Rendszerváltások

A modern Ukrajna 1991 augusztusában, a Szovjetunió felbomlásakor vált függetlenné. A Krím félsziget hovatartozása már ekkor vitás pontnak számított – a terület végül Ukrajna részeként függetlenedett, ám a szevasztopoli tengerészeti bázist jelentős ellentételezés fejében az Orosz Haditengerészet használta. A Krím mellett Ukrajna keleti határterületei is vita tárgyát képezték. A problémát a jelentős számú orosz ajkú lakosság okozta a határterületeken.

A politikai mellett katonai kérdések is felmerültek, különösképp a szovjet fegyverzet, köztük nukleáriscsapás-mérő fegyverek miatt, amelyeket Ukrajna „örökölt”. Ezt a kérdést rendezte az utóbbi időben sokat emlegetett, 1994-es budapesti memorandum, amely az ukrán nukleáris erők leszereléséért cserébe biztonsági garanciákat adott az ország számára területi sérthetetlenségéről. A szerződést Oroszország is aláírta és támogatta.

Az első súlyos politikai válságra 2004–2005-ben került sor: ekkor  Viktor Janukovics nyerte a választásokat, ellenfelei azonban választási csalással vádolták. Tüntetések kezdődtek, amelyek nyomán Janukovics lemondott, és Viktor Juscsenko foglalhatta el az elnöki széket, míg Julija Timosenko lett az ország miniszterelnöke. Ez volt az úgynevezett narancsos forradalom.

A kétezres évek közepére jelentősen átalakult a geopolitikai helyzet. Az Egyesült Államok figyelmét lekötötte az iraki háború, Oroszország pedig Vlagyimir Putyin vezetésével újra erősödni kezdett, nem kis részben a kőolaj és földgáz árának emelkedése miatt, ami a közel-keleti amerikai beavatkozás következménye volt. Putyin, illetve az orosz állami gázcég, a Gazprom, 2005-ben úgy döntött, megemeli az Ukrajnának szállított földgáz árát, amit addig a világpiaci ár alatt szállított. Az új árat Ukrajna nem tartotta méltányosnak, ennek következtében pedig jelentős tartozást halmozott fel a Gazpromnál – sokan emlékezhetnek még, hogy emiatt Oroszország többször csökkentette, illetve le is állította az Ukrajnán át történő gázszállítást, ami Magyarországon és Európa más részein is ideiglenes földgázhiányt okozott a kétezres évek második felében. A kérdést csak 2009-ben sikerült megoldani, amikor Timosenko és Putyin egy új államközi szerződést írtak alá, ami jelentős gázárnövekedéshez vezetett Ukrajnában.

Julija Timosenko – Forrás: Getty Images / Yamaguchi Haruyoshi / Corbis

Ennek következtében talán nem meglepő, hogy a 2010-es választáson Timosenko pártja vesztett, és az ország új elnöke Viktor Janukovics lett. 2011-ben Timosenkót perbe fogták, és az Oroszországgal kötött gázárszerződés miatt hivatali hatalommal való visszaélés vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Az ukrán belpolitikát gyakran ábrázolja úgy a média, mintha oroszbarát és Európa-párti táborokra oszlana, a helyzet azonban nem ennyire fekete-fehér.

Ukrajna gazdasága a rendszerváltás után nem fejlődött kellő mértékben, így igen elmaradottnak számít, elég csak megnézni például az infrastruktúrát vagy a lakosságarányos GDP-jét, ráadásul az országban – hasonlóan Oroszoroszághoz – a kilencvenes években oligarchák ragadták magukhoz a gazdasági hatalom jelentős részét. Az egyik legfontosabb piaca pont Oroszország és a Szovjetunió más utódállamai, így ettől a piactól nem szakadhat el teljesen. Emellett azt a tényt sem szabad elfelejteni, hogy Oroszország gazdasági-katonai erősödése is jelentős külső nyomást gyakorol a mindenkori ukrán kormányra, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Jelentős részben ez okozta Viktor Janukovics vesztét és a mostani helyzetet is.

Viktor Janukovics – Forrás: Getty Images / Feng Li / Pool

Euromajdan

2012-ben Ukrajna és az Európai Unió tárgyalásokat kezdett arról, hogy az ország az unió társult tagjává válhatna, és így szorosabbra fűzné a kapcsolatait az euroatlanti közösséggel. Az alapvetően Oroszországtól félő, Európa-párti ukrán lakosság körében ez igen népszerű volt – nem úgy a keleti területeken lakó orosz kisebbségnél.

