–

Élhetetlen paranoia

Tavaly nyáron rázta meg a nyilvánosságot a motherless-ügy: egy Reddit-posztból derült ki, hogy a nevezett pornóoldalra magyar nők képeit töltötték fel ismeretlenek, amik alatt aztán licitálni lehetett, hogy ki milyen kegyetlenséget követne el a képen szereplő lányok ellen. A fotók jelentős részén civilek szerepeltek, akiket az utcán, a tömegközlekedési eszközökön fotóztak le, és sokaknak az elérhetőségeit is kitették a képek mellé.

A galériába bekerült Judit képe is, amit a közösségi profiljáról szedtek le és töltöttek fel az oldalra. Arról, hogy fent van a motherless-en, egy újságíró ismerőse szólt az influenszernek, akit érthető módon sokkolt az eset.

„Nyilván azonnal az jutott eszembe, hogy mi van, ha olyan ember töltötte fel a képet, aki ismer, mi van, ha tudja, hogy pontosan hol lakom? Pedig akkor már bőven figyeltem arra, hogy rólam, a gyerekeimről semmilyen személyes információ ne legyen fent [...]. Amikor tartalmat készítek, kifejezetten figyelek arra, hogy ne látszódjon utcatábla, tehát hogy semmilyen személyes információt ne osszak meg. De ettől függetlenül azon gondolkodtam, hogy mi van, ha a környékünkön lakik valaki, aki megfigyel? Onnantól kezdve, amikor otthon voltam, azt éreztem, hogy jól vagyok, meg a környezetemet biztonságosnak gondolom.

De, amikor a városban közlekedtem, görcsben ültem a metrón, a villamoson, és azt figyeltem, hogy ki hogyan tartja a telefonját. Hogy kinek áll úgy a készüléke, hogy engem pont fel tudna venni.

Egyszerűen élhetetlen paranoia volt bennem, ami fél év után kezdett elkopni.”

Mindennapi abúzusok

Az ügy kapcsán szóba került az is, hogy kit milyen atrocitás, bántalmazás ért már az utcán vagy tömegközlekedési eszközökön ismeretlen férfiak által. Merthogy majdnem mindenkinek vannak ilyen történetei, ez alól Judit és Adrienn sem kivételek. Mindketten mesélnek olyan eseteket, amikor férfiak erőszakoskodtak velük, illetve olyat is, amikor azt látták, hogy másokat bántanak, és az illető segítségére siettek. Érthető módon az ilyen zaklatások – akár őt, akár másokat érintenek – nagyon felháborítják Juditot.

„Ennyi erővel, ha elsétál egy számomra dekoratív férfi mellettem, akkor én is nyúljak alá és szorongassam meg, hogy »de jó vagy«? [...] Miért érezném magam felhatalmazva arra és hogy jönnék én ahhoz, hogy egy random férfihoz odamenjek és elkezdjem fogdosni? Komolyan nem értem.

Nem értem, hogy egy ember fejében hogyan van az, hogy annyival fentebb képzeli magát bármelyik másik embertársánál, hogy azt gondolja, megteheti, hogy odamegy és a személyes terébe beletaperol.”

Semmi nem veri ki úgy a biztosítékot, mint a humusz

Judit a saját felületein is rendszeresen megnyilvánul társadalmi kérdésekben, kiteszi és vállalja a véleményét. Azonban azt is tapasztalja, hogy a közösségi médiában nemcsak az egyéni vélemények tudnak szélsőséges reakciókat kiváltani az emberekből, hanem nagyon triviális dolgok is.

„Beszélhetsz te bármilyen politikai, közéleti, társadalmi dolgokról, de a legnagyobb veszekedések az én oldalamon a kommentszekcióban akkor voltak, amikor receptet osztottam meg.

Egyszerűen nem értem, hogy miért éri el jobban az emberek ingerküszöbét egy humusz receptje, mint bármi több. Mert a humuszreceptnél szerintem csak több van.

Sokszor tartok szüneteket a posztolásban, nem is tudatosan, hanem mert azt érzem sokszor, hogy mi a francnak csináljam? Mert tök mindegy mit mondok, tök mindegy mit csinálok, így is, úgyis rossz, baj. Így is, úgyis »te csak egy ostoba nő vagy, sajnálom, hogy szültél két gyereket, és csak sajnálni tudom őket, mert így írtad le ezt a humuszreceptet, és nekik ezt kell enniük, gratulálok«.”

Ha kíváncsi vagy, mit gondol Judit a Nem akarok beleszólni társadalmi hatásáról és milyen a munka a Fókusz Stúdióban, nézd meg a teljes beszélgetést!  

Dián Dóri