Hibáztathatjuk-e magunkat akkor, ha nem merünk, nem akarunk mindent eldobni vagy kockáztatni, amit az évek során elértünk? S ha ez így van, akkor értelmetlen az állandó vágyakozás a gyökeres változtatásra?
A szülők merő jószándékból sokszor túlterhelik a gyerekeiket, megpróbálnak nekik mindent megadni, amiből nekik anno nem jutott elég. De mennyi az elég, mi szolgálja a gyereket, és mi az, ami már árt? Erről beszélgetett Mészégető Marcsi, dr. Gyurkó Szilvia, Hajós András, Fiala Borcsa és dr. Holló Márta a Hello Szülő pécsi rendezvényén.
Lili tudta, hogy a tanári szakma sem anyagilag, sem társadalmilag nem a legmegbecsültebb, mégis pozitív hozzáállással vágott bele. Arra viszont nem számított, hogy ilyen hamar és ennyire keményen arcul csapja a valóság.
„Van kiút a kiégésből: igaz, ehhez tudatosan vállalni kell azt a sok fájdalmat, amivel a feldolgozás, és ha szükséges, a jövő átkeretezése együtt jár” – hívja fel a figyelmet Ágnes, aki szülészeti ápolóként tapasztalta meg az olyan mély érzelmi és szakmai kiégést, amely egy időre a rendszerből való kilépésre késztette.
Elképesztő hajtásban éljük az életünket: az Y generáció tagjainak 73 százaléka heti 40 óránál többet dolgozik, egynegyedük 50 óránál is többet, és közel egyharmaduknak kettő vagy több munkahelyen is helytáll.
A súlyos fogyatékossággal élő gyereket nevelő szülőknek időnként beletörik a bicskájuk az ellátórendszer anomáliáiba, de a mentális egészségükkel, a pszichés jóllétükkel már végképp senki nem foglalkozik kapacitás híján. Így lehetséges az, hogy sok szülő sok éve nem jutott el nemhogy pszichológushoz, de még csak egy baráti összejövetelre sem. És ennek technikai és anyagi korlátai egyaránt vannak – a 19-20 éves kort betöltő, fogyatékossággal élő embereket nevelő családok 70 százaléka létminimum alatt él.
A kiégés nem válogat: szinte bármiben ki lehet égni, amit az ember teljes erőbedobással csinál úgy, hogy nem szab határt magának és a munkavégzésnek.
„Bármennyi veszteséget is élt már meg az ember, mindig történhet olyan, ami váratlan érzelmeket hoz magával. Ki kell mondani: én ma elveszettem valakit. Nem elég helyette annyi, hogy: ez egy nehéz nap volt” – fogalmazza meg a szülészeti ápoló, Ágnes, milyen súlyos jelentéssel is bír az ő szakmájukban a valódi önreflexió.
Minden felnőtt (és gyerek) megérdemelne olyan tornaórákat, ami nem a kényszerekről, időnkénti megszégyenülésekről (és megszégyenítésekről) szólna. Ami segítene jól kapcsolódni a testünkhöz, és tudatosítani mindazt a csodálatos harmóniát, amibe a mozgás révén kerülhet az ember.
Van miért kiábrándultnak lennünk. De a cinikus emberek maguk is hozzájárulnak egy olyan társas környezet létrejöttéhez, amely megerősíti az emberi természetről alkotott zord elképzeléseiket.