Innen tudhatod, hogy akkor is trauma ért, ha nem hívod annak

–

Sok embernek most lett szava a vele történtekre

A 2017-ben útjára induló #metoo-mozgalom egyik jelentősége, hogy a színész szakma és a világsztárok kiállása óriási láthatóságot hozott: minden eddiginél szélesebb körben váltak ismertté a hatalmi visszaélésekkel, zaklatással, erőszakkal kapcsolatos információk. Tömegével láttak napvilágot személyes beszámolók, számos pszichológiai cikk született a témában, kiváló sorozatok, filmek mutatták be a bántalmazás lélektanát. Ezek az üzenetek rengeteg emberhez eljutottak, akik ennek hatására újragondolták a tapasztalataikat. A kampány működését nem úgy érdemes elképzelni, hogy több millió ember magában őrizgette a fájdalmas élményeit, amelyekről pontosan tudta, micsoda, és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy előrukkolhasson velük. Nem. A #metoo egy napjainkban is tartó, kollektív tanulási folyamat.

Hallod mások narratíváját, bővülnek az ismereteid a témában, és ez teljesen más megvilágításba helyezi a veled történteket.

Rájössz, hogy amit veled vagy másokkal tettek, amit normálisnak fogadtál el, vagy amiért saját magadat vagy másokat hibáztattál, egyáltalán nem volt oké.

Nem volt oké, hogy a gimis tesitanár 17 éves lányokkal smárolt az autójában, és erről sok felnőtt tudott. Nem volt oké, hogy a főnököd a combodat simogatta. Nem volt oké, hogy farúddal vertek az edzésen, akkor sem, ha tréfásan „kokinak” nevezték, és mások is kaptak a fejükre. Végre összeállt benned a történet, hogy miért érezted magad olyan rosszul, furcsán vagy lefagyva. Vannak fogódzóid, amelyek alapján képes vagy beszélni erről, a nyilvánosságban is, hogy másokkal ne történjen meg.

Az erőszak eleinte zavaros, és rengeteg benne a manipuláció

Mivel bővülnek az ismereteink, teljesen természetes, hogy élesednek a radarjaink az erőszak felismerésére. Rég eltávolodtunk attól a nézettől, hogy az erőszak pusztán fizikai lenne (bár sajnálatos módon sokaknak ma is beleférnek az atyai pofonok). Tudjuk, mennyire romboló hatású az érzelmi bántalmazás, amikor valaki uralma alá vonja és válogatott módszerekkel bizonytalanítja el a másikat. Kritizálással, megszégyenítéssel, hibáztatással megtöri, miközben azt sulykolja, ezt az áldozat érdekében teszi. Magából istent csinál, olykor kegyes istent, miközben a másikat megfosztja a józan ítélőképességétől, érzelmei szabad kifejezésétől, az önértékelésétől, a mentális egészségétől.

Azt is tudjuk, hogy a gyermekmolesztálás ritkán történik nyers erővel, fizikai korlátozással, idegen elkövetővel. Pont arról van szó, hogy a bántalmazó magához édesgeti a gyereket, érzelmi kapcsolatot épít ki vele, kihasználja a közelség iránti természetes igényét, a tapasztalatlanságát.

A szexuális erőszakról régóta tudjuk, hogy felléphet az úgynevezett összhanghiány jelensége, tehát az áldozatnál előfordulhat nedvesedés, erekció, orgazmus. Ezek reflexek. Egyáltalán nem azt jelentik, hogy az illető élvezte vagy akarta volna az aktust, vagy a beleegyezését adta volna hozzá. Semmit, de semmit nem árulnak el a valódi vágyairól sem. Kizárólag annyit jelentenek, hogy a szervezete felismert ingereket, és automatikusan reagált rájuk. De ezt sokan nem tudják, és emiatt szégyenkeznek.

Szóval azt kérdezed, miért olyan nehéz felismerni az erőszakot? Miért van, hogy embereknek hosszú évekre, évtizedekre és mások történeteire van szüksége ahhoz, hogy összeálljon bennük a kép? Miért nem állnak ki azonnal? Miért maradnak benne? Azért, mert az erőszak nem annyi, hogy megvernek. Vagy lefognak és megerőszakolnak.

