Gólyatáborok: rendszerszintű felelőtlenség és normalizált visszaélések évről évre

–

Szerintem már a gólya elnevezés is problémás. Rögtön egy olyan kategóriába tesz, amely egyszerre gyermeki és kiszolgáltatott. A gólya olyan, mint aki épp csak megérkezett egy új világba. Friss hús, aki nem tudja, mi vár rá, de az elvárás az, hogy mindent mosolyogva fogadjon.

Ez a szó nemcsak leír, hanem alá-fölérendeltséget is teremt: beavatandó, nevelendő, próbára tehető figurává teszi az elsőévest. Egy olyan rendszerben, ahol a határok eleve elmosódnak, ez a szerep már önmagában veszélyes.

Hívhatnánk az elsőéveseket simán csak elsőévesnek, merthogy azok.

Csak a vad, féktelen buliban lehet az igazi szabadságot és összetartozást átélni?

Szinte mindenkinek megvan az a fiatalfelnőtt-kori élménye, amikor először érezte azt, hogy úgy igazán szabad. Hogy végre felnőtt, hogy eldöntheti, mikor mit csinál, mikor kit nyugtat meg telefonon azzal, hogy hol tölti az estét, vagy épp nem telefonál senkinek, mert nem akar. A szabadság érzése a legerősebben akkor jön elő, amikor döntési helyzetekbe kerül az ember, és úgy érzi, hogy bármit megtehet. És ilyen helyzetekben dől el az is, hogy mi az a bármi.

Szabadság-e az, amikor úgy bulizok, hogy közben mások határait lépem át? Amikor azt hiszem, hogy a jókedv, az alkohol vagy a közös „hagyomány” felmentést ad mindenre, amit teszek? Amikor a saját felszabadultságom másnak feszengés, kiszolgáltatottság vagy félelem?

A „vad buli” sokszor nem szabadság, hanem kényszer: a csoportnyomás, a félelem, hogy kimaradunk, vagy hogy „nem vagyunk elég menők”. Ez sokakat nyomaszt és elszigetel, és nem szabadít fel senkit igazán. A szabadság nem akkor válik valódivá, ha közben mások elveszítik a sajátjukat. Hanem akkor, ha mindenki szabadon lehet jelen félelem és kényszer nélkül. Az igazi szabadság éppen abban van, hogy nem kell megfelelni kényszernek, hanem szabadon dönthetsz, mikor és hogyan szeretnél részt venni, ha nem kell magyarázkodni, nem kell szerepet játszani azért, hogy elfogadjanak.

A rendszer sajátja

A gólyatáborokkal kapcsolatban elő szokták venni Zimbardo híres stanfordi, 1971-es börtönkísérletét. Azt, amikor egy szimulált börtönhelyzetben véletlenszerűen kiválasztott „őrök” egészen rövid időn belül kezdtek megalázó és kegyetlen módon viselkedni a véletlenszerűen kiválasztott „rabokkal”.

Valóban jó hasonlat, hiszen az elsőévesek is kiszolgáltatott helyzetben vannak a szervező felsőbb évesekkel szemben, és a hierarchikus helyzet szituatív. Bár Zimbardo kísérlete máig sok vitát gerjeszt, a legfőbb tanulsága 1971 óta ismert: ha egy közösség tagjai hatalomhoz jutnak ellenőrzés, felelősség és következmények nélkül, akkor az amúgy normálisan viselkedő emberekből is válhatnak elnyomók vagy bántalmazók.

A lényeg az ellenőrzés, a felelősség és a következmények hiányán van. Minden olyan rendszerben, ahol az egyéni vagy a szervezeti felelősségek nem egyértelműek, ahol a beavatásoknak „régi hagyománya” van, és ahol a visszaéléseket vagy már a kisebb szabálytalanságokat senki nem kéri számon, ott a hatalommal való visszaélés nem kivétel, hanem inkább a rendszer sajátja.

Tehát nem az emberek rosszak benne, hanem a rendszer maga a rossz.

Itt jön tehát az a régi jó kérdés, hogy a gólyatábort szervező oktatási intézmények mi mindent tesznek azért, hogy ezeket a helyzeteket megelőzzék és jól kezeljék? Nem újdonság, hogy a gólyatáborokban nagyobb a visszaélések kockázata a résztvevők nagyobb kiszolgáltatottsága miatt.

Akkor nincs egyéni felelősség?

Természetesen van. Minden szervező, mentor, hallgató, résztvevő felelős a saját tetteiért, szavaiért, döntéseiért. Azért is, ha nem szól, vagy nem segít akkor, amikor valaki bajba került. Egyelőre ott tartunk, hogy az egyéni felelősséget néhányan vállalják, ezért tudunk néhány megtörtént esetről.

