–

Szóval áldás, mert a cél tiszta és világos, a dolgod így „csupán” annyi, hogy mindent megtegyél azért, hogy elérd. És átok, mert az élet sokszor (a legtöbbször) fittyet hány a tervekre, a befektetett munkára.

Mellékvágányra terel, girbe-gurba utakon juttat el a célodhoz – ha eljuttat egyáltalán.

A legnehezebb pedig, hogy akkor is, úgy is meg kell tanulnod elégedettnek lenni, ha épp nem az álmodat éled.

Én sajnos nem tudtam. Az, hogy semmi másban nem találtam meg, és nem is akartam megtalálni magam az íráson kívül, sokáig rengeteg szorongást, frusztrációt okozott. Pedig utólag belátva épp ezek a mellékutak voltak azok, amik – ha kicsit később is, és nem is olyan szabályos pályaíven haladva – hihetetlen tapasztalattal felvértezve juttattak el oda, ahol most vagyok. Mert az, hogy időközben feladjam, sosem volt opció. Ha az ember ugyanis egyszer rátalál a hivatására, és belekóstol abba, milyen, amikor mindennap a szenvedélyének élhet, akkor minden más csak munka marad mellette. 

„Egyszer eltelik majd úgy egy nap, hogy nem félünk már reggel attól, vajon mi vár ránk” – Egy SNI-s gyereket nevelő anya újabb vallomása

WMN Life – 2022. augusztus 24. – WMN

Persze ezzel közel sem azt mondom, hogy ne tisztelném a rendesen elvégzett munkát vagy lebecsülném azokat, akik nem lelték meg a hivatásukat.

És azt sem, hogy a hivatástudatnak ne lennének a hátulütői

A munkaórák ugyanis – főleg, ha mellé még maximalista is az ember – olyan gyorsan képesek felduzzadni megszámlálhatatlan mértékűre, hogy észre sem veszed, csak akkor, amikor már baj van.

Kiégni ugyanis abban a hivatásban is lehet, amiért élsz-halsz – sőt, talán abban lehet a leginkább. 

Nos, én most valami ilyesmi közelében vagyok. De mivel idejében felismertem, igyekszem tenni is ellene. Mondjuk, azzal, hogy időről időre olyan napokat szervezek magamnak, amik kicsit lazábbak, vagy legalábbis változatosabbak, mint a többség, így kimozdítanak a napi verkliből. Az újságírói munka ugyanis sok esetben elég magányos tevékenység – pláne, ha az idő többségében home office-ban van az ember.

Utóbbival egyébként nekem semmi bajom, sőt mivel alapvetően introvertált vagyok, jobban is érzem magam ebben a rendszerben. Főleg azért, mert így, már majdnem indulásra készen, a második kávém közben is van lehetőségem macskázni egyet. Ez a reggeli rutin elengedhetetlen része: míg más az arcát ápolja (ami persze ugyanolyan fontos), én a lelkemet kényeztetem egy kis dorombolással.

De ne tévesszen meg a mostani idill: Grúberrel nehezen indult a kapcsolatunk. A férjemmel való ismerkedés során sok mindent megtett azért, hogy a rúzsos szájú némber, aki a kétlábú apjára pályázik (azaz én), kikerüljön a képből. Volt papucsba, majd fésűre hányás (természetesen a kefés oldalára, hogy nehezebb legyen kimosni), nyitott táskába pisilés, közvetlenül mellém pisilés, amikor a kanapén tévéztem, és még sorolhatnám (ha kíváncsi vagy a kálváriánkra, ITT olvashatsz róla). Miután azonban rájött, hogy maradok, nemcsak a helyzettel volt kénytelen békét kötni, hanem velem is. És azóta nagy a szerelem, aminek még az sem állhat az útjába, hogy egyébként allergiás vagyok a macskaszőrre, olyan igazi, taknyom-nyálam egybefolyik módon.

Neked megy a dolce vita?

Mindennapos megpróbáltatás, hogy nehezen tudok kikapcsolni, visszalassulni, igazán jelen lenni a pillanatokban.

De mivel a lazább napok lényege, hogy ilyenkor kivételesen nem rohanok semmivel és sehová, miután tisztességesen megszeretgettem a macskát, rajzoltam magamnak egy arcot, és rendbe szedtem a fizimiskám. Azóta, hogy kislányként láttam a dédnagymamám nagy fésülködőasztalát, szerettem volna valami hasonlót, a férjem pedig meg is lepett eggyel tavaly, amikor új lakásba költöztünk. Bár a sminkelés nem túlzottan az erősségem (mondjuk, ha egyszer divatba jön a Joker-arc, akkor nyert ügyem lesz), mégis szeretek itt szöszölni, összeszedni a gondolataimat, miközben minden affinitást nélkülözve kenegetem magam. A hajtásban általában épp ezek a kellemes, egyszerű rutinok maradnak ki az ember napjából, ezért időről időre tudatosan alkalmat kell rájuk szakítani.

