Nem mindegy, hogyan definiáljuk

Kezdjük ott, hogy mit jelent egyáltalán megbocsátani. Azt, hogy már nem neheztelünk a másikra? Hogy nem akarunk bosszút állni rajta? Hogy visszaengedjük az életünkbe, rendezni akarjuk vele a kapcsolatunkat? Meg lehet-e bocsátani valakinek, aki nem vállalt felelősséget a tettéért, kicsinyítette annak jelentőségét, vagy nem ismerte el a ránk gyakorolt negatív hatását? Ha megbocsátunk is neki, fel kell-e keresnünk őt online vagy offline, hogy ezt elmondjuk neki? 

Rengeteg kérdés, és úgy tűnik, sem a laikus véleményekben, sem a tudományos meghatározásokban nincsenek egységes válaszok. Bár a megbocsátás újabb definíciói hangsúlyozzák, hogy egy folyamatról van szó, amelynek során a személy nem felejti el az őt ért sérelmeket, nem is hallgatja el őket, és nem menti fel a (jogi) felelősség alól az elkövetőt, a szó hétköznapi értelme gyakran inkább arra irányul, hogy minél hamarabb béküljünk ki a másikkal, engedjük el a haragunkat, nyissunk tiszta lapot.

A megbocsátás ebben a formájában a kisebb ellenállás felé visz minket: a neveltetésünk, a vallásunk, a közösségeink, nem ritkán a segítő szakemberek is abba az irányba terelgetnek bennünket, hogy lépjünk túl a múlton, és bocsássunk meg „az ellenünk vétkezőknek”. Ezzel szemben a konfliktusok vállalása, illetve az az ellenállás, amit a megtorlás nélküli meg nem bocsátás jelent, általában rendkívül hálátlan szerep, hiszen nemcsak az elkövetőben, hanem a közös családtagokban, barátokban, kollégákban is feszültséget kelthet. Ebben a cikkben mégis arról fogok írni, hogy vannak helyzetek, amikor érdemes ezt az utat követni. 

Válogasd meg, kikkel veszed körül magad 

Ha megbocsátasz is valakinek, aki bántott téged, ezt nem kell feltétlenül elmondanod neki. Pláne akkor, ha az illető kifejezetten abuzív viselkedéseket mutatott. Az alábbi esetekben semmiképp sem érdemes kapcsolatot tartanod vele: 

  • Ha máig poszttraumásstressz-zavart tapasztalsz a cselekedetei következtében. Bevillan, mit tett veled gyerekkorodban vagy később, rémálmaid vannak tőle, különböző ingerek (szagok, helyszínek, zajok) a legváratlanabb módokon repítenek vissza az időben, és teljesen felkavarják az érzelmeidet. 

  • Ha az illető destruktív hatással lenne rád. Például rá akarna venni, hogy alkoholhoz nyúlj, vagy drogozz, pedig jó ideje tiszta vagy. 

  • Ha az illető visszatérése a környezetedre, a gyerekeidre, a családodra jelentene veszélyt. 

  • Ha a másik nem tartja tiszteletben a határaidat.

Éjjel-nappal üldöz, hogy bocsáss meg neki. Jóvá akarja tenni a hibáit, mondja, de azzal, ahogyan viselkedik, tulajdonképpen a bántalmazást reprodukálja, hiszen zaklat téged. Arra használ, hogy megkönnyebbüljön, miközben a te nyugalmaddal mit sem törődik. 

  • Az is lehet, hogy az elkövető valóban megbánta a tettét, elismeri annak következményeit, és aktívan tesz azért, hogy soha többé ne viselkedjen így, de te ennek ellenére sem tudsz vagy akarsz megbocsátani neki. Hidd el, teljesen rendben van, ha nemet mondasz. Nem tartozol neki semmivel.

Kétségkívül vannak pszichés előnyei

Noha kicsikarni, elvárni nem lehet, a megbocsátás összefügghet a testi-lelki jóllétünkkel. Egy hosszmetszeti kutatásban például 332 felnőttet követtek nyomon öt héten keresztül a tudósok, hogy való életbeli helyzeteket elemezhessenek. Azt találták, hogy azok, akik szándékosan dolgoztak azon, hogy pozitívabb érzéseik és gondolataik legyenek a másikkal kapcsolatban, sérelmeik után a stressz-szintjük, valamint a fizikai- és mentálisegészség-tüneteik fokozatos javulásáról számoltak be.

