Fekete István olykor elmenekült otthonról a felesége haragja elől

–

Miután befejezte a debreceni, majd a mosonmagyaróvári gazdasági akadémián végzett tanulmányait, Fekete István egy baranyai faluban, Bakócán kezdett el dolgozni mint gazdatiszt. Itt szeretett bele a helyi belgyógyász főorvos lányába, Piller Editbe.

Az „alacsony, filigrán, babaarcú nő” (ahogy fia jellemezte könyvében) családja Trianon után addigi lakóhelyéről, a Szerémségből került Bakócára. Piller Edit tizenhat éves volt, amikor egy társasági összejövetelen megismerkedett Fekete Istvánnal. A lány ekkor egy budapesti leánygimnázium tanulója volt, a nyári vakációját töltötte a szüleinél. Miután leérettségizett, felvették az orvosi egyetemre – színésznő akart lenni, de a szülei hallani sem akartak erről –, a tanulmányait viszont nem kezdte meg, mert a fiatal gazdatiszttel való barátsága időközben szerelemmé mélyült, 1929-ben össze is házasodtak.

Fekete István és a nála kilenc évvel fiatalabb Piller Edit – még a jegyesség időszaka alatt – levelek sokaságát váltották egymással, a szerelmes férfi pedig versekben is kifejezte érzelmeit szíve választottjának.

Jön a kis kocsi, messziről látom.

Vajon mit hozhat? De nagyon várom!

Jön-e levél, csók benne száz is, 

és mit ír nékem kicsiny Virágom?

Bibócskámnak – részlet

A pár az esküvő után Ajkára költözött, Fekete István itt kapott munkát egy holland származású földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán. Tehetségének, tapasztalatának és tenni akarásának köszönhetően fellendítette a birtokot: tejüzemet szervezett, búzavetőmagot nemesített, az irányításával tenyésztett merinói kosok számos díjat nyertek. A nagy gonddal végzett munka mellett egyre többet foglalkozott az írással: A koppányi aga testamentuma és a Csí című műveit is a bakonyi kisvárosban írta. 

A házaspárnak két gyereke született: Edit 1930-ban, István két évvel később. Előbbi tizennyolc éves korában úgy döntött, apácának áll: a Sacré Coeur-rend tagja lett, és amikor a kommunista rendszer feloszlatta szerzetesrendeket, Ausztriába távozott.

Fiuk az 1956-os forradalom után – a Széna téri felkelők közt harcolt – Kanadába, majd az Egyesült Államokba disszidált. Apja példáját követve író lett.

A Fekete István az Édesapám volt című könyvéből kiderül, hogy édesanyja mániás depresszióban szenvedett, ami nagy nehézségeket okozott a házasságában.

Fia visszaemlékezései szerint a „halk szavú, melegszívű és rendkívül békés” író a „gyenge idegzetén” uralkodni sokszor nem tudó felesége hangulatingadozásait „csodálatos önuralommal” kezelte – időnként viszont a természetbe menekült az asszony dühkitörései elől.

„Az egyik vacsora közben anyámon kitört egy újabb »roham«. Édesapám egy ideig hallgatta, majd felállt és azt mondta: »Na, ebből nekem elég! […] A munkámhoz és az írásaimhoz […] jó idegekre és nyugalomra van szükségem, s nem engedem, hogy Maga ezt elvegye tőlem!« Összecsomagolt, vette a puskáját, ívpapírt és írószerszámait, majd taxit hívott, és egy-két hétre eltűnt. Senki sem tudta a titkárnőjén kívül, hogy hol van. Őt azonban minden reggel és este felhívta, hogy azonnal hazajöjjön, ha valami komolyabb baj lenne a családban.”

„De beteg szegény”

A fia egyszer megkérdezte az írót, hogy tud együtt élni labilis édesanyjával. Ezt a választ kapta:

„Soha többé nem akarom hallani, kisfiam, hogy az anyádat per nő titulálod, nagyon jól tudod, hogy rengeteg jó tulajdonsága van! Nagylelkű, önzetlen, áldozatkész, kötelességtudó, gondos anya és normális időszakában nagyon kedves jó és szeretetre méltó. De beteg szegény.”

