„A második legjobb dolog, amit a testeddel csinálhatsz” – Mikor és miért lett tabu a kakálás?

–

Nemrégiben egy viszonylag friss kapcsolatban lévő barátnőm kétségbeesve hívott fel: a pasija el akarja vinni egy hosszú hétvégére egy kis romantikus, vidéki kunyhóba, és hát… hogy a csudába fog ő ott titkosan elvonulni kakálni? Hosszan elemeztük a lehetőségeket vicces és halálosan komoly megoldásokkal előrukkolva (keljen fel fél órával hamarabb, álcázza zuhanyzásnak a hangokat, hátha nem nyit rá a pali, vagy vonuljon el magányosan sétálgatni egy kutyás szarzacsival a kezében). Szégyenszemre még én is segítettem neki mindenféle kreatív ötlettel előállni, ahelyett, hogy azt mondtam volna: „figyelj, bébi, szarni rá!” 

Azt viszont tudom: a probléma, amiről beszélgettünk, nagyon is általános, mondhatni: civilizációs betegségünk. 

Ahogy az a Kiscelli múzeumban látható Budapest csatornázásának kultúrtörténetét érintő kiállításból is kiderült (ITT írtunk róla) az embereknek az ürülékhez való viszonyuk (beleértve a sajátjukét is) nagyon sokat változott az idők során, és még mindig rendkívül eltérő, hogy egyes kultúrákban hogyan állnak ehhez a kérdéshez.

Szinte elengedhetetlen lett számunkra a tiszta, vízöblítéses vécé, annak örülünk, ha minél több nyelven beszél, azaz minél inkább elfedi eredeti funkcióját, még „aktus” közben is. Ennek ellentétét pedig egyre maradibbnak érezzük

– vesd csak össze a gyerekkori táborok pottyantós vécéit a japán szuperokos slozival, ami zenél, illatosít, segget mos és segget szárít, hogy csak pár szolgáltatást kiemeljek. 

Magáról a székelésről való diskurzus is kikerült a szalonok előkelő társaságának beszédtémái közül, még csak célozni sem illik rá, hogy az egyébként Chanel parfümtől illatozó, elegáns ruhát viselő hölgyek ugyanúgy kakkantanak, puffadnak, és időnként rájuk is ugyanúgy rátör a szapora, mint bármelyik másik élőlényre. A legtöbb általam ismert friss kapcsolatnak is (ahogy a barátnőm példája is illusztrálja) az egyik legutolsó tabutémája az ürítés, illetve a belekkel kapcsolatos dolgok, ráadásul (szerintem abszolút igazságtalan módon) főleg a lányok kényszerülnek titkolózásra – bár, hogy ezt a társadalom, az adott pasas vagy saját maguk forszírozzák, azt nem tudom.

De mikor és miért lett az emberi test biológiai működése tiltott, tabusított téma?

Norbert Elias német szociológus szerint ez is a civilizáció folyamatának része, azaz az udvari etiketten keresztül egyre inkább szabályozódott az emberi viselkedés, a külső társadalmi kényszerek pedig egy idő után belsővé váltak. Megtanuljuk, hogy bizonyos dolgokat nem illik csinálni, illetve azt is, miről nem illik beszélni, és a „helyes” viselkedésre a szégyenérzetünk által szorítjuk rá magunkat – még ha ezzel gúzsba is kötjük magunkat nagyon sokszor. (Éppen ezért üdítő és felszabadító a témában elolvasni Steiner Kristóf cikkét ITT).

Az ókori világban még nemhogy nem társult szégyenérzet az ürítéshez, de egyenesen saját istene volt az altesti folyamatoknak. A rómaiaknál például a ma már mókásan hangzó nevű Venus Cloacina képviselte a higiéniát, és a pottyantás is társasági esemény volt: a nyilvános illemhelyeken az emberek egy hosszú, lyukakkal ellátott márványlapon egy sorban ülve trottyanthattak, miközben megbeszélték a világ ügyes-bajos dolgait. Majd amikor végeztek, egy botra tűzött, ecetes vízbe mártott szivaccsal igyekeztek kitörölni az alfelüket… amit aztán otthagytak a következő delikvensnek. Ez garantáltan erősíthette a közösségi szellemet.

A kora újkorban sem okozott problémát a székletről beszélni, sőt, számos irodalmi példa bizonyítja a téma elterjedtségét.

Egy XV. századi népmesegyűjtemény főhőse, Dil Ulenspiegel például nemcsak előszeretettel mutogatta a fenekét, de egy ízben tréfából egy fürdőház közepére is szart. A XVI. században Luther Márton a pápaság elleni beszédeiben is szívesen él kifejezetten nyers, naturalisztikus, kakálással kapcsolatos hasonlatokkal, képekkel (oly hévvel ráadásul, amit Erik H. Erikson pszichoanalitikus egyenesen anális fixációnak bélyegez).

