell, nehogy tényleg férfivá változz a végén.

Szóval örültem, hogy nem vágtak képen, amikor közöltem, hogy akkor húzzanak innen. Viszont rám maradt egy nehéz asztal, amit még szét kellett csavarozni, hogy le tudjam vinni a harmadikról, de a pakolás végén bedobtam egy felest, hogy na, jól van, ez is megvan.”

Az egyedüllét meg a magány két külön dolog, szoktuk mondani, de tényleg így van ez?

Ildi azt mondja, ő imád egyedül lenni, kár, hogy sokan rettenetesen félnek az egyedülléttől, nagyon hasznos tud lenni. „Ha például egyedül utazol, nem is egyedül, hanem magaddal, én így fogalmazok, akkor végig tanulod magadat. Rájössz például arra, hogy nőként férfi nélkül is teljes értékű ember vagy, hogy nőként gyerek nélkül is nő vagy, és csodálatos dolog nőnek lenni. Persze azt is tudom, egy valódi férfi és egy nő összekapcsolódása egészen más dimenziókat nyithat meg az élet egészében és a szexualitásban is, de szerintem ebben keveseknek van valóban részük. Azt gondolom, nagyon sokat adtam magamnak és a leendő kapcsolatomnak is azzal, hogy jól tudok lenni magammal.

Egy fizetés, két fizetés: nagy különbség
Andi azt meséli, szívesen költözne ki a zöldbe, el a városból, és ebben csak magára számíthat. „Mivel pár éve a multis életemet feladtam, ezért anyagilag is szűkösen vagyok mostanában, és hitelképes sem vagyok. Ebben a helyzetben is jól jönne, ha lenne egy párom, aki azt mondaná, hogy sebaj, bébi, kicsit csináld, ami jólesik, addig élünk az én keresetemből.”

Ildi ehhez azt teszi hozzá, hogy „semmiből nem részesülünk, se adókedvezmény, se CSOK, se hitelelengedés, se semmi. Konkrétan semmilyen pluszt nem kapunk.

Azt mondják miért is kapnál, nem szültél gyereket, és egyébként is, neked nem kell költened gyerekre, karriered van, pénzed, semmi bajod. De ha elromlik a mosógép, vagy hirtelen háromszorosára emelkedik a lakáshiteled törlesztője, azt egyedül kell megoldanod. Nem feleződik semmi, a rezsibe sem száll be senki.
Adjuk csak össze: 120 ezer, mondjuk, a lakásbérlet, rezsi 25-30 ezer, telefon, bérlet… 160-170 ezer fix költségnél járunk? Kaja, ruha, minden nélkül.”

„Nekem szerencsém van, hat éve a saját vállalkozásomban sok szabadidővel meg tudom teremteni, amire szükségem van, persze ennek a bizonytalansága is nehéz, de idővel a bizonytalanságot is meg lehet szokni, ez az ára a szabadságnak.”

Bridget Jones a farkaskutyáktól fél, hát ti?

Ildi meséli, hogy volt már halálfélelme, amikor otthon elesett, és érezte, milyen könnyen meghalhatna, mert nincs, aki segítsen.

„De nem szeretném sajnálni meg sajnáltatni magam egy olyan élet miatt, amit én választottam, vagy ami így alakult. Ennek ez az ára, másnak más. Mondjuk, egy ilyen baleset arra tanít, hogy sokkal jobban figyeljek magamra, mert egy pillanat, és kitöröm a nyakam. És meg kell tanulni segítséget kérni, ez nekem iszonyú nehezen megy, de lassan fejlődöm ebben is.”

Andi attól fél leginkább, hogy egyedül marad. „Nagy igényem van az intimitásra, kapcsolódásra, félek, hogy ez kielégítetlen marad az életem hátralévő részében. Sok szeretet van bennem, amit nem tudok megosztani. Úgyhogy egy picit félek attól is, hogy ha egyszer mégis jön valaki, akkor nehogy ráömlesszem az egészet, ami, lássuk be, elég ijesztő lenne.

