Szakítás utáni érzelmi kötődés: átlagosan ennyi ideig tart túltenni magad az exeden

–

Nők, akik szerettek

Mostanában gyakran eszembe jutnak azok a nők és nembináris emberek, akikkel eddigi életem során szerettük, gyógyítottuk, emeltük egymást. A gimis társam, aki először éreztette velem, hogy az azonos nemű vonzalmaimban semmi bűnös vagy beteges nincs, a vágyaim józanul is megélhetők, felvállalhatók, sőt, viszonzásra is találhatnak. Az aktivista szerelmem, akitől a legkülönfélébb dolgokról tanultam – hatalomról, társadalomról, avokádókról, de arról is, hogyan kell szép e-maileket írni. Aztán a nők, akik évekig együtt éltek velem, és mindig próbáltak lazítani rajtam, kicsit spontánabbá, játékosabbá tenni, ami sokszor sikerült is nekik-nekem, miközben nagyon tudtak szeretni a strukturáltságomért is.

Emberek, akik jelen voltak, figyeltek, szinte minden helyzetben láttak már, mégsem fordították el a fejüket, és akik a szenvedély más-más rétegeibe vezettek el. 

Bár az változó, hogy melyikükkel milyen sűrűn tudok manapság találkozni, továbbra is kapcsolódom hozzájuk. És van egy ilyen fantáziám, hogy ha egyszer igazán beütne a krach, mindegyikükre számíthatnék, valahogy itt teremnének. De lehet, csak azért gondolom így, mert azt, amit kaptam tőlük, aktív erőforrásként használom a jelenben is. Mentális reprezentációkként a részemmé váltak, nagyjából tudom, mire mit mondanának. Mindenesetre így vagy úgy, az az elképzelés, hogy nagy baj esetén támogatnának engem, fokozza a biztonságérzetemet.

A kötődés nem vész el, csak átalakul?

A pszichológiában régóta kérdés, mi történik a kötődéseinkkel, amikor a kapcsolataink véget érnek, és idővel más emberek felé fordulunk. A korábbi kötelékek maximum csak halványulnak, de soha nem szűnnek meg teljesen?

Ennek a témának igyekezett utánajárni két amerikai kutató, Jia Y. Chong és R. Chris Fraley, akiknek a tanulmánya pár hónapja jelent meg a Social Psychological and Personality Science című szaklapban. Arra voltak kíváncsiak, mennyi ideig tart az embereknek átlagosan túltenni magukat az exükön, és mely tényezők késleltetik vagy épp gyorsítják ezt a folyamatot.

„Túltevés” alatt ők azt értették, amikor valaki eljut arra a pontra, hogy már nem a volt párjához fordul – vagy szeretne fordulni – fizikai és érzelmi közelségért, vigaszért, védelemért.

A vége mindig nehéz

Az antropológus Helen Fischer publikált 2005-ben fMRI-vizsgálatokon alapuló tanulmányt arról, hogy a szerelem elsősorban nem érzelemnek, hanem motivációs állapotnak tekinthető, legalábbis az agyunk számára. Az, hogy a párunkkal lehetünk, erős neurotranszmitter-koktéllal látja el az idegrendszerünket. Különösen a jutalmazáshoz kapcsolódó dopaminerg pályák aktívak: a másik hangja, a mobilunkon felvillanó neve, a vele töltött idő mind-mind napi dopaminlöketeket jelenthetnek, amelyekről, akárcsak a kábítószerfüggőségről, nehéz leszokni. Az agynak időre van szüksége, hogy neurológiailag is visszarendeződjön. 

Szintén idő kell ahhoz, hogy kognitív és érzelmi szinteken is újraszervezzük magunkat.  

Egyes kutatók úgy vélik – idézi Chong és Fraley –, hogy a kapcsolat elvesztéséből való felépülés magában foglalja az önmagunkról és az exünkről alkotott mentális képek átalakítását (idővel máshogy látjuk magunkat, őt és a kapcsolatot is), valamint, hogy elfogadjuk a másik partnerként való hiányát, és ezt követően is értelemmel dúsítsuk fel az életünket. A párunk elvesztésével ráadásul gyakran több mindent is elveszíthetünk, legalábbis átmenetileg: közös barátokat, az exünk családját, az énünknek azt a részét, akik vele voltunk.

Lényegében újra fel kell fedezni, kik vagyunk a kapcsolat nélkül, és ez kezdetben akár a napi döntéseinkben, életvitelünkben is bizonytalanságot hozhat.  

De egy ennyire fontos érzelmi kötelék (átmeneti) megszűnése még számos más okból is fájdalmas lehet. E kapcsán eszembe jut András László Mikor van vége című verse, amelyet nemrég Takács Dalma kollégám ajánlott a figyelmembe. Az egész mű elgondolkodtató, az utolsó sorok így hangoznak:

„Amikor vége van, akkor nehéz. / Ezért van az, hogy egyesek abbahagyják, mielőtt vége lenne, mások viszont továbbcsinálják, amikor már rég vége van.”

Más időszámítás

Az tehát, hogy egy kapcsolatban mikor, milyen ütemben kezdődik, halad és következik be az érzelmi szétválás, nem mindig van átfedésben magával a szakítással. Utóbbi általában szintén nem egy egyszeri aktus, hanem egy elköteleződést igénylő folyamat, amely döntések sorozatából és időnkénti megingásokból áll. Ha tehát a szakítást némileg mesterségesen körülhatárolható, fix dátumnak tekintjük, és egyfajta startvonalként kezelve, ahhoz képest mérjük az exen való túljutáshoz szükséges időt, óhatatlanul torzításokat is tartalmaz a megközelítésünk.  

