–

Pár évvel ezelőtt, amikor harmadmagammal Londonba repültem, az utazás előtt – mint (a többiekhez képest) tapasztalt londoni turista – alaposan kidolgozott Excel-táblázatot állítottam össze. Négy napig készültem a minivakációra: minden fontos szempontot megvizsgálva kiválogattam azokat a piacokat, éttermeket, látnivalókat, amiknek muszáj beleférniük az időbe, távolság alapján napokra csoportosítottam őket, majd kikerestem az összes menetrendet, meggugliztam, gyalog mennyi időt és kilométert kell egyik pontról a másikra megtennünk, kávészüneteket iktattam be, és persze B opciókat, ha történne valami váratlan (aminek, képzelheted, egy ilyen feszesre húzott, agyontervezett program mellett mekkora volt az esélye), mindezt természetesen kiegészítve egy minimum–maximum kalkulált büdzsével. (Itt azért nem tudtam pontos számokkal tervezni, mert nem volt pofám előre elküldeni az éttermek menüsorát arra kérve az utastársaimat, hogy még itthon találják ki, mit óhajtanak rendelni majd hetekkel később, Dél-Kensingtonban, pontban 12.35-kor – ha nem késik a busz.)

Talán ennyiből kitalálhatod, igencsak céltudatos vagyok. A magam bohókás, hedonista módján mindig is úgy gondoltam, a programok és lehetőségek átgondolására szánt otthoni idő sokszorosan megtérül útközben, hiszen így nem lesznek üresjáratok, kellemetlen meglepetések, bénázások és rossz döntések az amúgy is szűkös vakáció alatt. Aztán kénytelen voltam felülbírálni magam.

Még január elején kitaláltuk az egyik barátnőmmel, hogy elmegyünk együtt valahová tavasszal, az úti célt pedig a fapados légitársaságok kínálatának árfekvése határozta meg, így némi hezitálás után Milánóra esett a választásunk. Lindával több tulajdonságunkban és körülményünkben is osztozunk, most csak egypárat sorolnék fel: hozzám hasonlóan ő is szeret mindent előre kikalkulálni és táblázatba rendezni, de emellett (és itt jön a lényeg!) szintén elvált, szintén sokat dolgozik, és ezen okokból ugyanúgy örökös időhiányban szenved, mint én. „Majd valamikor üljünk össze kitalálni a programot, jó?”, egyeztünk meg az év legelején… aztán a konzílium időpontját ilyen-olyan okokból (Covid, leadandók, gyerekbetegségek, határidők) vagy hatszor módosítottuk. Végül az utazás előtt egy héttel, szerda este tízkor sikerült találnunk egy olyan negyedórát, ami elvileg alkalmas lenne a megbeszélésre. Igaz, ekkorra már mindketten annyira fáradtak voltunk, hogy megtörve a körülmények és az időnyomás hatására, magunkat is meglepve abban maradtunk, hogy nem tervezünk el semmit, lesz, ahogy lesz, két napot Milánóban töltünk, két napot meg valahol, majd reggelizések közben kitaláljuk, melyik vonatra üljünk fel. 

„Mehetnék, nem megyek, itt vagyok. Még mindig itt vagyok” – Mi ezért maradunk Magyarországon

WMN Life – 2022. április 4. – WMN

Mondanom sem kell, ennél jobbat nem is tehettünk volna magunkkal. Míg korábban – a patent módon összeállított napirendem mellett – folyamatosan egy nagy frászban voltam, hogy idejében odaérjek a múzeumból az asztalfoglalásomra, ott ne csússzon a konyha, mert akkor elkésem a következő programomról, és dominóként borul minden, ezúttal hagytam, hadd vegyen a hátára a spontaneitás. 

Péntek késő éjjel érkeztünk meg a szállásra (és ez bizony nagy hátránya az olcsó repjegynek: mire leszállt a budapesti járat, már a legtöbb tömegközlekedési eszköz leállt, így taxizhattunk be a városba 100 eurórért, 20 százalékkal drágábban megtéve az utat az autóval, mint ahogy elrepültünk egyik országból a másikba). Mivel imádom a piacokat, a szombat reggelünket sem kezdhettük másutt, mint a Mercato Centralén, ahol végre bekebelezhettem a nyaralást indító friss osztrigámat egy pohár proseccóval. Ha szabad ajánlgatnom programot e spontán nyaralásról szóló ódámban, hadd legyen ez az egyik: mindenképp piacozz, merülj el a frissen sült focacciák, a pisztáciakrémes croissant-ok, a csábító cannolók, a sűrű szaftos firenzei pacal, a fritto misto és a zöldségek, gyümölcsök kavalkádjában! Ne siess, kóstolj meg mindent!

Innen elsétáltunk a dómig (kvázi kötelező körként), ám ott annyira visszariasztott a hatalmas, morajlóan hömpölygő tömeg, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok beállni egy tömött sorba csak azért, hogy bejussak egy zsúfolt templomba. Ám ahogy ott tipródtam, egyszer csak észrevettem, hogy a mellettünk lévő Palazzo Realéban több érdekfeszítő kiállítás is látható. Nosza, le is csaptam az egyikre, ami olyan izgalmas volt, hogy inkább majd egy másik cikkben mesélem el, mert szétfeszítené a kereteit ennek az utazós naplónak.