 

Egy másik tanulmányban a stressz, a jóllét és a megbocsátás közti kapcsolatot vizsgálták 148 résztvevő bevonásával. Kiderült, hogy azok, akiknek az életében több volt a stressz, viszont kevésbé bocsátottak meg, rosszabb mentális egészségi állapotban voltak az életkor előrehaladtával, mint azok, akiket szintén sok negatív tapasztalat ért, de meg tudtak bocsátani. Önmagában nem a stressz mennyisége jelezte előre a pszichés jóllétet, hanem az, hogy az emberek mit kezdtek ezekkel az élményekkel. 

Azzal is foglalkoztak vizsgálatok, hogy a megbocsátás képessége hogyan függ össze a párkapcsolati elégedettséggel. Egy kutatásban például azt az eredményt kapták, hogy férfiak esetében elsősorban a megbocsátás, nők esetében viszont az önmagukkal való együttérzés jósolta be leginkább, hogy mennyire vannak megelégedve a házasságukkal. Ez sokat elárulhat arról is, ki kit hajlamos hibáztatni konfliktusok esetén. 

A fentiekből látszik, hogy a megbocsátás képessége fontos védőfaktor a lelki egészségünk megőrzésében. Ezekben a tanulmányokban általában tágan értelmezik a fogalmat: nem kibékülést, vagy a kapcsolat rendezését értik rajta, inkább azt, hogy az elkövetőre irányuló negatív érzések idővel enyhülnek, a pozitívak pedig növekszenek. Természetesen sok múlik a tett súlyosságán és előfordulási gyakoriságán is, valamint a hatalmi viszonyokon, azon, hogy mennyire voltunk kiszolgáltatva a másiknak, és ő ezzel mennyire élt vissza. 

Nélküle is fel lehet dolgozni traumákat

Egyesek úgy vélik, meg kell bocsátanunk a traumáink okozóinak, hogy felépülhessünk. „Erre azonban nincs tudományos bizonyíték” – írja Amanda Gregory kiváló cikkében. A traumaterápiákkal foglalkozó szakember többször tanúja volt a megbocsátás előnyeinek, ugyanakkor olyan túlélőkkel is dolgozott, akik anélkül gyógyultak meg, hogy megbocsátottak volna a bántalmazónak. Gregory azt is megtanulta, hogy

a megbocsátás kötelezővé tétele, elérendő célként való feltüntetése, nyílt vagy burkolt bátorítása inkább akadályokat gördít a gyógyulás elé. 

Össze is gyűjtötte, miért nem érdemes sem barátként, vagy családtagként, sem szakemberként erőltetni, sugalmazni a megbocsátást. 

#1. A túlélő érzelmi és fizikai biztonsága az első

Képzeld el, hogy azt mondják neked, meg kéne bocsátanod valakinek, aki ártott neked. Nem számít, mi volt a helyzet, vagy milyen hatással volt rád, meg kell bocsátanod neki. „Évekkel ezelőtt történt, lépj tovább”, „Engedd el a haragodat” (amúgy is árt a szépségednek), hallod mindenhonnan. Ezek a reakciók kételyeket ébreszthetnek benned, mintha az érzelmeid nem volnának jogosak, mintha a fájdalmad kevésbé lenne fontos, mint az elkövetőnek való megbocsátás. Pedig ahhoz, hogy valaki fel tudjon épülni egy traumából, lényeges egy olyan környezet megteremtése, amelyben mások elfogadják, érvényesnek tekintik, megerősítik a tapasztalatait.

#2. A megbocsátás az elkövetőre helyezi át a figyelmet

Bár szokták azt mondani, hogy a megbocsátás arról szól, aki megbocsát, ez a folyamat valójában a túlélő és a bántalmazó közötti kapcsolatra fókuszál. Holott a gyógyulás során abban kellene elsősorban segíteni a túlélőt, hogy az önmagával való kapcsolatára összpontosíthasson: arra, hogy megfigyelje a belső folyamatait, azonosítsa a szükségleteit, újra kapcsolódni tudjon az érzelmeihez, pozitív viszonyt tudjon kialakítani a testével, stb. Egyes túlélők számára persze előnyös lehet, ha megbocsátanak a bántalmazónak, mások viszont nem érzik szükségét ennek – mindkét hozzáállást egyenlő tisztelettel és együttérzéssel kellene fogadni. A moralizálásnak ebből a szempontból nincs helye a terapeuta részéről, a megbocsátás sulykolása ráadásul gyakran elvonja a figyelmet az eredeti ártalomról. 

#3. A megbocsátás túlhangsúlyozása fokozhatja a szégyent 

A túlélők egyik fájdalmas alapélménye a szégyen. Gyakran úgy vélik, „szerethetetlenek”, „nem elég jók”, „hülyék”, „gyengék” vagy „rosszak”, hogy ez megtörténhetett velük. Saját magukat hibáztatják, és az igazságos világba vetett hit fenntartása érdekében sokszor a környezetük is őket hibáztatja („valamivel csak ki kellett provokálnia, hogy így bántak vele”). Semmi szükség arra, hogy valaki a megbocsátásra való képtelenségét is egy újabb „hibának” vagy „kudarcnak” lássa, amely igazolja számára, hogy ő kevésbé értékes.