Mostanában – negyvenkettő múltam – egyre többször eszembe jut az elmúlás is, az időskor. Ijesztő belegondolni, hogy senki nem lesz, akivel támaszkodnánk egymásra, aki segít, ha baj van. Azt most is nehezen élem meg, amikor beteg vagyok, hogy elvonszolom magamat a dokihoz, és utána nincs, aki elém jöjjön. És hazafelé még be is vásárolok, mert tudom, hogy ha leterít a betegség, akkor nem lesz erőm kimozdulni. Ha ezt egy komolyabb betegséggel képzelem el, az igazán para.

Az is eszembe szokott jutni, hogy egyenes ági utód híján kábé csak az unokaöcséim fognak emlékezni rám. Ennek is van egyfajta fájdalma. Rólam nem fognak megemlékezni családi anekdotákban, vagy legalábbis csak kevésben.”

Anna azt mondja, benne sokkal több félelem munkál egy párkapcsolatban, mint amikor egyedül van. „Az olyan félelmekre gondolok, hogy »nem kellek eléggé«, hogy »elhagyhatnak« – és a többi démonom. Egyedül, azt hiszem, magabiztosabb vagyok, és nem próbálok annyira megfelelni. Valószínűleg ezért vagyok egyedül…"

A társkeresés bugyrai, avagy hogyan ismerkedik ma egy negyvenes nő?

Ildi azt mondja, a saját korosztályának, úgy tapasztalta, ő nem pálya. „Vagy éppen az életközepi válságukat élik, vagy a válásukat heverik ki, vagy valami van. Szétnézek, és számomra is megdöbbentő, hogy a negyven fölötti értelmiségi férfiak tinilányokat hajkurásznak, és nem, nem savanyú a szőlő, szeretem és elfogadtam a koromat, sőt. Az viszont elgondolkodtató, hogy akiket érett férfinak gondolunk, miért kislányokat szeretnének maguk mellé, és miért nem nőket. Egyébként női oldalon is lenne bőven tennivaló.”

Andi régebben kipróbálta a társkeresés több formáját, de nagyon erőltetettnek érzett minden ilyen platformon egyeztetett találkozást. „Pont az veszett el, amire a legjobban vágyom egy találkozásnál – a pillanat, a spontaneitás varázsa. De kipróbáltam azért a Tindert, volt egy jó pár személyes találkozóm, egy sráccal talán el tudtam volna képzelni, hogy »összejöjjünk«, de aztán ő is lemorzsolódott.

Volt olyan, akivel úgy tindereztünk, mintha már közös párkapcsolatban éltünk volna, bár soha nem találkoztunk. Aztán egyszer beszéltünk telefonon, és ott elvágták a sztorit. Sosem láttam. Rá kellett jönnöm, hogy a társkereső oldalak nem működnek nálam, nekem kell a való élet adta helyzet és varázs. Meg az idő…”

Anna legyint a kérdésre: „Juj, elkeserítő – mondja. – Kipróbáltam minden lehetséges felületet, társkeresési módszert, és összességében nagyon rossznak látom a helyzetet. A férfiaknak, akikkel összesodort az élet, egy része a jóval fiatalabb nőkre bukik, egy része iszonyatosan le van pukkanva, egy része a korábbi sebeit nyalogatja, miközben társat keres, és a sérüléstől való félelmében egy kis csigaházból kommunikál. És vannak azok, akik csak a szexre hajtanak (utóbbiak sokszor jóval fiatalabbak nálam), vagy kapcsolatban élnek.

Valahol tuti vannak kiegyensúlyozott, felnőtt férfiak is, gondolom, a legtöbben párkapcsolatban élnek. Reménykedem abban, hogy inkább előbb, mint utóbb akad valaki, akivel jó szövetséget alkothatunk.”