Miután megvolt a „nagy generál”, ittam még egy „kilépő” kávét – igen, jól sejted: masszív kávéfüggő vagyok –, aztán tényleg elindultam. Annak ellenére, hogy a férjemmel még nincs gyerekünk, az énidő nálam így is nagyon könnyen elsikkad – pedig mennyit lehet töltekezni ilyenkor –, úgyhogy ezen felbuzdulva olyasmit csináltam, amit évek óta nem: elmentem egyedül ebédelni. Félretettem a telefonom, összemosolyogtunk a finoman illatozó tésztámmal, és boldogra ettem magam (az, mondjuk, nem megy nehezen, imádok enni).

És mert a munka sem maradhat ki teljesen…

Aztán így indultam el az interjúalanyomhoz. A fotózott napon Gosztonyi Gábor, a Pedagógusok Szakszervezetének az alelnöke fogadott, akivel arról beszélgettünk, mi várható szeptembertől az oktatásban úgy, hogy megközelítőleg tizenhatezer pedagógus hiányzik a rendszerből. Talán sokan nem tudják, de egy-egy ilyen beszélgetésre rengeteg munka felkészülni: mire eljutsz odáig, hogy helyet foglalsz az alannyal szemben, már többórányi olvasás, interjúhallgatás van mögötted, nem beszélve a hatályos jogszabályok átbogarászásáról, hogy hiteles, aktuális kérdéseket tudj feltenni. Ez a sok befektetett munka pedig először a beszélgetéskor, majd a cikkírásban csúcsosodik ki (ennek az interjúnak az eredményét ITT olvashatjátok).

Az egyórás beszélgetés végére viszont úgy leeresztettem, mint egy lufi a gyerekzsúr végén. Már csak azért is, mert hiába terveztem pihenősebbre a napot, egy introvertált ember számára kevés stresszesebb dolog van annál, mint hogy valaki egy egész napon keresztül egy mobiltelefonnal kíséri és fotózza (bármennyire bírom Gotit).

Egyébként épp ezért – már az introvertáltságom miatt – az egész pályám a saját határaim feszegetéséről szól.

De ez azért is jó, mert lehetőségem van rá, hogy folyamatosan fejlődjek – egy ilyen helyzetet például el sem tudtam volna képzelni mondjuk egy évvel ezelőtt. Most pedig – oké, néha szétstresszeltem magam közben, de – végigcsináltam.

Meg kell tanulni áthelyezni a fókuszt

Pihenésképp úgy döntöttem, elsétálok a nem túl távoli Városligetbe, hogy kitisztulhasson a fejem. Egy-egy interjú sokszor még órákig velem marad, főleg, ha olyan, számomra alapvetően is felzaklató témáról van szó, mint az oktatás jelenlegi helyzete.

De van, hogy az agyam annyira túlpörög, hogy egészen addig nem tud kikapcsolni, amíg át nem helyezem a fókuszt valami másra. A magyar származású Nicolás Muller, azaz Müller Miklós fotókiállítását már régóta szerettem volna megnézni a Capa Központban. A hétköznapi életet megörökítő felvételek hol megkapóan líraiak és szívszorítók, hol élettel teliek – de mindenképp hihetetlen érzékenységről tanúskodnak. Kevés kifejezőbb műfaj van számomra a fotográfiánál, egyszerűen lenyűgöz, ahogyan egy jó fotóról nemcsak a rajta szereplők vonásai tükröződnek vissza, hanem a lelkük is. Persze ehhez igazán jónak kell lennie a fotónak. A férjemmel – aki fotóriporter – rengeteg kiállítást láttunk már együtt, és annak ellenére, hogy vizuális műfajról van szó, iszonyúan inspirál engem az írásban is.

A Capából a Bartók Béla út felé veszem az irányt, ahol a barátnőmmel, Andival zárom a napot. Évekkel ezelőtt, a férjeinken keresztül ismertük meg egymást, akik iskoláskoruk óta barátok, és mi is hamar megtaláltuk a közös hangot. Szeretem, hogy tele van életigenléssel, lendülettel, és olyan kedvesség árad belőle, ami kevés emberből.

Annak, hogy a harmincas éveit tapossa az ember, ez az egyik legnagyobb előnye: hogy (jó esetben persze) már kellő tapasztalata és önismerete van ahhoz, hogy olyan emberekkel vegye körül magát, akiknek a jelenléte feltölti, akikre számíthat, és akikkel minden helyzetben önmaga lehet. És akik még saját magából is képesek kizökkenteni – még egy olyan napon is, amikor majdnem olyan minden, amilyennek lennie kell.

Filákovity Radojka

Fotók: Csiszér Goti / WMN

A cikkben szereplő képek Samsung Galaxy S22 Ultrával készültek.

Sorozatunk előző részeiben Krajnyik Cinti (ITT), Fiala Borcsa (ITT), Milanovich Domi (ITT), Szabó Anna Eszter (ITT), Deli Csenge (ITT) és Kurucz Adrienn (ITT) és Tóth Flóra (ITT) napjáról olvashattok.