A tárgyalások aggodalmat keltettek Moszkvában. Putyin tarthatott tőle, hogy elveszíti a szevasztopoli katonai bázist, ami Oroszország számára az egyetlen számottevő, a Földközi-tenger felé vezető tengerészeti támaszpont. Emellett

Ukrajna euroatlanti integrációja azt is jelentheti, hogy az ország fokozatosan az EU és a NATO tagjává válik, ami felerősítette az orosz vezetés régi, bekerítéstől és inváziótól való félelmét, mivel Ukrajna jelentősen benyúlik Oroszországba, innen kiindulva könnyen támadható Moszkva, vagy elvágható az ország a kaukázusi területektől.

Persze a NATO védelmi szövetség, így ezek a félelmek jelentős részben alaptalanok, Putyint mégis ezek az évszázados félelmek motiválhatták bizonyos döntések meghozatalában. 

 

2013 nyarán – feltehetően emiatt – Oroszország új szabályozásokat vezetett be, például importtilalmat bizonyos ukrán termékekre, s ez jelentős csapást mért az ukrán gazdaságra. Janukovics ennek hatására felfüggesztette az EU-val való tárgyalásokat. Ennek következében tüntetések kezdődtek a Majdan téren, Kijev szívében, amely Euromajdan néven vált ismertté. A kijevi megmozdulásokat más városokban is tüntetések követték.

A tüntetők gyakorlatilag elbarikádozták magukat a téren, ám a kezdetben békés tüntetés egyre jobban eszkalálódott és kezdett erőszakossá válni. 2014. januárban már súlyos sérüléseket, majd halálos áldozatokat követelő összecsapások is kibontakoztak.

Rendőrök és tüntetők is megsérültek feltehetően azonos fegyverekből leadott lövésekből, ami azt feltételezi, hogy külső provokátorok is megpróbálták gerjeszteni a helyzetet.

2014. február 21-én arról érkeztek hírek, hogy az ellenzék és Janukovics átmenetben állapodtak meg, azonban ezt az ellenzék hamarosan felmondta – nem kis mértékben a Majdan téri tüntetők elégedetlenségének hatására. Ezen a ponton elszabadultak az indulatok, Janukovics pedig Oroszországba menekült.

Kormányellenes tüntetések Kijevben 2014-ben – Forrás: Getty Images / Jeff J Mitchell

Orosz válaszlépések

Az ukrán ellenzékkel szemben Putyin az egész válsághelyzet alatt kemény hangnemet ütött meg, és ez csak még keményebbre fordult, amikor Janukovics elmenekült Kijevből. Oroszország puccsként tekintett az Euromajdan eseményeire. Ukrajna keleti, orosz ajkú területein felgyorsult a tüntetések idején kezdődő ellenállási mozgalom szerveződése.

Oroszország azonban előbb lépett akcióba. 2014. február 27-én az orosz különleges erők alakulatai elfoglalták a legfontosabb kormányzati épületeket, a térség ukrán erőit a bázisaikra zárták. A Krím parlamentje ilyen körülmények között megszavazta a régió elszakadását Ukrajnától és csatlakozását Oroszországhoz, amelyet egy májusi népszavazás is megerősített – ehhez hozzá tartozik, hogy a Krím lakossága alapvetően oroszbarát volt. Ezzel a lépéssel Putyin biztosította a legfontosabb tengerészeti bázisát a térségben.

Ez után, 2014 tavaszán, a donyecki és a luhanszki területek is önálló népköztársaságot kiáltottak ki, és saját kormányzatot hoztak létre.

Ukrajna azzal vádolta Oroszországot, hogy orosz katonák harcolnak a térségben, ezt azonban Moszkva tagadta. Az gyorsan egyértelművé vált, hogy Kijevnek nincs kellő ereje ahhoz, hogy fegyverrel vessen véget a szakadár területeknek, így patthelyzet alakult ki.

 

A két ország viszonya ezt követően nem változott jelentősen, sőt a minszki egyezmény 2015-ös megkötésével még egyfajta békefolyamat is elkezdődött. 2021 őszén azonban Joe Biden amerikai elnök azt kezdte hangoztatni, hogy kiáll Ukrajna euroatlanti integrációja mellett, így Oroszország félelmei ismét felerősödtek. Ez után éles diplomáciai szóváltás és fenyegetőzés kezdődött, ennek következtében Putyin – súlyt adva szavának – nagyszámú katonai erőt rendelt az ukrán–orosz határ közelébe.

A feszült helyzetben az idén februárban ismét kiújultak a harcok a szakadárok és az ukrán erők között. Ennek a „küzdelemnek” egy újabb fejezete a „békefenntartó” csapatok donyecki és luhanszki területre vezénylése.

És a ma (február 24., csütörtök) hajnali támadás.

Lengyel Ádám

Kiemelt kép: Getty Images / Sean Gallup