– 

Csak nehogy valamit csinálni kelljen

Droidország droidnépe ugyanazzal a monoton tempóval vonul kicsi, jól megszokott helyére, mint eddig. Az épület modern. Jobban mondva, modernnek tűnik, épp úgy, ahogy itt minden más is. Belül a csöpögő csapok, az omladozó rendszerek, és a közöny agresszív hatalma uralkodik. A droidok szépen, okosan minden reggel bevonulnak, és becsekkolnak. Mert csekkolni kötelező. Az, hogy miért is, homály fedi, a bérezést mindenesetre nem befolyásolja. Szóval a csekkoló lelkesen pittyeg minden reggel és délután, az okát pedig legalább annyira nem tudja a munkáltató, mint a dolgozó, aki használja az eszközt. Aztán a reggeli internetvizslatást követően, a szerencsétlenebb résznek egyszerűen központilag lecsapják a külvilág egyetlen forrását. Mert ez itt, kérem, egy munkahely, és itt dolgozni kell, nem netezni. Nem mintha anélkül bárki is dolgozna.

Az emberek tökélyre fejlesztették a minimumra való törekvést a havi minimumért. Olyan az élethez, és a másik emberhez való hozzáállás, mint egy gyengébb szakközépiskolában. Csak itt véresebb az ügy kimenetele.

Aki netán jobban teljesít, vagy megfordul a fejében az, hogy jobban is lehetne szervezni a dolgokat, azt gyorsan leteperik. (Ráadásul az igazgató ellátja jó tanácsokkal, miszerint: „ha kidobnak az ajtón mássz vissza az ablakon”.) Talán semmilyen fronton nem létezik olyan egyetértés a cégnél, mint a közmegegyezésen alapuló „csak nehogy véletlenül valamit csinálni kelljen"-elv.

Majmok a trapézon

A minap olvastam egy történetet egy majmokkal végzett kísérletről. A kezdő kép: három majom egy szobában, egy létrával, és a létra tetején egy vödör banánnal. Amikor az egyik majom nekilódult, hogy megszerezze álmai banánját, a másik kettőt alaposan nyakon borították egy-egy vödör jeges vízzel. Így amint az egyik megindult volna a banánért, a többi elverte.

A kísérlet következő lépcsőfoka az volt, amikor az alapcsapatból egy majmot elvittek, és a helyébe egy új – a szabályokat még nem ismerő – majmot hoztak. Az új majom meglátta a banánt, természetesen elindult felé, de még a létrához sem ért, amikor a másik kettő rávetette magát, és alaposan elverte. Így ment ez szép sorjában, míg végül a kezdőcsapatból már senki nem maradt. Az elv viszont beégett az agyukba. „A banánhoz nem nyúlunk, bár már senki sem tudja, hogy miért, csak abban vagyunk biztosak, hogy nem megyünk érte, mert abból balhé lesz.”

Amikor elkezdtem dolgozni öt évvel ezelőtt, nem értettem, hogy miért ennyire egykedvűek az emberek. Hát... ezért.

Amikor egy-egy totál bénára sikerült, 30 év alattiaknak tartott kreatív workshopnak nevezett babazsúr után tudatomra ébredek, hogy egyenes út vezet a magányos unalomba, megrémülök.

Tényleg ennyi az élet?

Eladok nyolc órát mindennap az életemből. Negyven órát minden héten, kétezer nyolcvanat minden évben. Eddig tehát tízezer négyszáz órával rövidítettem meg az életszeretetem. Amikor az ember úgy esik haza, hogy az utolsó lélegzetével még a megnyugvást jelentő drága kanapé ölelésébe borul a kedves tévé kritikán aluli műsorainak butító simogatásával összekötve, akkor érzi, hogy ez a vég. Nincs ezen mit szépíteni.

Egy végzetesen butító és szégyenteljes élet. És én most ezt élem, de már nem akarom.

Így – tudatos ember lévén – próbálok keresni valami aktívat, valami jót. De hogyan, és miért is jutottam el odáig, hogy ki kell heverjem a napjaimat? Miért nem élhetem meg őket úgy, hogy az épp aktuális napom adja a következőkhöz az energiát, bölcsességet és élni akarást?

Akármennyire is akartam hinni, és akármennyire is álmodoztam a szép kosztümökről és ápolt frizurákról, már a kezdeteknél rá kellett jönnöm, hogy a prekoncepcióm megbukott. Nem férek bele az utópisztikus vágyképletbe, már csak a farmerem és a kócos hajam miatt sem. Gondoltam, majd megváltozom. A rekordom eddig két teljes hét volt béna kosztümben feszengve, okosan bólogatva, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Nem értem az embereket, akik az életüket és a boldogságukat adják a biztonság posványáért. Akiknek mindössze annyi elég, hogy ne érjen a szájukig a büdös lé, és akkor már nyugodtan lehet tervezgetni a jövő évi nyaralást.

Még mielőtt úgy tűnne az eddigiek alapján, hogy nem becsülöm a munkahelyemet – hiszen tudjuk, hogy az Y generációt sűrűn illetik ezzel – elmondom, hogy igenis becsülöm, és hálás vagyok azért, hogy tanulhattam. És hogy ez a bizonyos munkahely megmutatja, mit nem akarok az életemben. És azt se felejtsétek el, hogy mi Y-osok éppen olyan különbözőek vagyunk, mint az előttünk, vagy éppen az utánunk született generáció tagjai.

Túl sokat akarok?

Olyan munkahelyet szeretnék ahová öröm bemenni, ahol öröm találkozni másokkal, ahol öröm a munka, és mindenkit úgy motivál a feladat, mint engem. Olyan hely, ahol elismerik, amiben jó vagyok, és tanítanak arra, amit még nem tudok. Ahol „nem havi költségtérítést” kapok a bent töltött időért, hanem megfizetik a tudásomat, a kreativitást, és azt, hogy hűséges munkatárs tudok lenni. Nagyon is. De kizárólag akkor, ha viszontszeretnek, és nem egy olyan gépként kezelnek, akinek nincs családja, nincsenek nehéz napjai, vagy éppen olyan boldogsága, amit meg szeretne osztani. Olyan munkahelyre vágyom, ahol az ötleteimet át-, és velem együtt továbbgondolják. Ahol nem kérdés az, hogy jót teszünk, legyen szó emberről, állatról vagy természetről. Ahol szárnyal a kreativitás, és ahol nap mint nap képesek vagyunk leszállni a realitás talajára is, olyan emberekkel, akiknek legalább akkora örömet nyújt a munka és a gondolkodás, mint nekem. Ahol a nyolc óra elröppen, és a bent töltött idő kimutatható hasznot termel nekünk, amiből minden hónapban úgy részesülök, hogy negyvenévesen már ne kelljen albérletben laknom.

Így hát őszintén remélem, hogy Droidország droidkapuit hamarosan magam mögött hagyhatom. Mert a döntés az enyém, és én tisztelem mások döntésit, így nyugodt szívvel sóhajtom bele a világba:

– Köszönöm, hogy megtanítottatok arra, mit NEM AKAROK. Ti így döntöttetek, én pedig máshogy, és ez pont így van jól. 

Bujdosó Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Rohappy