Az erőszak sokszor érzelmi, tele van manipulációval, járhat kellemes testi érzetekkel vagy olyan reakciókkal, amiket hagyományosan a vágyhoz kötünk.

Az erőszakot az elkövető mindig megindokolja, és ezt az indokolást az áldozat gyakran magáévá teszi. Elfogadja, hogy az erőszak szükségszerű, célja van, hogy tulajdonképpen ő akarta vagy idézte elő a viselkedésével. Közben azt látja maga körül, hogy az erőszak normális. A többi gyereket is verik, az összes barátnőjének borzalmas a szex, másokkal is hasonló dolgok történnek nap mint nap. Az erőszaknak nemcsak egyedi esetei vannak, hanem kultúrája – ezért is olyan pokolian nehéz szembemenni vele.

Nem „csak” emlékbetöréseid lehetnek tőle

Mi is az, hogy trauma? Minden olyan történés, amely a normális mentális működésünket megakasztja, összezavarja. Ezek lehetnek egyszeri események (például természeti katasztrófák, terrorcselekmények, utcai támadások), de időben elhúzódó, összegződő tapasztalatok is. A velük kapcsolatos félreértéseket részben az okozhatja, hogy a traumatizáltságot az emberek sokszor a PTSD, a poszttraumásstresz-szindróma klasszikusabb tüneteihez kötik. Tehát ha nem villannak be a legváratlanabb pillanatokban kontrollálhatatlan emlékek, ha nem ébredsz verejtékezve rémálmokból mind a mai napig, akkor talán nem is volt olyan vészes, ami veled történt. Holott magának a PTSD-nek is rengeteg más tünete van, egy trauma hosszú távú következményei pedig még változatosabb területeket érinthetnek.

Lehet, hogy képtelen vagy visszaemlékezni a gyerekkorodra. Elkerülsz helyszíneket, témákat, ételeket, szagokat. Senkiben nem tudsz megbízni. Hajlamos vagy másokat hibáztatni. Sokat szorongsz, vagy pont ellenkezőleg, mindentől elidegenedtél, közönyös vagy, tompa, üres. Nehezen tudsz pozitív érzéseket megélni, dühkitöréseid vannak, alkoholba, szexbe, munkába menekülsz. Állandó ingerlésre van szükséged, hogy úgy érezd, élsz. Mások jelzik, hogy gyors a tempó, nem vagy jelen, nehéz hozzád kapcsolódni. Előfordulhat, hogy a tulajdonságaid, az életed alakulása, a problémáid között semmilyen összefüggést nem látsz. Aztán elmész egy pszichológushoz, elkezdesz önismereti munkát végezni, és feltárulnak mintázatok. Felkavaró, nehéz folyamat, de egyben katartikus is.

A tagadás teljesen természetes első reakció

Időnként mindannyian szorongunk. Ki gyakrabban, ki ritkábban, ki intenzívebben, ki kevésbé. A szorongás csökkentésére igazából két dolgot tehetünk: vagy növeljük a problémamegoldási kapacitásainkat, hogy kiiktassuk a szorongás külvilági forrását, vagy, ha ez nem lehetséges, a valóság torzításával megakadályozzuk a szorongás észlelését. Ehhez tudattalan lelki manőverek sora áll rendelkezésünkre. Az elhárító mechanizmusokat a pszichoanalitikus Anna Freud írta le részletesen. Köztük a tagadást is, amikor homokba dugjuk a fejünket, hogy a fenyegető valóság elől legalább időlegesen megmeneküljünk. A tagadás olyannyira természetes, hogy Elisabeth-Kübler Ross a gyászfolyamat első szakaszaként írta le.

Amikor jelentős veszteségek, sérülések, elsőre feldolgozhatatlannak tűnő élmények érnek minket, azt mondjuk, ez nem lehet igaz, biztosan valami tévedés történt. A tagadásnak funkciója van: így védekezik a pszichés rendszerünk a teljes széteséstől. Így ad időt magának, hogy szembe tudjon nézni azzal, amivel nagyon nehéz. 