A francia humanista, François Rabelais regényében, a Gargantua és Pantagruelben a főszereplő hosszas kutakodás után arra jut, a fenéktörlésnek nem a papír, hanem a madártoll a leghatékonyabb eszköze. Grimmelshausen német író XVII. századi művében, A kalandos Simplicissimusban a sváb parasztok a fogságukba esett fosztogatót seggnyalásra (szó szerinti, és nem puncsolási értelemben) kényszerítenek. A XVII. században élő Erzsébet Sarolta hercegnő, a pfalzi választófejedelem lánya rokonaival való levelezésében nemcsak a Napkirály udvarában tapasztalt erkölcstelenségekről, de a bélműködésével kapcsolatos gondjairól is igen részletesen beszámol. Csokonai Vitéz Mihály még verset is írt a témában Óda az árnyékszékhez címmel, melyben hosszan fejtegeti, milyen áldott segítséget nyújt gazdagnak és szegénynek e trónus, mely minden titkok tudója, akibe beledurrant a bölcs, és levetkőzik érte a szemérmes apáca is.

Ez a tabumentes hozzáállás azonban idővel egyre inkább visszaszorult, a XIX. században a viktoriánus erkölcsök már egyáltalán nem tették lehetővé a széklettel (vagy bármi testi funkcióval) kapcsolatos diskurzust. 

Kimberly Worshman illemhely-fejlesztési szakember szegény országokban próbál minél több embert vécéhez juttatni a Flush nevű tanácsadó cégén keresztül, emellett a vécével kapcsolatos tabukat is igyekszik ledönteni. Állítása szerint Indiában például sokan azért sem akarnak a házukba vécét tetetni, mert azt mocskosnak tartják, ezt a vallási alapokon nyugvó kulturális stigmát pedig nehéz egyik napról a másikra kiradírozni.

A vécéfób gondolkodásmódot a reformerek igyekeznek több oldalról is kihívások elé állítani, ilyen volt például a Toilet: Ek Prem Katha (azaz: Toilet: egy szerelmi történet) című 2017-es film, ami egy friss házasságban a vécé megépítését vs. lerombolását helyezte fókuszba.

„Ha azt akarod, hogy a feleséged veled maradjon, akkor szükséged van otthon vécére” – nyilatkozza a férj, aki végül a vécémozgalom élére áll.

Az egész kakitémának azonban van egy másik megközelítése is

Az emberek többsége eredendően undorodik a fekáliától, gondoljunk csak például egy pelenkacserére, amit elvégzünk persze, ha muszáj, de azért senki nem szokta a másikat lekönyökölni a lehetőségért. Ez a szarfóbia azonban nem minden állatra jellemző, akinek van kutyája, az valószínűleg tudja, miről beszélek, a többieket pedig meghagyom a naiv ártatlanságban, hogy maradjon valaki ezen a földkerekségen, aki kérdés nélkül és szívesen puszilgatja a blökik ábrázatát. De a tehenek, juhok, lovak sem azon a területen legelésznek, ahová odapotyogtattak, amit bölcsen is tesznek, hiszen a széklet rengeteg kórokozót is tartalmazhat. A fehérlábú egeret azonban cseppet sem zavarja, ha kakis környezetben kell táplálkoznia, sőt, egy átfogó kísérlet megállapította, hogy ha választania kell, inkább megy a széklettől szennyezett irányba – valószínűleg azért, mert ez azt bizonyítja számára, hogy az adott hely biztonságos. A háziasított rágcsálók azonban ugyanúgy viselkednek, mint a juhok.

A kutatók szerint ennek az lehet az oka, hogy a nem vadon élő állatok számára kisebb kockázatot jelent egy ragadozó, mint a székletben található paraziták.

Bár természetesen nem célom, hogy bárkit is a kutyák fekália rajongásáig toljak el, ezzel együtt nagyon jó lenne, ha végre leszámolnánk (igen, mi nők is!) a kakálás tabusításával. Végtére is már nem kell a ragadozóktól félnünk, amellett nyugodtan elfogadhatjuk és felvállalhatjuk a viktoriánus kor előtti testi valónkat. Erre pedig jó módszer lehet, ha beszélünk róla, poént csinálunk belőle – azaz ugyanazokkal a komikus elemekkel élünk, mint a 2017-es Poop Talk című film, ahol különböző híres emberek, színészek, komikusok mesélnek a szarással kapcsolatos paráikról. „Az teljesen rendben van, ha tudod, hogy csinálom, az nem oké nekem, ha hallod vagy szagolod” – vallja például Nicole Schreiber színésznő. Kollégája, Jonah Ray azonban egy sokkal pozitívabb megközelítéssel áll a témához: „Azért hívják szerintem kettes számúnak, mert ez a második legjobb dolog, amit a testeddel csinálhatsz.” 

Fiala Borcsa

Források: ITT, ITT, ITT és ITT, illetve a Kiscelli Múzeum Kloáka, kanális, klozet – kis dolgok és nagy változások, Budapest csatornázásának kultúrtörténete című kiállítása

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Stefano Oppo