Bridget Jones bár szingli, örökké pasit keres (és szerelmet)

Ahogyan a másik nagy szingli-ikon, Carrie Bradshaw is. Ha pedig egy ténylegesen igazi szingli példaképet akarok állítani, akkor az Samatha Jones lenne, mert ő aztán tényleg vérbeli, önazonos, egyedülálló nő, aki képes a férfiakon kívül is meghatározni önmagát (úgy, hogy közben élvezi a társaságukat), és nem kutatja a szerelmet sem, sőt. De ez a cikk most nem róla szól, hanem arról a huszonöt évvel ezelőtt megalkotott nőalakról, aki nem önszántából él egyedül, hanem mert az élet úgy hozta. 

Ebben a tekintetben pedig nem a legjobb példa. 

via GIPHY

És abban sem, ahogyan pasizik. Amit művel, az tulajdonképpen a gimiben még éppen elmegy, de alárendelt viszonyban sóvárogni az elérhetetlennek tűnő, ám kilométerekről is kiszagolhatóan szoknyapecér főnök után, nos, több mint kellemetlen. Belezúgni a rossz pasiba pedig nem épp az öntudatos szinglire vall.

Na, nem azért okoskodom itt, mintha én mindig helyesen választottam volna, és

ebben jó Bridget Jones, hogy tükröt tart a rossz választásaink elé is.

Hiszen ki ne zúgott volna bele olyan emberbe, aki később átvágta? Aztán hányszor mondtuk mi is, hogy „csúnya, szemét férfiak”? Le merem fogadni, hogy legalább annyiszor, mint Bridget. 

Pedig nem is mindig a férfiak a hibásak. Hiszen csak arra a kérdésre kell válaszolnunk őszintén, hogy mi a közös a rossz választásainkban? Hát mi magunk! 

 

Most tényleg ennyire kövér vagy, Bridget?

A könyv legmeglepőbb része Jones állítólagos súlyproblémája volt. Mármint a nem létező súlyproblémája. Nem igazán értettem, mert a filmből nem emlékeztem konkrét számokra, de minimum testképzavarra utal, ha egy 57–62 kiló körül mozgó nő kövérnek gondolja magát. Természetesen azt is tudom, hogy nem feltétlenül a kilók számítanak, mert egy alacsonyabb testalkathoz ez jelenthet néhány kiló felesleget, de túlsúlynak semmiképp sem nevezném. Azt is tudjuk, Renée Zellweger mennyit hízott a szerepért, de ha csak a könyvre fókuszálok, akkor elég problémás a hatvan kiló körül mozgó nőt túlsúlyosnak beállítani. Én a legrosszabb korszakomban majdnem nyolcvan kiló voltam (ami konkrét túlsúly,) most vagyok 58, és ez jelenleg egy egészségesen vékony testalkatnak számít, kábé itt meg is állnék. Ehhez vagyok 174 centi magas, de fura lenne, ha arról írnék most az 58 kilómmal, hogy hájas vagyok. 

via GIPHY

Bridget pedig folyton fogyókúrázik, és a fogyókúrájából csakúgy, mint az étrendjéből, hiányzik mindenfajta tudatosság. Itt pedig elérkeztünk máris a következő ponthoz.

Tudatosság? Az vajon mi?

Igazából Bridget Jones karakteréből hiányzik ez a fogalom. Sokszor éreztem a kötet olvasása közben, hogy csak sodródik életének az eseményeivel, nem tervez semmit előre, maximum csak lamentálgat azon, milyen lesz a jövője.

via GIPHY

Nincs igazán célja, legtöbbször ösztönből dönt, és értem én, hogy nem tökéletes – ez van kidomborítva a jellemében –, de huszonöt évvel később ez többször hat idétlennek, mint viccesnek, pláne, amikor a gyerekvállalás lesz a téma. 

Csak a karrier számít

Bridget Jones egy olyan szingli karakterét domborította ki, akit nem igazán nevezhetünk karrieristának. Húsz évvel ezelőtt kábé a szemünk se rebbent azon, hogyan kezd ki vele a főnöke a munkahelyén, egy mai öntudatos nő minimum kikérné magának a pimasz irodai rámoccanást. Akkoriban azt sem tudta senki, hogy a #metoot eszik e vagy isszák, maximum azt a fogalmat ismerték, hogy „házi nyúlra nem lövünk – csak ha támad”, és Bridget esetében ez elég rendesen ki volt maxolva a kényelmetlen nyuszis jelmeznél. 

via GIPHY

Ami örök

Mi az, ami huszonöt év alatt semmit sem változott, és ami sosem fog kimenni a divatból? Az, hogy csesztetjük egymást.

„Ma búcsút intek a szinglik világának. De noha most már Családos vagyok, ígérem, sohasem leszek Pöffeszkedő. Ígérem, sohasem fogok szingliket azzal kínozni, hogy megkérdezem tőlük, miért nem mentek még férjhez, de még annyit sem mondok, »Hogy állsz a szerelmi élettel?« Inkább tartom magamat ahhoz, hogy ez ugyanúgy magánügyük, mint nekem az, hogy szexelek-e még a férjemmel” – idézem Bridgetet a könyvből, és ez bizony örökzöld.

Egymás csesztetése olyan, mint a kis fekete ruha, soha nem megy ki a divatból.

Akkor sem, ha eltelik még ezer év. Teljesen mindegy, hogy szingli vagy, sok gyereked van, családos vagy, elvált, vagy hűtlen, kíméletlenül pálcát törünk a másik felett. 

Ja, persze a szingli gyermektelen harmincasoknak továbbra is kitüntetett helye van a pokolban. Mert semmit nem javult a közvélekedés abban, hogyan tekint azokra a nőkre, akiknek „nem sikerült bepasiznia” minimum harmincöt éves korára, aki nem szült gyereket, mert valami miatt nem tudott, vagy ne adj' isten úgy határozott, hogy nem akar gyereket vállalni.

„A szingli nő az hibás. A gyermektelen nő az nem ér semmit.”

Ezt a mai napig sokan gondolják így, és mivel ez a közvélekedés, ennek a gondolatnak a csíráját az egyedülállók fejében is elültetik. Szóval van egy jó hírem: nem a pasik szemetek, hanem a társadalmi megítélésben van a hiba.

via GIPHY

A ma hatvannégy éves Helen Fielding több mint huszonöt évvel ezelőtt írta meg a szinglibibliának is nevezett könyvet, és roppant szomorú az a tény, hogy ebben vajmi keveset fejlődtünk. 

Hogy miért? 

Mert hiába változnak a körülményeink, változik a saját magunkról kialakított képünk, a testünkkel való viszonyunk, az ismerkedési szokásaink, hiába tettünk nagy lépést a feminista mozgalmak által, még sok esetben az lövi be egy nő piaci értékét, hogy van e gyereke, tud-e szülni, be tud-e pasizni, és meg tudja-e tartani a férfit. 

Ez pedig a Bridget Jones naplóját újraolvasva egy roppant szomorú képet vetít elénk.

Szóval van még miről írni és beszélni ebben a témában. Kellenek a Bridgetek, hogy tükröt tartsanak, és kellünk hozzá mi is, hogy legyen elég merszünk belenézni.

Hajrá, modern kori, jóval tudatosabb Bridgetek!

Szentesi Éva