Ifj. Fekete István egyszer azt is megkérdezte az apjától, hogy miért „gyötri magát”, miért nem válik el a feleségétől, és szereti-e őt egyáltalán. Az író ekkor „szomorúan és megütközve” nézett a fiára, majd így felelt: „Hogy kérdezhetsz ilyet…? Én még az embereknek adott szavamat sem szegtem meg soha, nemhogy azt, amit az Úristennek adtam. Amikor én azt mondtam az esküvőmön, hogy »holtomiglan-holtodiglan« kitartok az anyád mellett, ezt a fogadalmamat az Úristennek is tettem. […] Hát el tudod képzelni, ha nem szeretném (az édesanyádat), mégpedig nagyon, vele tudnék élni…?”

A család életét nem csak Piller Edit depressziója nehezítette meg. Az író, aki a negyvenes évek első felében nagy népszerűségnek örvendett, a kommunista hatalomátvétel után kegyvesztett lett. Amikor az államvezetés elhatározta, hogy munkahelyét, a Földművelésügyi Minisztériumot (1941-ben Ajkáról Budapestre költözött) „megtisztítják a reakciós elemektől”, őt is nyugdíjazták.

Ezután viszontagságos évek következtek Fekete István és családja számára: az író könyveit nem adták ki, csak alkalmi munkákat vállalhatott el, például uszálykísérőként, patkányirtóként és napszámosként is dolgozott. 

Fenyegetettségben éltek

A fia elmondása szerint Fekete István 1946-ban az ÁVO rettegett központját, az Andrássy út 60. alatti épületet is megjárta, ahol kiverték a szemét, szétverték a veséjét, majd a kihallgatás után a budai Szent János Kórház mellett kidobták egy kocsiból. Ifj. Fekete István visszaemlékezéseiben azt is leírta, hogy az erőszakszervezet pribékjei később az édesanyját is megfenyegették:

„Civil ruhás ávósok keresték föl férjét ápoló anyámat, és arra kényszerítették: ha nem akarja, hogy az egész családdal elbánjanak, akkor hazudja azt: apám rablótámadás áldozata lett. Ezt a hírt kürtölte szét a rádió is. Anyámat annyira megfélemlítették, hogy még apám halála, 1970 után is ragaszkodott ehhez a meséhez.”

Fekete István az irodalmi életbe 1955-től tudott visszatérni. Először tankönyvként adták ki a Halászat című művét, később pedig megszületett több, ma is nagy népszerűségnek örvendő regénye, például a Kele, a Lutra, a Bogáncs, a Tüskevár, a Téli berek és a Vuk. Ezekhez a művekhez a hosszú sétái során gyűjtötte az ihletet, amelyeket egyedül, vagy feleségével és Bogáncs kutyájával tett a természetben.

Az író 68, majd 69 évesen is szívinfarktust kapott, amelyekből még sikerült felépülnie. A harmadik infaktust azonban már nem élte túl: 1970. június 23-án elhunyt. 

Özvegye nagy gonddal ápolta az emlékét: kezdeményezte és támogatta, hogy oktatási és egyéb intézményeket nevezzenek el az íróról, és segítette az Ajkán 1987-ben megalakult Fekete István Irodalmi Társaság működését is mint örökös tiszteletbeli elnök. És annak érdekében is minden követ megmozgatott, hogy férje művei minél szélesebb tömeghez jussanak el.

„A hajdani úrilányka, a többnyire kényeztetett feleség olyan feladatot vállalt magára, amilyenre kevesen tesznek kísérletet is: járta a kiadókat, terjesztőket, perelt vállalatokkal, utazott külföldre, hogy minél több helyen ismerjék meg az embert, a természetbe oltó író munkásságát, a magyar irodalom parányi szeletét. Mai kifejezéssel élve azt mondanánk róla, hogy sikeres menedzser volt” – olvasható az Ajkai Szó 1997. február 7-én megjelent számában.

„Gondjaimat elmondom Pistámnak”

Fia úgy véli, édesanyja „rendkívül sajnálta – talán szégyellte is –, hogy nagy szeretetét beteg idegrendszere miatt” nem tudta édesapjának kimutatni. De – hangsúlyozta – az asszony érzéseit hűen igazolta az, hogy férje sírját „esőben, hóban, fagyban” is rendszeresen látogatta a Farkasréti temetőben. Maga Piller Edit így írt özvegysége szomorú éveiről egy 1972-es levélben:

„Egy évig naponta mentem ki a temetőbe, most hetente háromszor. Ott csend van és nyugalom. Már egészen otthonosan érzem ott magam. Madáretető van a kereszten, a fára cinkeodút szereltem fel, ültettem egy kis mezei juharfát, és a gondjaimat elmondom Pistámnak.” 

Nádudvari Péter