De látod, ez a másik előnye annak, ha az ember nem célirányosan halad a városban, hanem nézelődik jobbra és balra is: így lehetőséged van észrevenni olyan dolgokat is, amik felett máskülönben talán átsiklanál.

Ilyen lett a metró aluljárójában kiszúrt hirdetés a Chagall-kiállításról, ami mellé – ha már ott vagyunk alapon – megnéztük a Henri Cartier-Bresson-fotókiállítást is. Az előbbiben leginkább a Marc Chagall és a felesége, Bella közti mély szerelem fogott meg, ami abban a percben lángra kapott, hogy megismerték egymást. „Bella csöndje az enyém is. A szeme az enyém is. Úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna őt. Pedig csak most láttam először. De tudom, hogy ez ő, az én feleségem” – idézi vissza önéletrajzában a megismerkedésüket a festő. 

A fotókiállítás pedig Henri Cartier-Bresson azon időszakát fedte le, amikor 1948 és 1949 között Kínába utazott a Life magazin megbízásából, hogy megörökítse Peking utolsó napjait a Kuomintang párt uralma alatt, mielőtt az új rezsim átvette volna a hatalmat. Megrendítő volt látni a fekete-fehér képeken, hogyan tapossák egymást a tömegek, hátha sikerül aranyra váltaniuk az egyre gyorsabban romló készpénzüket. 

„A felmosástól ragyogóbban sugárzik a szívünk is” – A tavaszi nagytakarítás dicsérete

WMN Life – 2022. április 2. – CSA

Nagyjából ezekkel telt a két milánói napunk, no meg persze jó pár étkezéssel. Bár (szokásommal ellentétben) nem foglaltam sehová se asztalt előre, sőt még ki sem néztem előzetesen, hol és mit érdemes enni, nem kellett csalódnunk, netán éhen maradunk azzal együtt sem, hogy rendszeresen megfeledkeztünk róla: az ebédidő után (amikor a kiadós reggeli miatt még nem voltunk éhesek) este hat-hét előtt a fű sem nő, szinte az összes étterem zárva, főleg a kisebb városokban. Mégis, ha bárhová beültünk egy pohár borra, azonnal kaptunk mellé néhány finom falatot, olajbogyót, két szelet paradicsomos pizzát, vagy mortadellás bruschettát. Apropó: ha szereted az ilyesmi falatkákat, illetve a romantikus, kiülős helyszíneket, akkor mindenképp javaslom, hogy naplemente környékén látogass el Milánóban a Navigli részhez: a csatorna mellett egyik hangulatos étterem éri a másik bisztrót, este 6 és 10 között pedig all you can eat büféasztal van az italok mellé, az embernek igazán oda kell figyelnie, hogy a lehetőségek e bőséges kínálata ne hozza ki belőle a móriczi hőst, és akarjon felzabálni mindent.

Számos pozitívuma mellett Milánó nagy előnye, hogy vonattal egy óra alatt jó pár hívogató úti cél elérhető: a Comói-tó, a Lago Maggiore és a Garda-tó (ha vizes, sportos élményekre vágysz, itt biciklit is bérelhetsz), vagy Bologna, Pavia, Verona, Parma, netán (a mi választásunk erre a két kisvárosra esett) Varese és Bergamo. Ha Varesében jársz, mindenképp menj fel busszal a Sacro Monte tetejére, már csak a kilátás és a hegyi levegő végett is. Visszafelé pedig szállj le pár megálló után a buszról, egyrészt, hogy lefelé sétálva megcsodálhasd a gyönyörűbbnél gyönyörűbb villákat, amiknél az ember minduntalan elgondolkodik azon, hogyan lehetne valahogy mégiscsak megoldani, hogy egy csapásra meggazdagodjon, és rögvest ide költözzön, másrészt azért is érdemes nem buszon folytatni az utat vissza egészen a városba, mert így lehetőséged van beülni a C’era Una Volta Ristò nevezetű étterembe, amiről már messziről látszik, hogy csak jó lehet, a kerti műanyag székeken ugyanis rajtunk kívül kizárólag helyi családok üldögélnek, a törzsvendég magabiztosságával az ábrázatukon.

Bergamóban azonban, bár a legtöbb útleírás a siklót javasolja a felsőváros megközelítésére, szerintem inkább battyogj fel gyalog, egyrészt mert itt is csodás villákat láthatsz az út mentén, másrészt hogy immár abszolút lelkiismeret-furdalás nélkül ehess egy gombóc sztracsatellafagylaltot, amit képzeld, éppen itt, a Ristorante La Mariannában találtak ki 1961-ben. 

Egy szó, mint száz: ezeket a pontokat mindenképp javaslom érinteni, ha arrafelé jársz. De egyébként pedig… légy spontán, és bóklássz bátran az orrodat követve!

Fiala Borcsa