A szakirodalom ugyanakkor azt is hangsúlyozza, a tagadás viszonylag éretlen elhárító mechanizmus, azaz főleg gyermek- és fiatalkorban gyakori. Ettől függetlenül persze később is alkalmazzuk, de egy érett személyiség csak ideig-óráig tudja fenntartani, pláne a környezetből jövő hatásokkal szemben. Ráadásul az öncsalás fenntartása rengeteg mentális kapacitást emészt fel, amikor mindenhonnan azt hallod, hogy mások tőled radikálisan eltérő módon értelmezik a tieidhez hasonló tapasztalatokat. Kicsit olyan ez, mint a függőknél, amikor a környezet már régóta jelzi, hogy baj van. De a függő kitart, és nem ritkán még akkor sem ismeri fel viselkedése problémás voltát, amikor körülötte minden romokban van. 

Ott vannak a jelek, csak vedd észre

Nem véletlen, hogy a tagadás témájához gyakran az addiktológia felől közelítenek, például Chelsey Flood Mediumon megjelent kiváló cikkében. A kérdés tulajdonképpen így hangzik: lehetséges-e, hogy valakinél nem probléma az, ami az emberek döntő többségénél az. Náluk függőség, de nálam nem. Náluk trauma, de nálam nem. Én máshogy élem meg, máshogy hívom. Ne kényszerítsétek rám a narratívátokat. Ismerős? 

Persze bárkire rá lehet sütni, hogy tagad, ha nem ért egyet a mi értelmezésünkkel. Ugyanakkor vannak olyan tipikus megnyilvánulások, amelyek jelzik a tagadást, amelyekre érdemes a személynek és a környezetének is felfigyelnie. Ilyen például, amikor

• a kivételességünket hangsúlyozzuk. Azt hisszük, ránk nem vonatkoznak azok a törvényszerűségek, amelyek az emberek túlnyomó többségére mind a kutatások, mind a gyakorlati tapasztalatok alapján érvényesek;

• igazolásokat gyártunk, amelyekkel elfogadhatóvá igyekszünk tenni az erőszakot. Mások is ezt tették, ilyen a sport, megérdemeltük, így lett belőlünk ember, ez kellett a győzelemhez, hálásak vagyunk az edzőnknek, kezet csókolunk neki;

• bagatellizáljuk a velünk történteket vagy lefelé történő összehasonlítást végzünk. Oké, minket megfogdostak, de más sokkal rosszabbul járt. Oké, sokat üvölt velem, de egy ujjal sem ért hozzám. Engem bánt, de a gyerekeket nem;

• bagatellizáljuk a sorstársaink élményeit is. Minek ebből akkora ügyet csinálni? Ma már minden erőszaknak számít? Velem is ez történt, mégsem panaszkodom;

• felejtünk. Másnap is elmegyünk az edzésre, hátha jobb lesz. Felnőttként is ellátogatunk a szüleinkhez, hátha nem fognak bántani. Elhisszük, hogy jót akarnak nekünk. Hogy maguktól rájönnek, ezt nem így kellene. És akkor megváltozik minden;

• szelektíven észleljük a világot. Előfordulhat, hogy alapinformációkat tekintve vannak vakfoltjaink. Például az utóbbi időben rengeteget hallani a bántalmazásról, de mi továbbra is azt hisszük, az erőszak kizárólag fizikai. Vagy olvashatnánk olyan edzésmódszerekről, amelyek partneri viszony kialakítása mellett eredményesek a teljesítményfokozásban, de ahelyett, hogy képeznénk magunkat, megkérdőjelezzük ezeknek a módszereknek a létezését;

• meglepődünk mások reakcióin, amikor az életünkről mesélünk nekik. Elmondod egy gyerekkori élményedet, és a szerettednek könny szökik a szemébe. Vagy aggódni kezd érted. Vagy dühös lesz azokra, akik bántottak. Nem érted, mik ezek az intenzív érzelmek. Te mindig azt hitted, ez nem is olyan nagy dolog. Ha felmerültek is benned negatív érzések az esettel kapcsolatban, sosem érezted jogosnak, megélhetőnek vagy kifejezhetőnek őket. 

Beengedni azt, hogy igazságtalanul bántak veled, nagyon nehéz. Teljesen rendben van, hogy elsőre és egyszerre túl sok.

De ha bármelyiket tapasztalod magadon a fentiekből, érdemes lehet önismeretbe menni, és apró lépésekben elkezdeni dolgozni az élményanyagoddal. Krízis lesz? Krízis lesz. De csak úgy fogsz tudni fejlődni, ha megküzdesz vele. 