Felvetődik persze az a szempont is – pláne szerelmi ügyekben –, hogy a kronológiai és a szubjektív idő nem azonos.

Egyébként is hajlamos a társadalom egy (pár)kapcsolat értékét annak hosszára redukálni.

Holott éveket le lehet élni egymás mellett érzelmileg elhidegülten, befagyott állapotban is, és van, hogy pár hétnyi, hónapnyi együttlét, vagy akár egy egyszeri romantikus találkozás életreszóló hatással van ránk. 

Ezeket a jelentés-jelentőségbeli különbségeket Chong és Fraley számszerűségre törekvő (kvantitatív) kutatása persze nem tudta megragadni, nem is ez volt a célja. 

A vizsgálatba 328 olyan, a harmincas évei elején járó amerikai személyt vontak be (58%-uk nő), akinek legalább kétéves romantikus kapcsolata ért véget szakítás (és nem haláleset) miatt. Kérdőíveket töltettek ki velük arra vonatkozóan, mennyire fordulnának az exükhöz és egy idegenhez támogatásért az alábbi területeken: érzelmi és fizikai közelség, vigasz, biztonság. Az eredmények és a szakítás óta eltelt idő függvényében Chong és Fraley statisztikai modelleket készített, ami alapján képet kapott arról, átlagban mennyi időbe telik megérkezni oda, hogy a volt partnerünk már nem kötődési figura a számunkra.

Lassan, de biztosan? 

Azt találták, hogy hosszú távon az ex-partnerhez fűződő érzelmi kötődés a statisztikai modellekben nullára csökkent, tehát a legtöbben – főleg, akik szeretnének – el tudnak jutni oda, hogy az exük iránt ne érezzen intenzívebb kötődést, mint egy idegen iránt. Ehhez azonban elég sok idő kell: méréseik szerint átlagosan 4,18 évbe telik, mire a volt partnerhez való kötődés fele eltűnik (azaz több mint 8 évbe, mire teljesen). Azt is megjegyzik ugyanakkor, hogy a szórás nagy: van, akinél sokkal hamarabb lejátszódik a folyamat, másnál viszont tartósan megmarad az érzelmi kötődés. 

Mitől függ mindez?

Először nézzük meg, mitől nem, legalábbis Chong és Fraley kutatása alapján (amely persze nem terjedt ki minden tényezőre). Elemzéseik azt mutatják, hogy

az új partner megléte nem gyorsította fel az extől való érzelmi elszakadás folyamatát, sőt, annak sem volt hatása a feldolgozás sebességére, hogy ki kezdeményezte a szakítást.

Érdekes volt továbbá, hogy azok, akiknek közös gyereke volt, bár a szétválás után közvetlenül még erősen kötődtek egymáshoz, idővel gyorsabb ütemben távolodtak – a szerzők szerint éppen a gyereknevelés, közös felügyelet körüli feszültségek miatt. 

Chong és Fraley valójában két olyan tényezőt talált, amely a legnagyobb hatással volt arra, hogy az illető mennyire lépett már tovább. Azok, akik rendszeresen tartották a kapcsolatot a másikkal akár online, akár offline, érzelmileg még mindig jobban kötődtek a volt partnerhez (de az is lehet, hogy emiatt igyekeztek jobban tartani vele a kapcsolatot). 

A másik tényező pedig a kötődési stílus volt.

Az elkerülő kötődésű résztvevők – akik gyerekkori negatív tapasztalataik miatt eleve hajlamosak inkább függetlenségre törekedni –, hamarabb lebontották az ex-partnerhez való kötődésüket; míg a szorongó-aggodalmaskodó kötődéssel jellemezhető megkérdezettek sokkal tartósabb kötődést mutattak. Ez sem véletlen, hiszen ők pont azok, akik számára gyakran inkább a társfüggés szokott veszélyt jelenteni. Mivel félnek attól, hogy bármikor elhagyhatják őket, általában kitartóan, akár fullasztó módon keresik a közelséget a partnerükkel, szinte folytonos megerősítésre vágynak, és nehezen tudnak önállóan megnyugodni (ami sajnos tényleg növeli a valószínűségét annak, hogy szakítanak velük).  

Barátkozni az exszel

A volt partnerhez való ragaszkodás persze nem feltétlenül „rossz dolog”, nem jelenti automatikusan azt, hogy „nem tudtad feldolgozni a kapcsolatot”. A gond inkább az, ha magát a romantikus köteléket nem tudod elengedni akkor sem, ha szeretnéd, és azt már a másik is maga mögött hagyta; vagy olyan partnertől nem tudsz elszakadni, aki bántalmazó, vagy akivel mérgező a kettőtök dinamikája. 

Ha pedig a barátkozás mellett döntesz,

érdemes feltenni magadnak a kérdést, hogy valójában mit vársz a kapcsolódástól; vagy-e annyira jól, hogy rendszeresen beszéljetek, érintkezzetek; és ha igen, mik a keretek, mely témákat, tevékenységeket tudjátok megosztani egymással. 

Bár a cikket idilli felütéssel indítottam, abban, hogy a volt szerelmek barátokká válnak, tapasztalataim szerint rengeteg minden van: kőkemény meló, sok idő, és persze eleinte gyász is, mindkét oldalon.

Milanovich Domi