„Tegnap megtudtam, hogy létezik egy másik világ” – Egy szavazatszámláló feljegyzései

–

Baranya megyei falu, idősek otthona. Két-három ember egy szobában, tíz-tizenöt négyzetméteren. Mozgóurnás szavazás. Nem, nem ér most a szóvicc, pedig bevallom, az én hülye agyamon is átfutott: mozgó urna.

Együtt mentem a szavazatszámláló bizottság vezetőjével, akinek csak köszönettel tartozom a tisztességes viselkedéséért, a profi „idegenvezetésért”. Tudom, hogy egészen másként látjuk a világot, de a sokkban osztoztunk. Öt óra együtt egy ismeretlennel, akinek a legtöbb ember – félúton a halál felé – ismerős volt.

„Ide kell húznom az X-et?”– kérdezi a néni.

„Nem mondhatjuk meg, hova húzza az X-et, Márti néni!”

„De hát nem látom, meg nem is tudom, hogy most akkor melyik a helyes válasz. Azt mondták…”

Igen, tudom, hogy azt mondták. Hivatalos személyként törvény adta kötelességemmel élve segítenem kellett remegő kezű embereknek, nem látóknak, és az értelemmel már csak hellyel-közzel találkozó idős embereknek, hogy az X oda kerüljön, ahová szerette volna. Amit vagy úgy gondol, vagy megmondták neki.

Nem, nem szegtem törvényt, sőt. Betartottam, és betartattam, mert arra esküdtem föl. Nem kíváncsiskodtam, nem fogtam senki kezét, csak néztem, mert néznem kellett, hogy törvényes legyen minden. Néztem, és nem hittem el, hogy mindenki ugyanoda ikszel.

Belépve az egyik szobába, a szavazóbizottság elnöke csendben odalépett az egyik ágy mellé, míg én bekészítettem az urnát, és ellenőriztem az iratokat.

– Klári néni, fel tetszik ismerni?

A kedves néni mondta a nevet, és csend lett a szobában. Hetek óta nem ismert fel senkit, és most a maszkban álló emberre nézve a nevén szólította őt. Szégyen, gyűlölet, megvetés, kétségbeesés, sajnálat és gyanakvás járt a fejemben.

– Klári néni, szeretne szavazni? Fel tetszik lenni írva a listára.

– Nem tudom. Nem tudom, szabad-e. Nem tudom, én ezt már nem értem.

– Nem baj, Klári néni. Nem tetszik haragudni, ha mégsem szavaz?

– Dehogy lelkem, dehogy.

„Tudod, Attila, gyerekorom óta ismerem Klári nénit. Ez nekem is sok. Ezt nem lehetne így…”

Kivétel nélkül mindannyian tudtuk, hogy ez az egész méltatlan. Ápolókkal, betegekkel, velünk, és veletek is, olvasókkal, szavazókkal.

A gyerekeid jövőjét valakinek a nagyszülei döntik el most.

Aztán visszamentünk a szavazóhelyiségbe.

„Szevasz, Józsikám, akkor adjad a személyit meg a lakcímet. Hogy van a gyerek? Gyere, itt írd alá!”

Mindenki kedves volt velem a szavazóbizottságban. Kivétel nélkül. Mindenki ismert mindenkit. 

„A pestiek nem járnak közénk, nem ismerik a falusi létet, a mi világunkat.” Valahogy ezzel próbálták megmagyarázni az értetlenségemet a nap végén, amikor megkérdeztem, mi történt ma itt.

Amikor nem volt éppen szavazó, folyamatosan kérdezgettem őket az életükről. Nem tolakodón, sőt. Imádtak mesélni, sőt pletykálni. Halott ikertestvértől a „nyolcadikra jött végre ez a fiúgyerek a hét lány után”-ig. Tőlem nem kérdeztek semmit. Semmit. Jól van ez így…

Azt hiszem, ahányszor kimondtam az életemben, hogy ÉN ezt másképp gondolom, ők annyiszor mondhatták: MI ezt így szoktuk.

