–

Valamiért mindig foglalkoztatott a megbocsátás koncepciója

Hogy valaki tesz veled valami rémeset, és te egy nap ráébredsz: már nem akarod, hogy bűnhődjön érte, és neki is fájjon. Csak veszel egy nagy levegőt, és észreveszed, hogy a szenvedésnek mindössze egy érzéketlen lenyomata maradt hátra benned. Ez nekem nagyon távolinak és misztikusnak látszik. Kimondani már számtalanszor kimondtam ezt a szót, sőt, szeretem azt hangoztatni, hogy mindig megbocsátok, csak nem látszik, mert semmit nem szoktam elfelejteni.

Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy a felejtés rokona-e a megbocsátásnak, vagy valóban egy teljesen különálló reakció a rossz dolgokra, amik érnek minket.

Talán amit én felejtésnek hívok, nem más, mint az alagút végén fénylő, híres-neves „elengedés”, amikor már nem is gondolsz a fájdalomra, ha pedig mégis eszedbe jut, nem érzed többé magadban a szikráit. Ha valóban ez a megbocsátás, akkor azt hiszem, sokkal kevesebb dolgot tudtam megbocsátani, mint gondoltam. Viszont így csak még jobban foglalkoztat a kérdés, hogy mit jelent a valódi megbocsátás, elérhető-e egyáltalán, és ha igen, mit kellene éreznem, amikor megtörténik. Úgy éreztem, ahhoz,  hogy ezeket a kérdéseket megválaszoljam, többre lesz szükségem magamnál, tudnom kellene, mások hogyan viszonyulnak ehhez a témához. A hét folyamán megkérdeztem pár embert arról, mi volt a legrosszabb dolog, amit valaki velük tett, és úgy érzik-e, meg tudtak bocsátani érte. Ezek az ő történeteik, fájdalomról, sebekről, és arról, hogy ezek eltűnnek-e valaha belőlünk. 

A fiú, aki ezt tette vele, a barátja volt

Illetve csak előtte, nem tudja, mennyire lehet egy olyan embert a barátjának nevezni, akár visszamenőleg is, aki ilyet tesz. Ha tényleg az lett volna, talán meg sem történik. 

Úgy látszik, nem mindenki gondolja úgy, hogy az erőszak nem fér bele egy barátságba vagy egy párkapcsolatba.

A szalagavató „afterre” is együtt mentek, ő vette neki az első felest, és ő kísérte ki a gangra, amikor rosszul lett tőle. Ő fogta a haját, és ő vette le róla a lehányt kabátot. Aztán a koszos pólót. Utána a tiszta nadrágot is, amit már nem értett, de azon a ponton túl késő volt ahhoz, hogy felfogja, mi történik. Sőt, még hónapok kellettek hozzá, hogy rájöjjön, ez nem volt helyes. Ez nem volt normális. Nem tudja összeegyeztetni a fejében azt a srácot, aki a hátán vitte az osztálykiránduláson, és azt, aki nem volt hajlandó elengedni őt, mikor ott feküdt a macskakövön. Az egyiknek talán meg tudna bocsátani, de a másiknak biztosan nem. Mondták már neki, hogy magáért kell megtenni, hogy csak akkor tud majd túllépni ezen, ha már nem dühös rá. De szerinte ez nem igaz. Úgy érzi, joga van ehhez a haraghoz, és, hogy nem azzal fogja feldolgozni a történteket, ha elengedi ezeket az érzéseket, hanem ha megéli őket. Olyannak amúgy sem lehet megbocsátani, aki azt hiszi, hogy nem követett el semmi rosszat.

Bántalmazó lányok

Még az általános iskola alsó tagozatában pécézte ki magának néhány lány, akik pár évvel felette jártak. Kis dolgokkal kezdődött. Beszóltak a ruháira. Ellopták a ceruzáit. Hazugságokat terjesztettek róla, és kinevették, ha meglátták a folyosón. Annyira átmenet nélkül csúszott át a dolog verésekbe és sírásig üvöltözésbe, hogy szinte észre sem vette.

Szerinte kicsit még viccesen is hangzik, de valahogy olyan „normálisnak” tűnt az egész, hogy egyszerűen eszébe sem jutott szólni miatta bárkinek. A természetesség, amivel ezt tették vele, megakadályozta abban, hogy átlássa a helyzetét.