Anna sokszor próbálkozott netes randival, és rendezvényeken is próbált ismerkedni. „Annyit fontos tudni rólam, hogy nagyon magas az energiaszintem. Rengetegszer kaptam meg, hogy túl sok vagyok, mellettem mindennap bizonyítaniuk kellene. Baromira elegem van ezekből a kifogásokból. Negyvenéves koromban kezdtem végre nem visszafogni az erőmet. Én ilyen vagyok, és kész. Aki engem szeret, az így szeressen. Igen, sok az energiám, és ennek nagyon sok az előnye (aki táncolt velem egyszer, az tudja). Igen, vannak vágyaim, álmaim, amikért teszek, és velem tart, akinek van kedve, viszont visszahúzni nem hagyom magam. A játszmák már nem az én pályám, és nem leszek sem az anyja, sem a terapeutája valakinek. Nagyon sok feldolgozatlan családi, magánéleti sebet látok a férfiakban, amit a szőnyeg alá söpörnek, amik onnan befolyásolják az életüket.”

Kriszta kakukktojás némileg a beszélgetőtársaim között, ugyanis bár sok évet élt egyedül, most megismert valakit, és közös jövőt terveznek. Ő így élte meg e párkeresés éveit: „Ha az ember nem találja meg a párját az egyetemen, a munkahelyén, az utcán vagy a villamoson, és a barátai sem tudnak alkalmas barátot bemutatni, akkor megy moziba, színházba, koncertre, kiállításra vagy sétál. Lehet bármikor egy kis szerencsénk. Volt pár alkalom, amikor azt hittem, hogy lehet kapcsolat a találkozásból, de elég rövid időn belül kiderült, hogy nem illünk össze. Így negyven körül van véleményünk, elképzelésünk arról, mit szeretnénk, és mit nem. Vannak vágyaink. Talán azt is megtanultuk, hogy nem árt óvatosnak lenni.

Tavasszal találkoztam egy férfival, jó együtt lenni. A menyasszonya lettem, ő pedig a vőlegényem. Szeretem, ő meg engem szeret. Ez nem egy tündérmese, ez az életünk, és remélem, jól fog alakulni.”


Lemondani a saját gyermekről

Kriszta családot tervez, Andi viszont azt mondja, a gyermekvállalást a korából fakadóan már feladta, abban reménykedik, hogy lesz még tartalmas, hosszú távú kapcsolata.

Ildi úgy fogalmaz, örül, hogy nem lett gyereke. „Nem az volt bennem, hogy nem akarok gyereket, hanem nem volt bennem az, hogy akarok.

Egyszer, attól, aki elítélt emiatt, megkérdeztem, amit tőlünk sokan kérdeznek, csak fordítva: És te miért akartál gyereket? Ez ugyanolyan jogos kérdés, mint a miért nem.

Egyébként sem hiszek az ÉN gyerekem túlmisztifikálásában. Tudom, hogy ezt nem hiszi el nekem senki, azt gondolják, hogy azért mondom ezt, mert nincs gyerekem. Pedig számomra minden gyerek az én gyerekem is. A barátnőim gyerekei nagyon szeretnek, a keresztgyerekeim is, mert amikor velem vannak, megteszem azt, amit felnőttként a kötelességem egy gyerek esetében. Teljes figyelmemmel velük vagyok és »nevelem« őket. Én ugyanazt a szeretetet tudom érezni, amit a sajátom iránt is érezhetnék, ez olyan erős, aminél nincs nagyobb, akár elhiszi ezt nekem valaki, akár nem. A feltétel nélküli szeretetet én gyerek nélkül is ismerem. Bennem ez kicsi korom óta megvan, végtelenül érzékeny vagyok a világra, és a gyerekeket különösen érzem.

Azt gondolom, nagy értéke van a keresztanyáknak, a barátnőknek, a nagynéniknek is, nem csak az anyáknak, sok mindent tudnak ők is hozzátenni a környezetükben élő gyerekek életéhez.”


Amikor a barátnőd anya és feleség, de te nem…

A barátkozás mindenképpen nehéz fázisa a családalapítások kora, nehéz a facéroknak is, hogy mindenki gyerekekkel jár össze, alkalmazkodni kell a kicsi gyerekek napirendjéhez, és nagy lelki béke kellhet ahhoz, hogy ne fájjon: párok közt ülsz egyedül.

