–

A szeretet bonyolult dolog, olyan dolgokra készteti az embert, amiket tiszta tudatállapotban talán meg sem tenne. Ha valaki megkérdezi, miért élek együtt két macskával, ha egyébként olyan allergiás vagyok a szőrükre, hogy gyógyszer nélkül simán überelem Anne Hathaway Fantine-ját A nyomorultakból, hát pont e miatt a fránya szeretet miatt.

Pedig cseppet sem makulátlan a közös múltunk

Falun nőttem fel, mindig is voltak háziállataink, kutyáink, macskáink, az otthonunk küszöbét azonban ritkán léphették át, így ha velük szerettem volna lenni, nyakamba vettem az udvart, és ott dédelgettem őket. Az első ilyen emlékemben olyan négy év körüli vagyok, ünneplőben ülök a gangon, hogy mielőtt még elindulnánk az ovis évzáróra, gyorsan felöltöztessem Mircit is – nehogy kimaradjon a puccparádéból. A következő percben pedig már hárman sírunk kórusban: a macska azért, mert érthető módon nem akar babaruhát viselni, én azért, mert Mircinek láthatóan nem tetszik a szett, amit választottam neki, anya pedig azért, mert indulás előtt öt perccel a cica telefosta az ölemet. Hát épp így, azzal a korai tapasztalással indult a kapcsolatom a macskákkal, hogy milyen rohadt dolog szeretni valakit, aki szó szerint szarik rád.

Erre szokták mondani, hogy innen szép nyerni 

De ugorjunk előre egy nagyot az időben: huszonhat éves voltam, amikor a barátom bemutatott a lakótársainak, pontosabban a szőrös gyerekeinek, a szegény elanyátlanodott „válási árváknak”, akik az előző kapcsolatából maradtak rá. 

Előtte nem volt még dolgom macskás férfival, de valami azt súgta, ha maradni akarok, akkor nem árt bevágódni a négylábúaknál is. 

Annak ellenére, hogy utoljára gyerekkoromban voltak cicáim, akikkel egyébként nem éltem egy légtérben, a rutinos macskatartók nyugalmával léptem be a lakásba, mondván, öltöztetni úgysem fogom őket – abból a leckéből már tanultam –, nagy baj nem történhet. 

Fújtatva a nyakamba ugrani nem fognak, és mivel sminkeltem, egy fokkal jobban nézek ki, mint általában szoktam, így reményeim szerint betemetni sem próbálnak majd, mint egy kakát. A legrosszabb esetben tehát maximum ignorálnak. Így is lett. Az első találkozás egészen udvariasra sikerült, óvatosan felmértük a másikat, egy visszafogott fejsimit és egy konszolidált lábszimatolást leszámítva – a mihez tartás végett: az előbbit ők kapták tőlem, utóbbival ők próbálkoztak –, tisztes távolból figyeltük egymást. Hasonló módon teltek a következő látogatások is, sőt olykor-olykor már előfordult, hogy engedték magukat simogatni is, én pedig joggal kezdhettem elbízni magam. 

Ismeritek azt az érzést, amikor minden túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? 

Nos, amíg én szépen beleszerettem a gazdájukba, és gondolatban arról szőttem idilli ábrándokat, hogy ha eljön az idő, hogyan fogunk élni négyesben, addig Csipike és Grúber – mint kiderült – teljesen másfajta terveket szövögetett. Jó, tudom, bármennyire intelligens állatok a macskák, túlzás azt állítani, hogy forraltak volna valamit ellenem, ugyanakkor tény és való, hogy az intő jelek úgy kezdtek el szépen szaporodni, ahogy a látogatásaim. Amikor először maradtam velük teljesen egyedül, egyértelművé tették, hogy nem kérnek belőlem. 

Nyár volt, a teraszajtó résnyire nyitva, egy idő után pedig gyanús lett, hogy túl nagy a csend, nincs mocorgás, egyik sarokból sem vizslatnak ítélkező szempárok.

Hirtelen bevillant: mi van, ha inkább levetik magukat az erkélyről, mintsem hogy együtt legyenek velem, a rúzsos szájú némberrel, aki befurakodott az otthonukba, és elrabolta tőlük az apjukat? 

Fél óra őrült macskavadászat után egy ponton túl már a nevüket kiabálva zokogtam az aggodalomtól. Ennyi volt, gondoltam, nemcsak a cicáknak lőttek, hanem az amúgy nagyon is jól alakuló kapcsolatomnak, mert hát valljuk be, eltüntetni a háziállatokat minden, csak nem szexi. Ekkor jutott eszembe, hogy egy helyen még nem kerestem őket: a kanapé alatt, amin egész délelőtt dolgoztam. És lám, két szempár meredt rám durcásan egy olyan helyről, amiről sosem gondoltam volna, hogy oda macska beférhet.

Élet a hatvan négyzetméteres macskaalomban 

Nem sokkal később tényleg beköltöztem, amit az újonnan alakuló családunk egyik fele kitörő örömmel fogadott, a másik pedig eleinte nem kevés ellenállással, aminek aztán egyre hangsúlyosabb nyomatékot adott. 