Néha minimalizáljuk, néha maximalizáljuk a lelki sérüléseinket

Részben a tagadáshoz kapcsolódik, hogy sokan hajlamosak kicsinyíteni a traumájukat. Ez azért baj, mert nem lesznek motiváltak arra, hogy segítséget kérjenek. Akkor sem, ha az életükben egy csomó mindentől szenvednek, nehézségeik, konfliktusaik vannak, de mivel a traumát nem fogadják el valódinak vagy jelentősnek, így nem kötik össze ezeket a tapasztalatokat. A másik véglet, amikor valaki maximalizálja a traumáját, és arra használja fel – akár tudattalanul –, hogy elhárítsa a felelősséget. Ha hibázik, kudarc éri, öndestruktív vagy másokat bánt, mindig azt mondja, nem tehet róla, hiszen negatív dolgokon ment keresztül. Ő ugyan traumának hívja a traumát, de olyan értelemben mégis tagadja, hogy kezeletlenül hagyja. A trauma minimalizálása és maximalizálása igazából ugyanannak a dolognak a két arca. Annak, hogy nem kerültek a helyükre az élményeid, mert nem dolgoztad meg őket. Nem fejtetted fel, hogyan hatottak az életedre, és nem tanultad meg tudatos reflexióval folyamatosan ellensúlyozni ezeket a hatásokat. Ezért van az, hogy más áldozatokra nézve bántó dolgokat mondasz, vagy elkövetőként ismétled a téged ért traumát. 

Így születnek a legfájdalmasabb mondatok

Televízióban, online műsorokban, de párkapcsolati vagy családi beszélgetések alkalmával is elhangoznak olyan kijelentések, amelyek hirtelen nagyon intenzívnek, oda nem illőnek, kiugróan bántónak vagy provokatívnak tűnnek. Ha magadra veszed őket befogadóként, elég mély sebet ütnek. Úgy érzed, nem adtál rájuk okot, igazságtalanság, hogy ezt mondták neked. Előfordulhat, hogy ezeknek a mondatoknak tényleg nem hozzád van közük. Hanem a másikról szólnak, aki betriggerelődött, azaz elkezdett a sérüléseiből beszélni. Hajmeresztő állításokat tesz, relativizálja mások traumáit, mert őt is bántalmazták.

Olyan dolgokat vág a fejedhez, amik igazából az ő félelmei. Vagdalkozik, mert visszacsúszott egy zsigeri működésmódba, és a jó szándékú közeledésben is veszélyt lát. 

A mögöttes traumák néha kiderülnek, néha nem. Ha van lehetőség megismerni egy-egy kijelentés lélektani kontextusát, a szavak puhulni kezdenek. Még mindig rosszulesnek, persze, de legalább érted, miért hangoztak el, és képes vagy meglátni azt a fájdalmat is, amit leplezni próbálnak. Ehhez persze az kell, hogy a szeretted tudjon reflektálni, ha a veszekedés hevében nem is, legalább utólag. 

Ehhez hasonlóan az sem mindegy, hogy a média hogyan tálal erős, megosztónak minősülő véleményeket. Minél kevesebb a kontextus, annál intenzívebben hat az állítás, de annál veszélyesebb is, mert nem tudod hova tenni – pláne, ha kevésbé vagy jártas a témában. Még nehezebb a helyzet, ha érintett szájából hangzik el ilyen beszámoló. Attól még, hogy valakinek vannak személyes tapasztalatai az adott területen, nem biztos, hogy képes hiteles, másokra is általánosítható információkat nyújtani róla a nyilvánosságban. Egyfelől lehet, hogy a saját tapasztalatait sem látja reálisan, mert tagadja, bagatellizálja őket. Másrészt előfordulhat, hogy az egyedi élményein túl nem ismer más adatokat, rendszerszintű összefüggéseket, a téma szempontjából releváns kutatásokat, elméleteket. 

De mégis túláltalánosít, vagy nem hangsúlyozza eléggé a tapasztalatai egyedi voltát, és más sem segít neki ebben. Így történhet meg, hogy a kisebbségi csoport tagja azt mondja, őket bizony semmilyen hátrány nem éri. Az áldozatok meg azt, hogy nem is történt trauma. Az elnyomásban érdekeltek pedig hevesen bólogatnak. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/wundervisuals