Azt hiszem, ahányszor azon filóztunk eddig egy kézműves sör mellett valamelyik budapesti helyen, hogy rá kéne venni a fiatalokat, hogy szavazzanak, ők annyiszor mondták el a gyerekeiknek falun, hogy: „Jössz, és kész.”

Tudom, hogy nem ér el oda minden információ. És most már azt is tudom, hogy egyáltalán nem ez számít. Nekik nincs Bödőcs és Pottyondi Edina. Nekik Mari néni van, és Polgi.

Mi először fogtunk össze 30 év után, ők 30 éve így, egy csapatban csinálják végig a szavazásokat. Be kellett látni, hogy nekünk nem ment a csapatmunka, ők csak csinálták 30 éve.

Merem hinni, ismerem a WMN olvasóit. Biztosan találkoztunk egy kávézóban, valamelyik színház aulájában, vagy a biopiacon, vagy épp a fesztiválon ugrálva üvöltve a Kispál és a Borz dalát, miszerint egy „leszedált ország tapsolgat a szarnak”.

Tegnap, mint valami vénásan túladagolt brutál gyorstalpaló, megismertem a vidéket, az őszinte, senkit bántani nem akaró valóságát.

Nem a Kéktúrán, nem a vidéki fogadóban a retró fílinggel és a hordójakuzzival. Nem – hanem az igazit. Ami nekem a Trafó és a Müpa, az ott a templom és a művház. Ami nekem emberi jogok, az ott az embrió joga. Olyan puzzle ez, amit most nem lehet kirakni. 

Kedves olvasó, ha nem írnék itthon sokkos állapotban, valahogy így beszélgetnék most veled:

Emlékszel még, miről beszélgettünk tegnap?

– Nem jutnak le a hírek vidékre…

– Az oligarchia…

– Az EU…

– A propaganda…

– Azarohadékszíjjártóbencsikbayerlázárborkaiszájerkaletaorbánnemhiszemelhogynemlátod!

Lapozz most, kérlek.

Az ország, amiről álmodsz, jelenleg az EU nagyvárosaiban van, lakásokra bontva, elszórva egymástól. Tereken és kis kocsmákban Budapesten, egymástól szintén elzárva, a közbeékelődött valóság által eltakarva. Fesztiválokon, ideiglenesen összeolvasztva, ahol pár napig elhiszed, hogy „kint is biztos ez van”. Kicsit nézz fel most, kérlek.

Létezik egy másik világ. A 60-80 százalék valósága. Amíg nem megyünk velük misére, vagy a kocsmába és búcsúkba, hogy a jelenlétünk – nem a mindent tudásunk – mutasson valami mást, mint a száz éve megszokottat, addig nincs semmi remény arra, hogy Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod.

A Pozsonyi út nem diktálhat a Kossuth utcának, a Bartókról nem mondhatom meg, mi a jó zene a Kossuthon.

Tedd a szívedre a kezed, te is ezt hitted eddig. Kitetted a Facebookra, megosztottad YouTube-on, küldtél linket a Spotify-podcasthoz. Lájkoltad, hogy megyek szavazatot számlálni, ki is tetted az izgulós emojit.

Leesett, hogy nem valaki által kitalált szlogen, hogy: Isten, haza, család. Tegnap kiderült, hogy az ország felét reprezentáló szavazók szerint ez maga a valóság, amit egy közvélemény-kutató „csak” felmért, egy szövegíró „csak” átvett.

Nem az a lényeg, kire haragszom, és miért. Mindenki tette a dolgát. Politikus, szavazatszámláló, választó, és választani nem akaró, vagy választani nem tudó. Négy év múlva a fiam is választói korba lép. Nem tudom, hogy csak leszalad szavazni ide a sarokra, vagy valamelyik külképviseletnél áll majd sorba. Vagy nem áll be a sorba.

Glázer Attila

Kiemelt kép: Kumli Orsi