Arra, hogy a boldogság tengerét mikor színezte sárgásra az első pisicsepp, már nem emlékszem, azt a több mint fél évet viszont sosem fogom elfelejteni, amikor a lakásunk egyetlen hatalmas macskaalommá változott. 

Némi idő és megszámlálhatatlan elázott nadrág után megtanultam, hogy nem tanácsos automatikusan lehuppanni a székemre az íróasztalnál, mert egy méretes tócsába érkeznék. Ahogy arra is rájöttem, milyen időigényes két embernek egy négynapos hosszú hétvégére bepakolni, ehhez képest pedig egy pillanatnyi figyelmetlenség is elég hozzá, hogy a macska a nyitott utazótáska tetejére csináljon, a pisi utat törjön magának, és eláztassa a ruhák felét. Mindezt persze indulás előtt néhány perccel – az időzítés, mint tudjuk, minden. 

Néha voltak pillanatok, amikor azt hittem, végre kezd felolvadni köztünk a jég: emlékszem, mennyire örültem, amikor Grúber végre mellém kucorodott a kanapéra. Majd arra is, amikor pár perccel később elkezdte furcsán púpozni a hátát, a háromévesek ádáz dacával egyenesen a szemembe nézett, és elernyesztette a záróizmait. A pisifolyam hihetetlen sebességgel árasztotta el a frissen mosott kanapéhuzatot, hogy utat törjön magának a nadrágomig (a reakcióidőmön van még mit csiszolni). A kanapét egy idő után ki is kellett dobni, hiába csináltunk vele ugyanis bármit, nem tudtuk kiszedni belőle a szagot, ami újra és újra – az ellenállás csúcsán már hetente többször – odacsalogatta a négylábúakat. De egyébként is úszott minden, amihez egyszer is hozzáértem. Hiába volt lelkiismeretesen cserélve a macskaalom, mindenhol szívesebben végezték a dolgukat, mint ott.

Az utálatnak sosem volt még ennyire átható pisiszaga. 

A változatosság kedvéért néha egy kis hányással is megörvendeztettek: el sem tudom mondani, mekkora élvezet volt a gyomornedvtől pufira dagadt macskakaját az újonnan vásárolt fésűmből kivakarni. Vagy az, amikor reggel félálomban beleléptem a papucsomba, és a már említett állagú meleg hányás kibuggyant az ujjaim között.

 

Cicás a csaj, avagy catlady született

Pedig isten a tanúm, igyekeztem. Annak ellenére is, hogy mint kiderült, olyan allergiás vagyok – és egyébként a vőlegényem is – a macskaszőrre, amennyire ember csak lehet. Olyan taknyom-nyálam egybefolyós, fulladozós módon, ami, ha nem gyógyszerezném magam napi szinten, szinte elviselhetetlen lenne. De nem akarok panaszkodni, tudom, nincs kapcsolat kompromisszumok nélkül, az pedig, hogy a szaglásom már nem a régi, néhány helyzetben – főleg nyáron a tömegközlekedési eszközökön – kifejezetten hasznos tud lenni. 

Mivel az ellenem irányuló akciók dacára sem tágítottam, az pedig fel sem merült bennem, hogy nekik kellene, a macskákkal együtt nem maradt más választásunk, mint hozzászoktatni magunkat a gondolathoz, hogy most már egy család leszünk – annak minden szépségével és nehézségével együtt. Ehhez pedig az is hozzátartozott, hogy ideje volt felelősséget vállalnom értük. 

Az igazsághoz ugyanis hozzátartozik, hogy az első hónapokban még minden velük kapcsolatos feladatot a párom látott el: ő etette őket, cserélte az almukat, szerezte be az ételüket, ha kellett, ő vitte őket rutinvizsgálatokra. Lassan, fokozatosan és némi félelemmel vonódtam be a macskagondozásba: hiszen, mi van, ha baj történik velük, és éppen miattam? Mi van, ha önhibámon kívül rosszat teszek velük? 

Háziállatot tartani azonban nem lehet ímmel-ámmal. Vagy szereted-tiszteled őket, és teljes odaadással gondoskodsz róluk, amíg élnek, vagy belátod, hogy ez nem a te műfajod. Idegenként csöppentem bele egy életközösségbe, de az már csak rajtam múlt, megtanulok-e alkalmazkodni és felelősséget vállalni. Sosem gondoltam volna, hogy aggodalmamban ott fogok zokogni az állatorvosi rendelőben, amíg a macskának épp a fogkövét szedik (jó, érzékeny vagyok), de azt sem, hogy ilyen jó érzés öt-öt kilóval magamon elnyúlni a kanapén. Ahogy ugyanis egyre inkább kivettem a részem a cicáink gondozásából, úgy kezdtek el ők is elfogadni engem. Egy korábban sosem tapasztalt örömöt, meg persze aggodalmat ismertem meg általuk. De azt hiszem, ilyen ez a szeretet. 

Filákovity Radojka

 

A fotók a szerző tulajdonában vannak