Vannak, akik szólnak, ha nem is a nagy nyilvánosságnak, de ott helyben. De gólyaként és sokszor szervező diákként is nagyon nehéz ezekben a helyzetekben jól reagálni, jól segíteni.

Az elsőéveseknek nagyon nehéz nemet mondani és visszautasítani egy programot vagy feladatot, amikor azt tapasztalják, hogy a körülöttük lévők nem mondanak nemet. Ezzel nemcsak a közös programot veszélyeztetik, de kockáztatják azt is, hogy azonnal kikerülnek egy olyan társaságból, amelybe tulajdonképpen épp most szeretnének belépni. Az újonnan érkező diákokban sok a bizonytalanság, a megfelelési kényszer és a vágy is arra, hogy a többiekhez tartozzanak, akár kényelmetlenségek árán is. A gyerekek, a fiatal felnőttek is hajlamosak úgy vélekedni, hogy a beavatási szertartások néha kellemetlenek, megalázóak, ám ezeken inkább csak át kell esni, nem lehet nemet mondani.

Hasznos kérdések, amiket a résztvevők feltehetnek maguknak, mielőtt belemennek olyan helyzetekbe, amelyekben bizonytalanok:

• Bajba kerülnék, ha mindezt egy tanár/szülő is látná?
• Megkértek engem arra, hogy ne mondjam el senkinek, mi volt a feladat?
• Illegális dolgot kérnek tőlem?
• Nagy valószínűséggel rosszul fogom magamat érezni (fizikailag vagy érzelmileg) a feladat végrehajtása közben/után?

Ha bármelyik kérdésre igen a válasz, akkor az azt jelzi, hogy ezek a helyzetek nem feltétlenül biztonságosak vagy önkéntesek. Ilyenkor fontos emlékezni arra, hogy a részvétel sosem lehet kötelező – a visszautasítás lehetőségének mindig adott kellene lennie.

A diákszervezők közül a legtöbben nem bántalmazók, csak ők is ugyanabban a rendszerben mozognak, ahol sokszor nincsenek tiszta határok, egyértelmű szabályok, és ahol a hagyományokra való hivatkozás könnyen elfedi a problémákat. Ők ugyanúgy tarthatnak a kirekesztéstől és a nevetségessé válástól, mint az elsőéves résztvevők. Olyanok is vannak, akik részt vesznek ugyan a bántalmazásban, mert azt hiszik, hogy ez „így szokás”, tehát ez rendben van, nem gondolnak bele abba, hogy a másik hogyan érzi magát éppen, és esetleg maguk is hasonló beavatási szertartáson mentek keresztül.

Ezért olyan nagyon fontosak a tiszta és egyértelmű keretek, a nyílt kommunikáció, mert ez teremti meg az őszinte visszajelzés és a biztonság légkörét. Mindenkinek.

Mitől lesz igazán jó élmény a gólyatábor?

Bízzunk abban, hogy a gólyatáborok nagy része biztonságos, és olyan élmény a résztvevőknek, amelyről szívesen beszélnek a későbbiekben. De igazából nem tudjuk, hogy ez így van-e, az oktatási intézmények nem készítenek felméréseket (jellemzőbb, hogy egy-egy eset nyilvánosságra kerülésekor indítanak vizsgálatokat, kétséges, hogy milyen hatással vagy reformtervvel). A résztvevő elsőévesek pedig nem kapnak a gólyatábort követően egy anonim visszajelző kérdőívet, hogyan érezték magukat a táborban. Pedig ez lenne az első lépés egy biztonságosabb gólyatábor-szervezéshez.

Annyiféle jó gyakorlat van már, hogy hogyan lehet felkészülni ezekre a helyzetekre. Az alapvetés, hogy a gólyatábort szervező diákoknak is legyen egy kompetens, felkészítő mentora, aki átbeszéli velük (esetleg komplex tréninget tart nekik) minimum az alábbiakat: a szervező diákoknak tudniuk kell, hogy pontosan mi lesz a feladatuk és a felelősségük. Fel kell készíteni őket a váratlan helyzetekre, a vészhelyzetekre és a bántalmazó helyzetekre is. Hogy mit tegyenek, ha egy társuk vagy egy elsőéves lép fel bántalmazó módon. Azt is tudniuk kell, hogy ha nekik vannak kérdéseik, ők kihez és milyen módokon fordulhatnak. Néhány fontos mondat, amelynek el kellene hangoznia még a tábor előtt a szervező diákok felé:

• Amit a gólyáknak nem szabad, azt a szervezőknek sem. Ne tegyél semmi olyat mással, aminek te sem örülnél!

• Szervezőként, idősebb diákként mintát adsz az elsőéveseknek.

