–

Az élet nekem valamiért azt dobta (majd még kiderül, mi dolgom van ezzel), hogy a munkában nagyrészt nők vegyenek körül. Persze dolgoztam férfiakkal is, de a főnökeim leginkább nők voltak. Egy kivételtől eltekintve, akivel aztán a közös munka során szerelembe estünk, szóval róla most nem beszélek. (Megírtam már novellákban, könyvekben.) Viszont a női főnökeim fontos mérföldkövei voltak az életemnek. Az egyik még most is az, bár szerintem ezt sokszor a pokolba kívánja, hahaha.

Az első – Az élet farkastörvényei

Huszonegy éves voltam, amikor egy kisvárosból felköltöztem Budapestre. Összesen háromezer forint volt a zsebemben, egy ismerősöm ismerősénél laktam Békáson, és az első héten munkát kellett találnom, különben felkopott volna az állam. Eleinte egy pizzériában diszpécserkedtem, de hamar új munka után néztem – így találtam meg egy kertvárosi bár hirdetését, pultost kerestek.

Szóval pultos lettem egy olyan helyen, amely főleg éjszaka tartott nyitva. Nem volt egy kimondott késdobáló, nem voltak ott züllött, alkoholista fazonok, tök normális, átlagos fiatalok jártak oda, de ettől még felettébb nagy bátorság kellett ahhoz, hogy éjjel, fiatal lányként egy szeszesitalok árusítására feljogosított helyen dolgozzak. Mondjuk, akkoriban nem igazán féltem semmitől, és az élet sem nagyon érdekelt. Sodródtam az árral, nem gondoltam a másnapra, csak azzal foglalkoztam, hogy mi történik az adott pillanatban, és hogy tudok abból a legjobban kijönni. Ha akkor ezeket a gondolatokat pozitív energiát sugárzó fotókra applikálom és kirakom az Instagramra, most lehetnék több százezres táborral rendelkező, hipnotizált tömegekkel stadionokat megtöltő tréner-sarlatán-önbizalomedző.

Tíz évvel ezelőtt viszont annak a kis bárnak a tulajdonosa, Eszter inkább az élet farkastörvényeire nevelt. Azt tanította nekem, hogy a világon semmi, de semmi sincs ingyen, szóval jobb lesz, ha felkötöm a gatyámat. Belém nevelte, hogy ha valaki ad valamit, azt nem puszta jószándékból teszi.

Jól jegyezzem meg, hogy nincs ingyen ebéd, mert a világ egy nagy szívességbank. Ami első ránézésre szívességnek tűnik,  végül majd a sokszorosát kéri vissza.

Ez a mondat mostanra érett meg bennem, mostanra tapasztalom meg az igazságát. Természetesen vannak önzetlen kapcsolatok és önzetlen emberek, de azért észnél kell lenni az élet szinte minden területén. Nem biztos, hogy mindenki az is valójában, mint aminek mutatja magát, és az sem biztos, hogy az elsőre pacsizós, haverkodós arcok, akik látványosan két marokkal kínálnak neked valamit, utána nem fognak egy nagy markolóval neked jönni, és jóval többet elvenni a jussodból.

A második – Aki kinyitotta az ajtót

Alig írtam fél éve a Rúzs és Tükör nevű blogomat (ez kábé 2011 decemberére datálható), amikor egy bárban odalépett hozzám egy feltűnően csinos, jól öltözött, szőke nő, a kezembe nyomta a névjegykártyáját, és azt mondta, hogy olvassa, amiket írok, és mit szólnék hozzá, ha neki dolgoznék. Egészen addig meg sem fordult a fejemben, hogy az írás lehet több mint hobbi számomra. Elképesztően boldog voltam. Akkoriban még nem olvasták sokan a bejegyzéseimet, és őszintén meglepett, hogy egy magazin tulajdonosa figyelemmel követi, amit csinálok, hogy egyáltalán eljutott hozzá. 

Először egy rovatot kaptam a magazinjában (Kékharisnya néven futott), aztán egyre több feladattal bízott meg, végül főszerkesztő lettem. Kíváncsi volt rá, mit gondolok az oldal arculatáról, hogyan képzelem el a rovatokat, szinte mindenben kikérte a véleményem. Engedte, hogy nemcsak az írásban, hanem a vizuális, kreatív oldalon is kiélhessem magam. Együtt terveztük az oldal kinézetét, bevont a háttérben lévő folyamatokba, amiért a mai napig hálás vagyok neki.Tulajdonképpen ő fedezett fel, és engedte, hogy úgy dolgozzam, és annyiféle területen próbáljam ki magam, amennyiben csak kedvem tartja. A szerkesztőség teljes szerzői csapatát én állítottam össze. Volt olyan gyakornokom, aki egy nagyobb magazin főszerkesztője lett időközben. 

