„A megbocsátás azt jelenti, hogy kegyelmet adunk a megbocsáthatatlannak” – ezt az idézetet morzsolgattam magamban, amikor anyám a lélegeztetőgépen feküdt a kórházban. Tiszta szívemből gyűlöltem az Istent, a kormányt, az embereket, az életet, és azt éreztem, nem kapok kegyelmet senkitől, hát én se tudok adni, én se tudok megbocsátani. 

Addig nem kerültem ennyire közel a megbocsátás fogalmához. Azt hittem, csak olyasmiket kell majd megbocsátanom az életemben, mint a megcsalást, az árulást, de anyám halálakor olyan kegyetlenséggel szembesültem, amire nem hittem, hogy valaha lesz példa. 

Miért tették ezt velem?
Miért tettétek ezt velünk?
Miért tették ezt vele? – kérdeztem, és néztem felfelé, de közben azt sem tudtam, hall-e bárki. 

Soha azelőtt életemben nem éreztem akkora haragot.

Ki rendezte így ezt a fordulatot?
Miért kellett ennek így történnie?
Üvöltöttem, akár egy állat, akit egy ketrecbe zártak, és tökéletesen meg voltam róla győződve, hogy meg fogok bolondulni. 

Aztán a kegyelmen gondolkodtam. Mit jelent a kegyelem ebben az esetben? Nekünk ki kegyelmez? Kegyelmesek tudunk lenni mi is, ha minden elhagyott? 

Meg tudtam bocsátani a betörőnek, aki egyszer rútul kirabolt?
Meg tudtam bocsátani annak a barátomnak, aki kiadta az összes titkom?
Meg tudtam bocsátani a régi szerelemnek, aki csak kihasznált?
Meg tudtam bocsátani valaha az elhagyást, a megcsalást?
Meg tudtam bocsátani az orvosnak, aki csúnyán félrediagnosztizált?
Meg tudtam bocsátani a szüleimnek a válást?
Meg tudtam bocsátani a sofőrnek, aki elütötte a kedvenc macskámat, amikor gyerek voltam?
Meg tudtam bocsátani nagyapámnak, hogy meghalt?
Meg tudtam bocsátani nagyanyámnak, hogy belebolondult a gyászba?

És meg tudok-e bocsátani magamnak,

azért, hogy nem voltam mindig őszinte?
azért, hogy szemét módon elhagytam valakit, aki szeretett?
azért, hogy mentem öntörvényűen a fejem után, és túl sokszor nem hallgattam senkire?
azért, hogy nem vettek fel a gyerekkori álmaim szakára?
azért, hogy nem próbálkoztam eléggé?
azért, hogy túl sokáig haragudtam az anyámra, és túl későn fordultam hozzá őszintén?
azért, hogy az apámra még mindig haragszom, és azt érzem, soha nem leszek neki képes megbocsátani?
azért, hogy nem lehet gyerekem?
azért, hogy én túléltem, az anyám meg nem?

Meg tudok-e bocsátani magamnak? És amíg nem tudok magamnak megbocsátani, addig másoknak képes leszek-e bocsánatot adni?

Megmondaná valaki, hogy milyen az a kegyelem? 

Hogy mit érezhet az ember, akinek meghal a gyereke?
Hogy min megy keresztül, aki utcára kerül?
Hogy honnan gyűjt erőt, aki egy életre be van zárva?
Hogy hova kerül, aki nem képes hinni?

Meg lehet bocsátani mindent? Meg kell bocsátani mindig, minden körülmények között?

És ha nem vagyunk erre képesek, akkor saját magunknak nehezítjük meg az életünket? Akkor nem vagyunk nemes lelkek? Akkor elkárhozunk?

Amikor anyám meghalt, és mi el sem tudtunk tőle búcsúzni, megfogadtam, hogy gyűlölni fogom Istent és a sorsot azért, amiért ezt tette velünk. De valójában nem vagyok képes erre. Nem tudok kitartóan gyűlölni, és most egy kicsit már hiszek is abban, hogy képes leszek egyszer megbocsátani mindazt, ami történt. 

Magamnak és másoknak is. 

Mert könnyebb lesz így menni az úton a felé, hogy egyszer felfogjam, ő már soha többé nem fog felhívni, bejönni az ajtón, megvédeni, újra meggyógyítani.

Én pedig élni akarok, harag nélkül, kegyelemben, legfőképpen miatta is.

Szentesi Éva