–

Szégyenszemre (vagy nem, ezt majd később tisztázzuk), e cikk témájának ötlete először a Moby Dick írójának születésnapján (augusztus 1.) jutott eszembe. Aztán úgy éreztem, mérhetetlen tapintatlanságra vallana épp Melville nagy napján előállnom a farbával: hiába minden igyekezetem és bölcsészrutinom, egyszerűen képtelen voltam végigolvasni leghíresebb regényét. Pedig Isten látja lelkemet, nagyon igyekeztem.

Annál, hogy miért nem olvastam ki a Moby Dicket még érdekesebb kérdés: miért érezzük titkolnivalónak, ha befürdünk egy-egy klasszikusnak számító művel? Miért gondoljuk azt, hogy a mi hibánk, amiért nem tudtuk nyitva tartani a szemünket felette?

Angol, illetve magyar szakra jártam a bölcsészkaron, ami azt jelentette, hogy rendszerint reggel nyolctól este tizenegyig olvastam. Jegyzeteket, tankönyveket, de legfőképpen regényeket, elképesztő mennyiségben. Ezt is tartottam az egyetemi éveim fő pozitívumának:

kaptam egy pipec, kipróbált listát arról, hogy mi az, amit érdemes elolvasni az ókortól napjainkig megíródott temérdek mennyiségű műből (legalábbis az irodalmi kánon szerint), és ezekhez roppant okos gondolatokat, hátteret és összefüggéseket is nyújtottak a tanáraim.

Sok olvasmányélményemért mérhetetlenül hálás vagyok a felsőoktatásnak, hiszen egy csomó minden kimaradt volna az életemből, amiért kár lett volna. Viszont már akkor is akadt néhány olyan mű, amibe szinte azonnal beletört a bicskám, hogy a nagy klasszikust citáljam elő egy újabb röstelkedő vallomás erejéig: Joyce Ulyssesében még a kritikus ötvenedik oldalig sem tudtam elvergődni, úgyhogy nyomhattam le belőle a vizsgát az előadások jegyzetein felül a nagy bölcsész-gyorsmegoldás segítségével, azaz a 111 híres regény idevágó zanzásított verziójával.

Talán a bölcsészneveltetésem, vagy a könyvtáros nagymamám hagyatéka, de nagyon sokáig rettentő lelkiismeret-furdalás gyötört, ha nem olvastam végig egy könyvet. Ha pedig mindennek a tetejébe nem kikölcsönöztem, hanem még pénzt is adtam érte, úgy véltem, hogy botor módon pazarló is vagyok.

Nem mindenki csinál azonban ekkora faksznit a félbehagyott könyvekből. Olyannyira nem, hogy

a japánoknak van is erre egy szavuk: cundoku (tsundoku, azaz 積ん読), ami azt a jelenséget írja le, amikor összevásárolsz mindenféle könyvet, amiket aztán hagysz ingatag pokoli toronnyá növekedni az ágyad mellett.

(Mondjuk, abban semmi meglepő nincs, hogy a japánoknak erre a jelenségre külön szavuk van. Mi mást is várhatnánk egy olyan szórakoztatóan nyelvforradalmár néptől, amelynek van kifejezése a kopasz fejük tetejét egy sor haj átfésülésével takaró férfiakra – ez az úgynevezett „vonalkód ember”; azokra, akik képtelenek megérteni metakommunikációs jelekből egy helyzet kínosságát; a tartalékként spájzolt pasira, akinek abban a percben lejár a szavatossága, amint egy jobb parti feltűnik a színen; vagy épp arra a jelenségre, amikor nem azért eszel, mert éhes vagy, hanem mert „magányos a szád”… és még hosszan sorolhatnám.)

De térjünk csak vissza szépen a be nem fejezett könyvekhez, hogy legalább a róluk szóló cikk annak rendje és módja szerint be legyen fejezve. Az Independent egy felmérés alapján összeszedte azon nagy klasszikusok listáját, amiket érdeklődés híján végül abbahagytak az olvasók.

Azok, akik látták a George Clooney által jegyzett friss sorozatot az HBO-n, talán meglepődnek, hogy A 22-es csapdája e dicstelen lista élére került… egy másik slágerrel, A Gyűrűk Urával egyetemben. (És hogy kissé mentsem a renomémat, muszáj közbeszúrnom, hogy mindkettőt nagy élvezettel olvastam. Igaz, J. R. R. Tolkien remekének második kötetében elég erőteljesen átlapozgattam a csatarészeket.) Ide került még a már említett Joyce-mű – ami annyira hírhedten olvashatatlan, hogy

ismertem egy orvos lányt, akinek egy nagyobb társaságban egyetlen eposzi jelzője volt: Anna, aki kiolvasta az Ulyssest – és még élvezte is!

Az elhagyott könyvek klubjának élmezőnyében vannak még olyan sikeres nagyágyúk, mint J. K. Rowling Átmeneti üresedése, E. L. James A szürke ötven árnyalata, és a filmformátumban igen közkedvelt Ízek, imák, szerelmek Elizabeth Gilberttől. És talán épp itt kell keresnünk az e művekkel való cudar bánásmódunk okát. Onnantól, hogy az ember látta a filmet és tudja, mi a vége, rendszerint elvakult rajongónak kell lennie, hogy még a könyvet is elolvassa a témában. Rowling regénye pedig, bár önmagában nem kifejezetten rossz, de garantált csalódást okoz annak, aki a Harry Potter-sorozat miatt vette le a polcról.

Olyan mennyiségű írott szövegtenger tetején lavírozik a bibliofil egyén, hogy okosabban teszi, ha tisztában van vele: lehetetlen lesz egy emberöltő alatt elolvasnia minden fontosat, muszájt, kötelezőt, klasszikust. A „túlfogyasztás” ráadásul ezúttal sem vezet semmi jóra, hiszen ha csak végigpörgetjük a kötelező irodalom vaskos köteteinek százait, egészen biztos elsikkad a lényegük. (Hogy Woody Allen klasszikus sorait idézzem: „Beiratkoztam egy gyorsolvasó tanfolyamra, és húsz perc alatt elolvastam a Háború és békét. Oroszországról szól.”

Bölcsész korom vizsgaidőszakainak tapasztalatával mondhatom: a hamar munka olvasásban garantáltan sohasem jó. A mennyiség helyett inkább törekedjünk a minőségi olvasásra.

Hagyjuk a csudába a napi oldalmennyiség penzumairól szóló kihívásokat, és adjuk át magunkat az olvasás régi stílusú örömének, amikor az ember meg-megáll egy gondolat végén, felnéz, elábrándozik, vagy csak ízlelgeti a szavak hangulatát.

Emellett pedig fogadjuk el bátran, hogy

nem minden könyv való mindenkinek, és semmi szégyellnivaló nincs abban, ha feladunk olyan műveket, amikről pedig a barátnő/példakép/véleményvezér/cikkíró azt állította, hogy muszáj kategória.

(Kivétel ez alól természetesen e cikk írója, akinek a regényeit… nos, kötelezően érdemes elolvasni, ezt garantálom!)

Nekem speciel ebben a lelkiismereti válságban rengeteget segített a csodás Kurucz Adri kollégám idevágó gondolata. Azt mondta, egyszer kiszámolta, hány éve van még körülbelül hátra, és az idő alatt hány könyvet lesz képes előreláthatóan elolvasni. A szám pedig jóval kisebb volt, mint ami indokolttá tenne végigszenvedni olyan vaskos műveket, amelyekben egy csepp öröme sincs.

 

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images