A legfontosabb tanulás, amit tőle kaptam, hogy ne zárjuk be az ajtókat azok előtt, akik tanulni akarnak, hanem fedezzük fel és segítsük a tehetségeket, mert később jó kollégák válhatnak belőlük.

A harmadik – Aki mellett emberileg és szakmailag a legtöbbet fejlődtem

2014 januárjában egy fura nevű nő írt rám a Facebookon. Néztem magam elé: „Ki ez a fura nevű nő?”. Aztán leesett, hogy D. Tóth Kriszta az, csak álnéven (úgysem mondom meg, milyen nevet használ). Egyből elkezdett kalapálni a szívem, hogy „te jó ég, azt írja a D. Tóth Kriszta, hogy interjúzni akar velem”. Persze ezt sem adták ingyen: be kellett mutatni hozzá rákosan az egész világnak. Arra volt ugyanis kíváncsi, hogy ki az a csaj ezerféle parókában, aki ilyen nyíltan beszél élete legnehezebb időszakáról.

DTK készítette velem életem első interjúját. Addigra már nem dolgozott tévénél, éppen a második könyvét fejezte be, és a Két Szerecsenbe ültünk be dumálni. Nem emlékszem pontosan, miket mondtam neki, csak az érzésre, amit maga után hagyott: mintha ismerném, úgy ültem le mellé. Azt is rögtön tudtam, hogy lesz még közünk egymáshoz.

Egész egyszerűen érzi az ember, amikor besétál valaki az életébe. Lehet tudni, hogy „na, ez nem csak ennyi lesz”.

(Megint sajnálom, hogy nem vagyok önismeretedző Facebook-guru.)

Hát, nem csak annyi lett. Amikor először mesélt nekem a WMN-ről, épp egy blogger csajjal ültem egy bárban (javarészt úgy tűnhet az akkori életem, mintha folyton bárokban ültem volna, és ez nem is áll távol a valóságtól), és azt mondta, hogy jövőre indít egy magazint, ilyen és ilyen lesz, és szeretné, ha vele dolgoznék. Amikor elment, megszólalt a blogger csaj: „Tudod, hány ilyen ajánlatot hallgattam meg? Egyikből se lett semmi.” Az akkor menőnek számító blogger azóta sehol sincs, mi meg élünk és virulunk DTK-val meg a magazinnal, amiből elég sok ember szerint „semminek sem szabadott volna lennie”.

De hogy mit tanultam Krisztától, azt elég nehéz lenne itt felsorolni. Először is, én sosem vágnám a fejszémet ekkora fába, mert a fene akar ekkora felelősséget, és ennyi megfeszített melót a nyakába venni. Sokszor veszekszünk is, emiatt néha izzik a levegő körülöttünk. Ő is erős, és én is az vagyok. Amikor beteg voltam, és még WMN se volt, sokszor meglátogatott, és futárral küldte a második könyvét a kórházba, hogy tudjak mit olvasni a műtét után, MRI-re cipelt, meg az eredményért, és amikor emiatt  eléggé ki voltam bukva, kicsit olyan volt, mintha az anyám lenne. De csak néha – és ettől majd tuti, hogy ki is borul, ha olvassa, mert azt fogja mondani, hogy sosem akarna agyérgöcsöt kapni az anyámként. 

Szakmailag tőle kaptam a legtöbbet. Nagy hatással van rám a gondolkodása, meg az is, ahogyan a világot látja.

Miatta lettem érzékenyebb a közügyekre, miatta foglalkoztatnak olyan komoly témák, amiket korábban leszartam. Miatta is, meg azok miatt is, akiket ő szervezett körém, és akikkel néha  egymás agyára megyünk.

Szóval az a Szentesi, aki ma úgy gondolkodik és érez, ahogyan ismeritek, elég nagyban köszönhető DTK-nak.

Meg a többi nőnek is, akiket itt felsoroltam. Nélkülük, nélkületek nem volnék az, aki ma vagyok. (Bár halkan bevallanom, hogy eléggé nem bírom, ha valakinek a beosztottja vagyok.) Ennyit a tanításokról. Megyek, csinálok egy idézetmegosztós oldalt.

Szentesi Éva

Kiemelt kép montázsa: Pexels.com, Freepik.com