–

Goti hangja már a kaputelefonban is mosolygott, rólam sajnos ez reggelente nem mondható el. Maradjunk annyiban, hogy nem igazán vagyok az a reggeli típus. Belépve az ajtón úgy láttam rajta, teljesen elvarázsolta őt a belvárosi albérletünk lepukkant bája. Nem mondom, tényleg van valami az ötven éve nem portalanított kanapé és a nappali közepén álló fregoli kettősében. A többes szám egyébként sajnos nem a férjemnek szól, ugyanis fun fact, hogy bár három hónapja házasok vagyunk, egyelőre nem lakunk együtt, de erről majd később. Szóval két egyetemista lánnyal osztozom ezen a 90 négyzetméteren, és azt leszámítva, hogy néha elromlik ez vagy az, vagy véletlenül kizárjuk a másikat, mert az egyik zárhoz összesen egy kulcsunk van, azon kívül nagyon jó nekünk. Mindhárman százfelé szakadunk, és versenyt futunk a huszonnégyórás időkerettel, így elég ritkán találkozunk.

Jó szokásomhoz híven, sok mindent terveztem erre a napra, így egy rapid frizuraigazítást követően – ami nálam leggyakrabban kimerül a fészek- vagy gyeskontynak hívott praktikus és gyors formában – a tükör előtt ácsorgó tanácstalan „mitvegyekfel” tíz perce után indulásra kész voltam. A konyhában még gyorsan bedobtam az aznapi elemózsiát a táskámba, ugyanis hétvégén főztem magamnak háromnapi ebédrevalót. Egyrészt nagyon szeretek főzni, másrészt bármennyire szívesen beszállnék az irodai rendelős csapatba, hosszú távon kész anyagi csőd lenne, a napi luxust pedig inkább a kávézókban élem ki.

Nem is folytatódhatott másképp a nap, mint hogy a környék számtalan specialty kávézójának egyikében kössünk ki Gotival. Kérte, hogy próbáljam meggyőzni, mi olyan jó ebben a savanyú kávéban, mire én felsorakoztattam egy rakás tudományos érvet a baristák szakképzettségétől a termőterületi sajátosságokig, de végül abban maradtunk, hogy ez elsősorban mégiscsak ízlés dolga, szóval mindenki igyon olyat, ami neki jólesik. Szerintem egyébként ez sok mindenre igaz lehet az életben: mennyivel jobb hely lenne a világ, ha nem akarnánk másokra erőszakolni a saját akaratunkat és ideológiánkat, csak hagynánk őket úgy lenni, ahogy nekik komfortos. Néha ilyen bölcselkedő leszek a frissen főtt (savanyú) kávé illatától meg az egész hipszter miliőtől, és amúgy is gyakori kép ez rólam: ülök a gondolataimmal egy flatwhite vagy presszótonik fölött, elolvasom az addig beérkező e-maileket, összeírom a mindent tudó füzetembe, hogy aznap és a héten mennyi teendőm van, és lélekben felkészülök a megpróbáltatásokra.

Ezen a héten pedig volt belőle bőven – két sulis prezentáció, három beadandó és egy konferencia lebonyolítása várt rám. Sutba vágva minden szorongást, játszi könnyedséggel libegtem át a kedvenc hidamon Pestről Budára, és útközben megmutattam Gotinak az egyik legvagányabb látványosságot a fővárosban, Kolodko Mihály mini Ferenc Jóska szobrát. (Korábban ITT írtam az alkotóról és cuki műveiről.) Bármennyire is rohannom kell, az ilyen apróságokat igyekszem mindig szemügyre venni, így lesz teljes a nap. Sőt igazából az élet is ezektől az aprónak tűnő dolgoktól válik (jelentőség)teljessé.

A BME-n ez volt az utolsó szorgalmi hét, ilyenkor mindenki próbál még néhány bőrt lenyúzni a hallgatókról. Ősszel kezdtem a mestert kommunikáció- és médiatudományok szakon, és bár nagyon jó a társaság, ráadásul egész hasznos dolgokat tanulunk, sokszor megfordult már a fejemben, hogy minek kellett ez nekem. Az újabb vizsgaidőszak és a konzulensválasztás küszöbén pedig csak fokozódik ez az érzés. Aztán mindig rájövök, hogy igazából nem is az elvárások súlya tűnik mázsás tehernek, hanem hogy egy nap mindössze 24 órából áll – ez mostanában pedig igen kevésnek bizonyul. Megérkezve a kampuszra, kicsit megnyugodtam, a hatalmas gesztenyefák árnyékában és a festői szépségű épületek között bóklászva a fenntartásaim kámforrá váltak.