• A gólyatábor az elsőévesekről szól, az új közösséghez való csatlakozásukról, és nem a felsőbb évfolyamosok szórakoztatásáról.

• Legyen a gólyatábor egy olyan hét, ahol mindenki őszintén és egyformán jól érzi magát!

• Dönthessenek a résztvevők arról, hogy milyen programban szeretnének részt venni és milyenben nem.

• Mindig lehessen nemet mondani a részvételre. Hogy ez a mondat ne csak egy üres frázis maradjon, a szervezőknek kell gondoskodni arról, hogy a nemet mondásnak ne legyenek rejtett következményei: ne járjon megbélyegzéssel, kiközösítéssel, kirekesztéssel vagy nevetség tárgyává tétellel.

• Minden, ami az offline térben szabály (pl. nem hozzuk egymást megalázó helyzetbe), az online térben is az.

A gólyatábor résztvevői sokkal felszabadultabban és őszintébben tudnak a szervezőkhöz és egymáshoz is kapcsolódni, jól érezni magukat, ha kapnak mindenről előzetes tájékoztatást, ha tudják, mire számítsanak, és ha tudják, hogy a szervezők is ugyanazokat az alapelveket követik, amelyeket tőlük elvárnak: tiszteletet, átláthatóságot és felelősséget.

Miért pont a gólyatáborban kezdjük el a reformot?

Azért, mert a gólyatábor az első valódi, informális találkozási pont az egyetem és a leendő hallgatók között. Egy olyan közeg, amelyben az intézményi kultúra nem hivatalos formában, de nagyon is erőteljesen megmutatkozik: milyen a közösség viszonya a határokhoz, a tisztelethez, az egyéni különbségekhez, a felelősséghez és a hatalomhoz.

A gólyatáborban alapozódnak meg azok a dinamikák, amelyek aztán az egyetemi éveket is átszőhetik. Ha itt a diák azt tanulja meg, hogy a kellemetlen helyzetek „csak poénok”, hogy nemet mondani ciki, hogy a szervezők hatalma megkérdőjelezhetetlen — akkor nemcsak a táborban, de később is kisebb eséllyel fog kiállni magáért vagy másokért.

És épp ezért itt van az egyik legnagyobb lehetőség is a változásra. Mert a gólyatábor egy viszonylag rövid, jól körülhatárolható esemény, amit évről évre újra lehet tervezni. Nem az egyetem teljes struktúráját kell átalakítani hozzá – hanem „csak” egy konkrét programot kell újragondolni.

Nem úgy kell a biztonságos légkör kialakítására gondolni, mintha most hirtelen vennénk egy nagy levegőt, átvilágítanánk a teljes működésünket, és másnaptól mindent gyökeresen másként csinálnánk. Az ilyen „forradalmi” hozzáállás sok esetben csak ellenállást szül, különösen olyan közösségekben, ahol a hagyomány és a megszokás fontos szerepet játszik.

Sokkal hasznosabb első lépésként egy lépést hátralépni, és figyelni. Például egy online, anonim módon kitölthető kérdőív formájában megkérdezni a volt és jelenlegi résztvevőket (akár több évre visszamenőleg is), hogy milyen élményeik, tapasztalataik voltak a gólyatáborban. Mi volt számukra pozitív? Mi volt kellemetlen vagy határt súroló? Volt-e olyan helyzet, amelyben segített volna, ha van kihez fordulni, vagy ha máshogy reagált volna a szervező?

Ez az egyszerű, de célzott minikutatás már önmagában is sokat elárulna arról, mi működik jól, és hol vannak a rejtett problémák. Ráadásul ez nemcsak adatokkal, hanem valós tapasztalatokkal alapozná meg a további lépéseket. Így nem „fentről” reformálunk, hanem abból indulunk ki, amit az érintettek valóban megéltek.

Fontos, hogy a gólyatábori visszaélések kapcsán az egyetemek utólag egyre többször indítanak vizsgálatokat. De jó lenne végre azt is látni, hogy ezeknek a vizsgálatoknak valódi következménye van: hogy nemcsak egyéni felelősségeket állapítanak meg, hogy az ügyeket nem kezelik elszigetelt, egyszeri botlásként, hanem úgy, mint egy rendszer hiányosságainak tüneteit. Az lenne a cél, hogy egy vizsgálat után ne csak elmarasztalás történjen, hanem olyan konkrét változások induljanak el, amelyek már a következő évi gólyatábor szervezésére is hatással vannak: szabályokban, szemléletben és a szervezők képzésében is. Csak így kerülhetünk közelebb egy valóban biztonságos és méltó gólyatábori kultúrához.

Stáhly Katalin, pszichológus, gyerekjogi szakértő, a Hintalovon Alapítvány munkatársa

WMN szerkesztőség