Nyolcadik osztály végére egy ujján meg tudta volna számolni, hányszor szólalt meg egy nap, egészen megtanult semmivé válni mások szemében, de még ezzel sem tudta elég láthatatlanná tenni magát ahhoz, hogy abbamaradjanak az ütések. Csak a gimnáziumban, szép lassan nyerte vissza önmagát, és rájött: az, ahogyan vele bántak, sehogyan sem elfogadható, és nem őt minősítette. Azt mondja, sokat segített neki a megbocsátásban, hogy azok, akik akkor bántották, ma szinte mind rosszabb helyzetben vannak, mint ő. Kibuktak az iskolából, nehezen találják magukat, miközben ő boldog, sikeres ember lett. Nehéz olyanokra haragudni, akiket sajnál az ember. Abban a pillanatban, ahogy nagyobb lett azoknál, akik elhitették vele, hogy örökké aprónak fogja érezni magát, meg tudott bocsátani nekik.

Nem apám miatt, hanem az apám ellenére

Egészen kiskora óta tudja, nem akar olyan férfi lenni, mint az apja. Olyan, akinek mások félelme jelenti a férfiasságot. Azt tanította neki, hogy a világot, az embereket folyamatosan meg kell hódítani, hogy nem töltötted be helyesen ezt a szerepet, ha nem uralkodsz minden felett. Az a szerencséje, hogy mindig átlátott rajta, sosem hitte el neki, hogy így van. Még ezen a vastag, kegyetlen páncélon is átütött az apja felszín alatt húzódó kétségbeesése.

De ettől még nem volt más választása, mint tűrni, meghúzni magát, úgy tenni, mintha követni akarná őt, csak borzalmasan rossz lenne benne.

Utálta gyengének és hazugnak érezni magát, de jobb volt, mint megkockáztatni, hogy kidobják otthonról. Amikor felvették az egyetemre, és utána megkapta a mostani munkáját, egy jól fizető, izgalmas állást, először hallotta azt, hogy az apja büszke. De akkor sem rá volt az, hanem magára, hiszen ő megmondta, hogy „a kemény nevelés meghozza a gyümölcsét”. Csak ezután szakította meg vele a kapcsolatot. Azt akarta, hogy az apja tisztában legyen vele: nem azért tart ott, ahol, mert ő így nevelte, hanem annak ellenére. Nem élvezi a dühöt vagy a fájdalmat, amit ezzel okozhat neki. De eldöntötte, nem lesz olyan, mint azok, akik körül felnőtt, és nem hagyja, hogy az apja megint azt a leckét kapja, amit egész életében. Hogyha ki tudsz hozni valamit a fájdalmadból, akkor megérdemelted, hogy érezd.

A fájdalom erőssége a tízes skálán? Tizenkettes! – Mindent a migrénről

WMN Life – 2020. július 7. – KAd

Múltbéli önmagam

A saját történetem kicsit másmilyen. Szerettem volna beilleszteni ide egy valódi tanulságot, mindig megnyugtat, ha sikerül keretbe foglalnom a dolgokat. Válogatnom pedig bőven volt miből, hiszen világéletemben megosztó személyiség voltam, nem volt se szeri, se száma azoknak, akik szerették volna „letörni a szarvamat”. Számtalan ember hagyott el, küldött el a francba vagy használt ki, és

ha a megbocsátás tényleg fájdalommentes nyugalmat jelent, akkor bátran mondhatom, sosem bocsátottam meg senkinek. Még mindig érzem magamon az összes sebet. 

Talán egy kivételével. Egyetlenegy ember létezik, akinél lassanként azt érzem, kezd begyógyulni a bőröm, ahol a szavai, a tettei megégettek engem. Ugyanis a múltbéli önmagamnál jobban sosem tudtam haragudni senkire. Utáltam őt a károkért, amiket okozott nekem, és szégyelltem, hogy valaha ő voltam. Egy olyan ember, akinek annyira fájt, hogy azt akarta, mindenki más is érezze. Még mindig félek, hogy egyszer beér majd az a gyűlölet, amivel ő tudott tekinteni a világra. Azonban idővel ez a harag egyre inkább sajnálatba fordult, és amikor megláttam ezt a témát az e-mailjem között, kicsit meg tudott mozdulni bennem valami más. Valami egészen más, mint a düh.

Rájöttem, hogy felejteni valóban nem felejtek. Emlékszem rá, milyen volt neki lenni, és még mindig felelősségre akarom vonni a tetteiért. De az biztos, hogy már nem tudom tisztán utálni azt a részemet, aki akkor voltam. Látom a nyomait magamon, de napról napra egyre jobban megbékélek velük. Azt nem tudom, hogy ezt megbocsátásnak hívják-e, vagy sem. De kezdem azt hinni, hogy az elfogadás kapudrog a megbocsátáshoz, és ha igazam van, akkor… Akkor egy nap arról is tudok majd írni, hogy milyen.

Csak remélni tudom, hogy akkor is itt lesztek, hogy meghallgassátok. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Ann Danilina