Végül nem a tantermek felé vettem az irányt, inkább a könyvtár nyugalmába burkolóztam, felcsaptam a laptopom, és halk kopogással megtörve a csendet, nekiveselkedtem az egyik beadandónak. Maradt kettő. Csak úgy elrepült két óra, mintha soha nem létezett volna, már indulhattam is az irodába, hétfőnként ugyanis „kettős ügynök” vagyok. Délelőtt gondtalannak képzelt egyetemista, délután pedig felelősségteljes munkavállaló, majd este attól függően, melyik énemre van jobban szükség, változtatható a program.

Az irodában nagy nyüzsgés fogadott, épp véget ért a hétindító szerkesztőségi értekezlet. Már a social csapat is készülődött, hogy megbeszélje a legfontosabbakat, szóval gyorsan vadásztam magamnak egy helyet. Szeretem ezeket az alkalmakat, ahol együtt vagyunk kreatívak, néha egymás szavába vágva jönnek a gondolatok jobbnál jobb ötleteket kipörgetve. Drága képszerkesztő Annánk gyorsan el is kapott egy TikTok videó erejéig. Annyira vagány, amit néhány hónap alatt felépítettünk a vezényletével! Mondom ezt úgy, hogy nem sok közöm van ehhez a platformhoz. Úgyis mondhatnám, hogy egy Z-generációs boomer vagyok. (Létezik egyáltalán ilyen szókapcsolat? Mindenesetre tökéletes megtestesítője vagyok.)

Természetesen az étkezés is egy sarkalatos pontja az irodai létnek; míg a többség a rendelt kaját bontogatta, én újramelegítettem a spárgás rizottómat. Az öngondoskodás egy fontos formája, hogy finomakat főzök magamnak, és ebben a WMN csapata is óriási inspirációt nyújt. A kajakómában gyorsan „salesügyileg” is megbeszéltünk minden halaszthatatlan dolgot, elkészítettem az ügyfeleknek a várva várt „statokat” (statisztikákat), és válaszoltam a napközben beérkező levelekre. Tudom, csupa izgalom, de az őrületes rohanásban jólesik néha, hogy vannak ilyen biztos kapaszkodók, amelyek keretet adnak, szabályok szerint működnek, a számok pedig erre kiválóak, mert sosem csapnak be.

A munka után most épp az egyetemista funkció lépett újra életbe. Betti barátnőmmel leültünk egy kávéra, ugyanis a félév végi teendők között van néhány közös csapatmunkánk is. A találkozó helyszíneként mindenképpen valami zöldet kerestünk, vidéki lányokként mindketten nagyon vágyunk a természet közelségére, az illatos lombokra, az ezer meg ezerszínű virágokra. A sulis feladatok átbeszélése mellett azért jutott idő egy kis csacsogásra is – csodás egymásra találásokat adott nekem eddig ez a szak. Sajnos nem sokáig élvezhettük egymás társaságát, mert indult a vonatom.

Ezúttal épp Győrbe a férjemhez (még nagyon szoknom kell ezt a titulust, de már egyre jobban megy). Hogy lassan véget vessünk a különélésnek, házprojektbe kezdtünk vidéken, és ennek finanszírozásában még van néhány intézendő, aláírandó körünk, így mostanában még gyakrabban fordulok meg a pályaudvarok környékén. Alapvetően szeretek utazni és vonatozni, de néha érzem magamon, mennyire kimerítő ez a folyamatos alkalmazkodás, főleg, ha a gyakran megeső késésekkel is kalkulálunk.

De nem panaszkodom, az a felnőttes cél lebeg a szemem előtt, hogy milyen jó lesz nekünk, ha majd minden a helyére kerül, az utolsó aláírás és parkettadarab is. Addig pedig még kényelmesen kitöltöm a mostani helyemet a kis világomban, kihasználva minden zegzugát és pillanatát, megélve az összes nehézséget és örömöt.

Deli Csenge

Fotók: Csiszér Goti/WMN

A cikkben szereplő képek Samsung Galaxy S22 Ultrával készültek.

Sorozatunk előző részeiben Krajnyik Cinti (ITT), Fiala Borcsa (ITT), Milanovich Domi (ITT) és Szabó Anna Eszter (ITT) napjáról olvashattok.