Andi azt meséli, odafigyelnek rá a barátai, tekintettel vannak rá. „Persze nehéz mindig az egyedülállónak lenni, asszisztálni az eljegyzéshez, esküvőhöz, várandóssághoz, születéshez, gyermekneveléshez. Mindeközben megélni a háttérbe szorulást, megtapasztalni, ahogy a korábban szoros barátságok meglazulnak, máshova helyeződik a súlypont a barátnőnél. Nekik ez az élet természetes rendje, tudom, ettől függetlenül nekem nehéz. Megjelenik bennem az irigység és a kérdés, hogy nekem ebből miért nem jut. Nem azt szeretném, hogy nekik se legyen, csak azt, hogy végre én is megtapasztalhassam legalább e jó dolgok egy részét.

A gyerekes családokkal ráadásul annyira eltérő az életmódunk, hogy vagy teljesen eltűnünk egymás életéből vagy évi egy-két találkozóra szorítkozik a barátság. Persze van így is, hogy onnan folytatjuk, ahol előző évben abbahagytuk. Ami számomra nehézség, az az, hogy amikor végre összehozzuk a találkozót, akkor is félpercenként félbeszakad a beszélgetés a gyerkőc miatt, vagy az anyukán látom, hogy a telefonját nézegeti, hogy jött-e üzenet attól, aki éppen vigyáz a kicsire. Ezek teljesen érthető cselekedetek, valószínűleg én is így tennék. De attól még zavar, hogy egy tartalmas beszélgetés nem folyhat egyhuzamban, és amikor én éppen elbőgném magam, akkor megjelenik egy pöttöm, és csacsog. Ugyanez igaz a telefonbeszélgetésekre is.”

Anna barátnői is már gyakorlatilag mind szültek, a legtöbb helyen három gyerek van. „Van egy éves baráti összejövetel, amit az egyetemista csapatommal hívtunk életre, ahová mindenki hozza a gyerekeket. Na, erre már nem megyek. Nem azért, mert nem szeretem a gyerekeket, hanem azért, mert az az idő nekem nem feltöltődés, amikor mindenki a saját gyereke után rohangál, amikor minden pillanatban öt dolog történik, az egyiket itatod, a másiknak az orrát törlöd, a harmadikon ruhát cserélsz, mert beleesett a pocsolyába. Egy ilyen hétvégi baráti összejövetel szerintem kimerítő, és le a kalappal a szülők előtt, akik egész évben ezt csinálják… De én erre nem vágyom.

A barátaimnak viszont hál’ istennek van szükségük »felnőtt programokra« is, így járunk színházba, moziba, sportolni, kirándulni, néha bulizni.”

Andi amúgy, ha nem épp egy lelkizést szakít félbe, jól bírja a gyerekzsivajt, „minden gyerekes családnál én vagyok a cuki barátnő, keresztanya-szerűség, aki kényezteti a gyereket. Tele vagyok energiával, tehát nekem megmarad a jó zsaru szerepe. Látom az anyukákon, hogy nagyon fáradtak. Igyekszem segíteni, ha együtt vagyunk.

Ami számomra nehézség a gyerekes anyukákkal való kommunikációban olykor, az az, hogy amikor elmondom, mennyire nehéz az egyedüllét, akkor azt felelik, hogy pontosan tudják, mert ők is voltak facérok. Nem, nem tudják. Lehet, hogy voltak társ nélkül egy ideig, de nem tudják, milyen tizenkét éve egyedül élni, és csak asszisztálni mindenhez a parkolópályáról. Azt is szoktam érezni rajtuk, hogy többnek hiszik magukat nálam attól, hogy szültek. Természetesen ez óriási élmény egy nő életében.

Annyit szeretnék, ha ezek az anyukák felfognák azt, hogy egyikünk útja sem több vagy jobb a másikénál. Egyszerűen más. Nekik a családos lét hoz olyan helyzeteket, amelyekben elengedhetetlen a fejlődés, a változás. Nekem meg az egyedüllét.”

Kurucz Adrienn

Forrás: KSH

A képek illusztrációk - Forrás: Getty Images