Nem az ő felelőssége, hogy az elkövető megszabaduljon a bűntudatától. 

#4. A megbocsátás hamis lezáráshoz vezethet

Gyakran azon kapjuk magunkat, hogy hiába békültünk ki valakivel, továbbra is szeretnénk beszélni a konfliktusról, nem dolgoztuk fel egészen a történteket. Ez azt jelezheti, hogy valójában nem bocsátottunk még meg az illetőnek. A megbocsátás kommunikálása viszont a lezárás hamis érzetét keltheti. A traumák túlélőinek ezzel szemben rengeteget segíthet, ha annyiszor oszthatják meg a narratívájukat, amennyiszer csak szeretnék – ez a gyógyulás létfontosságú része. Amikor valakire nyomást gyakorolnak, hogy bocsásson meg, úgy érezheti, hogy csendre intik, nem kíváncsiak a történetére, nem ismerik el annak jelentőségét. Ezek a reakciók elbátortalaníthatják, hogy feljelentést tegyen, hiszen a jogi felelősségre vonásra sokan úgy tekintenek, mint ami ellentétes a megbocsátás szellemiségével. 

#5. A túl korai megbocsátás egyfajta elkerülés lehet

A traumáinkkal való szembenézés rendkívül fájdalmas folyamat. Előfordulhat, hogy valaki a szenvedés elkerülése érdekében igyekszik hamar megbocsátani a bántalmazónak, mert azt reméli, ezáltal a trauma negatív hatásai is enyhülnek. Ez a megoldás járhat ugyan némi megkönnyebbüléssel, de ezek a pozitív érzések általában átmenetiek. A fájdalmat nem lehet megbocsátással megállítani. A traumából való felépülés a legtöbb esetben intenzív gyásszal jár, miközben az illető egy sor negatív érzelmet él át: haragot, szégyent, félelmet, csalódást, kellemetlen testi érzeteket. Ezekkel mind meg kell küzdeni ahhoz, hogy tartósan jobban legyél. A konfliktusok vállalása, akár saját magunkkal, akár másokkal tesszük, gyakran pont arról szól, hogy fejlődhessünk, önazonosak maradhassunk.

Ha úgy bocsátasz meg valakinek, hogy nincs mögötte érzelmi fedezet, az a kapcsolat hamissá válásához, kiüresedéséhez vezethet. 

A gyógyulásban fontosabb a gyász

Míg a megbocsátás túlhangsúlyozása kifejezetten hátráltathatja a felépülést, addig sok szakember szerint alapos gyászmunka szükséges ahhoz, hogy képesek legyünk feldolgozni a velünk történteket. Ezekhez ad szempontokat például Kaytee Gillis pszichoterapeuta, aki többek között az önmagunknak való megbocsátás jelentőségére hívja fel a figyelmet. 

  • Bocsásd meg magadnak, hogy sebezhető vagy, hogy nem vettél észre figyelmeztető jeleket, hogy nem jöttél el hamarabb. A szégyent, amit érzel, vagy azt, hogy nem álltál ki más áldozatok mellett. Nincs szabály arra, hogy mindenkinek el kell mesélnie a történetét. Bocsáss meg magadnak, amiért nem tettél feljelentést, vagy ellenkezőleg, azokat a jogi következményeket, amik az elkövetőt érték. Bármennyire áldozathibáztató is a környezeted, ezek egyike sem a te hibád!

Nem érdemelted meg, hogy bántsanak. Méltó vagy a szeretetre, és arra, hogy mások tisztelettel forduljanak feléd. Ne bagatellizáld, ami veled történt, sokkal, de sokkal többet érsz ennél. 

  • Azt se felejtsd el, hogy a traumákból való gyógyulás nem lineáris folyamat, mélységek és magasságok váltakoznak benne. Lesznek jó napjaid és rosszak, idővel viszont egyre kisebbek lesznek a hullámok. De teljesen természetes, ha tapasztalsz visszaeséseket. Számolj velük, és ha megtörténnek, igyekezz megőrizni a nyugalmadat. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Miután túl vagy a gyászmunka nagy részén, talán természetesen jön majd a megbocsátás a gyógyulás részeként. De az is lehet, hogy nem, és ez is abszolút rendben van. Azt tedd, ami neked a legjobb. 

Milanovich Domi

A bevezetőben említett tanulmány ezen a linken érhető el.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / KatarzynaBialasiewicz