A kutyánk többet ért meg a beszédünkből, mint gondolnánk – Interjú Andics Attila agykutatóval

–

Filákovity Radojka/WMN: Mitől függ, hogy egy tudományos kutatás világszenzációvá válik-e? Mármint persze azon túl, hogy áttörő eredményeket értek el vele a kutatók…

Andics Attila: Sokat gondolkodunk rajta magunk is, hogy vajon mit csináltunk másképp, ami miatt a világsajtó ennyire felkapta a frissen publikált eredményeinket, hiszen egy sor kutyákkal végzett kísérletünk van még – és volt korábban is –, hasonlóan érdekes következtetésekkel.

F. R./WMN: Van sejtésed arról, hogy mik lehetnek a tudományos világban a világhírnév összetevői?

A. A.: Az egyik mindenképp az időzítés. Épp jó időben publikáltuk az eredményeket, már túl a karácsonyi időszakon (mi kértük egyébként, hogy az eredetiekhez képest tolják január elejére a megjelenést a NeuroImage című folyóiratban). Másrészt viszont, hogy egy kerek, értelmezhető történetet tudtunk mesélni arról, amit csinálunk. Ez a része pedig nagyon fontos kutatóként: történeteket mesélni, keretet adni ezeknek a többség számára furcsa morzsáknak, amikből összeállnak a kutatásaink.

F. R./WMN: Ebből a szempontból ez egy hálás kutatás volt, amiből könnyen lehetett történetet szőni. Ráadásul olyat, ami sokakat foglalkoztató kérdésben tudott valami izgalmasat, újat mutatni.

A. A.: Nyilván sokkal könnyebb nekünk, kutyákkal foglalkozó kutatóként megütni a CNN vagy a Guardian ingerküszöbét, mintha például mohát kutatnánk, de ez nem jelenti azt, hogy az összes izgalmas kutyás kutatásunk visszaköszön a világsajtóból.

F. R./WMN: Az idén tíz éve, hogy csatlakoztál az ELTE kutatócsoportjához. Mit keres egy alapvetően emberekre specializálódott agykutató egy etológiai kutatásokat végző csoportban?

A. A.: A doktorim alatt valóban emberi agyak kutatásával foglalkoztam, de akkor is az érdekelt már, hogyan dolgozza fel az agy – akkor még az emberi agy – a különféle hangokat, beszédet. Az etológia tanszéken pedig abban az időben már javában zajlott a kutyák ilyen irányú kutatása. A tanszék munkatársai elnyertek egy pályázatot, Miklósi Ádám és Gácsi Márta pedig arról kezdtek fantáziálni, hogyan lehetne megcsinálni a kutatásaikhoz szükséges agyi képalkotást éber, kooperáló kutyákkal úgy, hogy arra tréningezik őket, a vizsgálat ideje alatt mozdulatlanul feküdjenek az fMRI-gépben. Ehhez az őrült tervhez kerestek egy hasonlóan őrült embert (nevet), aki szívesen foglalkozna a kutatás módszertani, képalkotásos részével. 

Aztán 2014 elején jelent meg az első, világszinten is jól fogadott kutatásunk arról, hogyan dolgozza fel a kutyaagy – és hozzá képest az emberi agy – a különféle hangadásokat. Nagyon érdekelt, hogy a hangadások, valamint a beszéd feldolgozása terén mi az, amiben különleges az ember. Az, hogy a fajok közül csak mi vagyunk képesek a beszédre, vajon azért van, mert az agyunk speciális vagy azért, mert a fejlődés során a beszéd egy ugyanolyan találmányunk lett, mint a kerék vagy az elektromosság használata. Ezt a kérdést igyekszem körüljárni, amikor azt vizsgálom, vajon miben különbözik az emberi agy és a kutyaagy, amikor beszédet dolgoz fel. Mert azt gondolom, ha valami különbséget találunk, akkor az azt mutatja, hogy ez tényleg az emberi agy specifikus működése miatt van így. Ha viszont hasonlóságot látunk, akkor világossá válik, hogy a beszéd hatékony feldolgozása nem az ember szuperképessége, hanem valami olyan dolog, ami evolúciósan megtalálható már egy távoli emlősfajban is, amely egyébként az elmúlt pár tízezer év óta az ember közvetlen közelében él.

F. R./WMN: Tehát, amikor kutyákkal kapcsolatban végeztek kutatásokat, akkor is az emberre vagytok leginkább kíváncsiak?

A. A.: Így van!

Amikor a kutyaagyat vizsgáljuk, azt is próbáljuk megérteni belőle, mit mondanak az eredményeink az emberről, az emberibeszéd-értés evolúciójáról.

Az emberibeszéd-feldolgozás képességének a kialakulása, megjelenése iszonyatosan izgalmas kérdés, és ezt egy nagyon izgalmas módszertanon keresztül tudjuk vizsgálni.

F. R./WMN: Úgy, ahogy eddig nagyon kevesen. A módszer, amivel dolgoztok, ugyanis világszinten is egyedülálló. Sokáig a ti kutatócsoportotok volt Európában az egyetlen, amely éber, kooperáló kutyákkal végzett MRI-vizsgálatokat.

A. A.: Kutyákon végzett fMRI-, azaz funkcionális mágneses rezonanciavizsgálatot egészen pontosan négy laborban készítenek a világon. Ezekből két labor Amerikában, az egyik azon belül is Mexikóban van – a csapat viszont, amelyik Mexikóban végezte ezeket a vizsgálatokat, már itt dolgozik velünk. És ha jól emlékszem, tavaly jelent meg egy bécsi csoport első publikációja, amelynek tagjai szintén sokat inspirálódtak az eredményeinkből.

A vizsgálat során a kutyák egy MR-készülékbe fekszenek, hogy átvilágítsuk az agyukat. Két másodpercenként fotókat készítünk az agyuk minden pontjáról, hogy az oxigénellátásának változásait leképezve következtethessünk a neurális válaszokra, és megvizsgálhassuk, hogy melyik agyterület mennyire reagál különbözőképpen az egyes ingerek észlelésekor. A vizsgálat nagyjából nyolc percig tart, a kutyáknak pedig ez idő alatt emberszerű mozdulatlanságban kell lenniük ahhoz, hogy sikerüljön a vizsgálat.

F. R./WMN: Hogy tudtátok ezt elérni?

A. A.: Ez egy hosszú, sok hónapos tréning eredménye, amelynek során azt kellett megérteniük a velünk dolgozó kutyáknak, hogy furcsa környezetben – egy nagy, kattogó csőben – kell feküdniük mozdulatlanul, közben pedig elfogadniuk, hogy a fejükön egy fejhallgatóból olykor különös hangok jönnek.

Nagyon fontos része a módszertannak, hogy ezek az állatok semmilyen formában nincsenek kényszerítve: nincsenek lekötözve, altatva vagy szedálva, nem vetettük őket alá invazív beavatkozásnak, amivel aztán mozdulatlanná tettük őket. Az emberen kívül nincs más faj a világon, amelyen ezekkel a feltételekkel tudnának MR-vizsgálatokat végezni, így ez a módszer kivételesnek számít.

F. R./WMN: Mi az elterjedtebb protokoll?

A. A.: Számos helyen az MR-vizsgálatot általában megelőzi egy műtét, amelynek során csavarokat ültetnek a vizsgálni kívánt fajok fejébe, így teszik mozdulatlanná őket. Hiába maradnak éberek tehát, a vizsgálat elvégzését valójában ez az invazív eljárás teszi lehetővé. Van, ahol „szimplán” szedálják, altatják őket, de olyan is, ahol nem altatják, nem csavarozzák, hanem egy olyan csőbe teszik be őket, amelyben egy szemernyit sem tudnak mozdulni. Ilyen esetben az a kérdés – azon túl, hogy mennyire etikus a dolog –, hogy az a mértékű stressz, amit az állat átél, mennyire befolyásolja a kutatási eredményeket.

F. R./WMN: Ilyen szempontból a ti módszeretek pontosabb eredményt is mutat?

A. A.: Az általunk alkalmazott módszer, ami ugye az előzetes tréningezésen és kooperáción alapul, nemcsak azért jó, mert a kutyák partnerekként vehetnek részt a kutatásban, hanem azért is, mert sokkal fairebb összehasonlítást tudunk kapni. Így ugyanis, ha különbséget találunk a kutyaagy és az emberi agy működése között, akkor bátrabban állíthatjuk, hogy ez azért van, mert valóban különbözik a két agy, és nem annak az eredménye, hogy az egyik résztvevő – jelen esetben a kutya – teljesen más lelkiállapotban vett részt a vizsgálatban, például extrém módon stresszes volt, vagy bódult. A mi esetünkben teljesen felszabadult, boldog résztvevőkről számolhatunk be. Még ma is nehezen hiszem el, amikor látom, hogyan versengenek a tréningezett kutyák azért, ki jusson be hamarabb a szkennerszobába. Ez egy iszonyú jó buli nekik, hiszen lényegében nem kell semmit sem csinálniuk, néhány percet pihenhetnek, kapnak jutalomfalatot, és a gazda is nagyon örül, ha jól teljesítik a feladatot.

F. R./WMN: Tényleg elképesztő, magam is láttam egy erről készült videótokat, amin látszik, hogy szinte egymást lökdösve ugrálnak fel a vizsgálóasztalra.

A. A.: Muszáj volt videót készítenünk erről, hogy a konferenciákon elhiggyék a kollégák, ez valóban így zajlik. Amikor ugyanis meséltünk róla, sokáig csak sokat sejtetőn mosolyogtak, hogy „jó, de azért csak csináltok valamit előtte ezekkel az állatokkal; valójában nem érzik ilyen jól magukat”. Pedig nagyon is! Emellett azt is hozzá kell tenni, hogy a vizsgálatban való részvétel nemcsak a gazdák számára önkéntes – azzal, hogy ők döntik el, ide hozzák a kutyájukat –, hanem az állatok részéről is, akik mérés közben bármikor kijöhetnek a csőből. Ilyenkor persze mérgelődünk egy sort, mert a felvétel így értékelhetetlen lesz, de ezt a rugalmasságot vállalnunk kell, hogy cserébe jó érzéssel dolgozhassunk és jól összehasonlítható eredményeket kapjunk.

F. R./WMN: Macskatartóként szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a vizsgálatot egy macskával nem lehetne megcsinálni.

A. A.: Mi is ezt gyanítjuk. Malacokkal viszont igen – és most ezzel is próbálkozunk. A malacok ugyanis szintén jól tréningezhetők, kifejezetten reaktívak és jól motiválhatók kajával – veszedelmesen jobban, mint egyébként a kutyák. Ők is megértették ezt a feladatot, és sikerült már egy előkísérletben (ami azt jelenti, hogy nincs még publikált adat) fMRI-mérést végeznünk velük úgy, hogy láttunk agyi aktivitást.

F. R./WMN: Törpemalacokról van szó?

A. A.: Igen, de a „törpeségük” azt jelenti, hogy ötven-hatvan kilósak, és nem háromszáz. Mindegyik kutatásban részt vevő malac családi társállatként él, a tréningezésük másképp működik, mint a kutyák esetében – ezt még tanuljuk –, de nagyon úgy tűnik, hogy ez egy sikerre vihető projekt lesz. Csak folytatni tudjuk a méréseket! Az elmúlt egy-két évben ugyanis a Covid, illetve a sertéspestis miatt nem tudtunk előrelépni a kutatásban.

F. R./WMN: Az ugyanakkor kirajzolódott már az eddigi mérések alapján, hogy mennyiben különbözik a sertés agyi aktivitása az emberétől?

A. A.: A saját kutatásunk alapján erről még nem tudok érdemi eredményeket mondani, de egyébként a malac egy nagyon gyakran használt modellállat a humán orvosi kutatásokhoz. A törpemalacfajták egyenesen azért lettek kitenyésztve néhány évtizeddel ezelőtt, hogy mint egy remek modellfajjal az orvostudomány számára fontos kutatásokat lehessen velük végezni. Az agyuk is több szempontból mutat hasonlóságot az emberi aggyal, mint a kutyák agya és sokkal inkább, mint a rágcsálók agya, amik egyébként evolúciós szinten sokkal közelebb állnak az emberhez, mint a kutyák vagy a malacok.

F. R./WMN: Ugyanakkor az ember és a kutyák beszédfeldolgozásában nagyon is sok a hasonlóság. Mire világítottak rá pontosan a kutatásaitok? 

A. A.: Így igaz, sok dolog van, amiben a kutya és az ember hangfeldolgozása nagyon hasonlít, így például abban, hogyan mutatjuk ki és dolgozzuk fel a hangadásokban rejlő érzelmi jelentéseket.

Csomó apró akusztikai jel van, amivel hasonlóan fejezzük ki, ha szomorúak vagy vidámak vagyunk, mint a kutyák.

Ilyen, ha mélyebb vagy magasabb hangot adunk, vagy hogy milyen hosszú darabokból rakjuk össze a hangadásokat. Ha például rövid hangadásokkal mondjuk azt, hogy „hahahaha”, az sokkal inkább nevetésre utal, mintha elnyújtanánk a hangot, mert akkor az már teljesen más, negatív töltetet kap.

Az apró hangadások közötti távolságok, ezeknek a hossza tehát nagyon informatív arra nézve, mennyire pozitív vagy negatív a belső állapota egy állatnak vagy egy embernek. Sok vokalizáló faj között van az érzelmi állapotokat jól tükröző hangadásbeli hasonlóság, ez pedig úgy tűnik, az agyi válaszok szintjén is hasonlóságokat mutat. Ha azt vizsgáljuk ugyanis, hogyan reagál egy ember és egy kutya agya a pozitívabb hangadásra – jöjjön az kutyától vagy embertől –, akkor nagyon hasonló agyterületek érintettek, hasonló válaszmintázatokkal. Ugyanaz az agyterület reagál tehát a kutyában meg az emberben is erőteljesebben egy pozitívabb vagy negatívabb ingerre, mint ami a másik fajban is ezt csinálja bármelyik faj ingereire.

F. R./WMN: Azt tehát fel tudja ismerni a kutya, hogy a hangadásaink alapján örülünk vagy szomorúak vagyunk. De azt is megérti, amit mondunk?

A. A.: A beszéddel kapcsolatban van egy csomó izgalmas eredményünk, az egyik ilyen, hogy azt találtuk,

amikor a különféle szavakra való agyi válaszokat néztük kutyáknál, hogy nemcsak az számít, hogyan mondunk nekik valamit, hanem az is, amit mondunk.

A számukra jelentéssel bíró szavakra ugyanis más agyi válaszokat láttunk, mint a számukra jelentéssel nem bíró hangsorokra – lehetnek ezek idegen nyelvből származó szavak, vagy mint esetünkben, számukra nem értelmezhető szavak, amiket egyébként sokszor hallanak (mint például kötőszavak). Azt például, hogy „akár”, ugyanolyan gyakran hallhatta a kutya, mint azt, hogy „jól van, ügyes vagy”, mégis különböző volt az agyi válasz ezekre, függetlenül attól, hogy milyen intonációval hangzottak el a szavak. Egyrészt tehát láttunk egy agyi válaszeltérést a számukra jelentéssel bíró és jelentés nélküli hangsorok között, illetve láttunk egy másik eltérést a dicsérő intonáció meg a semleges intonáció között – a kettő azonban független volt egymástól. Ez azt mutatta, hogy a kutyaagy elkülönülten, de feldolgozza, hogy milyen intonációval beszélünk, ahogy azt is, hogy konkrétan milyen szavakat használunk. Sőt, nagyon izgalmas volt, mert azt is tapasztaltuk, hogy az agyi jutalomközpont erősebb választ ad, amikor dicsérő hangsúllyal dicsérő szavakat mondunk, mint bármelyik másik esetben, így ha például dicsérő szavakat mondunk semleges intonációval. Egyedül akkor érkezik jutalomválasz, ha minden klappol – ez is hasonló, mint az embernél.

Az új kutatásunkban pedig azt vizsgáltuk, hogy a kutyák észreveszik-e, amikor nem azon a nyelven szólunk hozzájuk, amin szoktunk – hanem egy idegen nyelven –, illetve el tudják-e különíteni a természetes nyelvet a nem beszédtől, de ahhoz mégiscsak hasonló hangingerektől. És igen, azt találtuk, hogy mindkét kérdésre igen a válasz.

F. R./WMN: Ha jól értem, a kutyák nemcsak azt veszik észre, ha a magyar helyett számukra ismeretlen idegen nyelven, mondjuk, spanyolul szólunk hozzájuk, hanem azt is, ha a természetes beszéd helyett halandzsanyelvet használunk.

A. A.: Igen, és az is érdekes, hogy ez utóbbinál nem biztos, hogy ugyanolyan válaszreakció érkezik, mint az embernél. Míg ugyanis mi, emberként erősebb agyi választ adunk a beszédre, mint a nem beszédre, a kutyáknál ez épp fordítva van. Ők erőteljesebb reakciókat mutatnak a nem beszédre, hiszen számukra az a meglepőbb, váratlanabb, újszerűbb. Ez azt is jelenti, hogy valószínűleg az a mechanizmus, amivel a kutya el tudja különíteni a beszédet a nem beszédtől, egyáltalán nem biztos, hogy beszédspecifikus mechanizmus. A tippünk az, de egyelőre még nem vizsgáltuk, hogy ily módon ugyanúgy el tudná különíteni a zenét a zene összekevert, apró darabjaitól, mert azt detektálja, mennyire természetes, folyamatosságát tekintve sértetlen a hanginger, amit hall, legyen az beszédből vagy valami egész másból származó inger.

F. R./WMN: És mi a helyzet az idegen nyelvekkel?

A. A.: Ennél a kutatásnál csupa olyan kutyával dolgoztunk együtt, akik vagy csak magyar, vagy csak spanyol beszédet hallottak otthon. A vizsgálatok során megmutattuk nekik egyik meg másik nyelvet is természetes formában – A kis hercegből hallhattak részleteket –, meg kevert formában. Utóbbi esetben nem volt különbség a két nyelv között, de amikor természetes formájában mutattuk meg nekik a magyar, illetve a spanyol nyelvet, az agyi válaszaikban, a másodlagos hallókéregben – ami a magasabb feldolgozási szinthez kapcsolható, és amiről azt tudjuk, hogy a tanult információk, tapasztalatok játszanak szerepet az ott zajló folyamatokban – eltérés volt a két nyelvre vonatkozóan. Úgy gondoljuk, ez az agyi aktivitáskülönbség azt mutatja, hogy

a kutyák is érzékenyek azokra a hangzásbeli jellegzetességekre, amik az egyik nyelvre jellemzőek, míg a másikra nem.

Amit ebből még következtetésként le lehet vonni, hogy vannak olyan hangtani szabályszerűségek, egy-egy nyelvet karakterizáló jellegzetességek, amiket nemcsak az ember tart számon, hanem a kutya is érzékeli, ha azok hirtelen megváltoznak.

F. R./WMN: A kutatásaitok során mekkora jelentősége van annak, hogy milyen kutyafajtákkal dolgoztok?

A. A.: Az agyi képalkotásos vizsgálatainkat border collie-kkal és golden retrieverekkel kezdtük, de ma már szinte mindenféle fajta szerepel a vizsgálatainkban. Vannak azonban bizonyos eredmények, amelyek arra utalnak, hogy a különböző fajtáknál a fejformához köthető, agyi változásokat eredményező különbség van – magyarán: a különböző fejformájú kutyáknak az agyformájuk is különbözik –, amit figyelembe kell venni. Az agyakat ugyanis, amiket megvizsgálunk, egy „átlag agyba” kell transzformálni, hogy csoportelemzést tudjunk végezni, statisztikát készíteni. A hasonló fejformájú, de, mondjuk, kisebb vagy nagyobb fejméretű kutyák agya könnyen átlagolható, itt a méret nem befolyásoló tényező, hiszen kicsinyíteni és nagyítani lehet a mintákat. Vannak azonban olyan kutyafajták – a nagyon lapos arcú, rövid fejformájú kutyák, mint a bokszerek –, amelyeknél egészen más az agy alakja, és épp ezért az agy bizonyos területeit nagyon nehéz összehasonlítani, átlagolni, ugyanabba a térbe transzformálni. 

F. R./WMN: Az agy formája befolyásolja azt is, hogyan dolgozzák fel a kutyák a beszédet?

A. A.:

A beszéd és a nem beszéd elkülönítése nem ugyanúgy megy minden kutyának, és ebben szerepe lehet az agy formájának, ami a háziasítás következtében alakult.

Meglepő eredmény, hogy minél hosszúkásabb a kutya feje, és így minél nagyobb az agya, annál hatékonyabban különíti el a beszédet a nem beszédtől. Ezzel szemben a rövid fejű, összenyomottabb arcú kutyák a vizuális kommunikációs jeleket dolgozzák fel hatékonyabban, ami azért is lehet, mert a háziasítás, tenyésztés következtében középre került a szemük, és így jobban képesek szemkontaktust tartani az emberrel.

F. R./WMN: Csányi Vilmos szerint ötven év múlva már igenis beszélhetnek a kutyák. Te mit gondolsz?

A. A.: Az, hogy mennyire jó vokális tanulók a kutyák, mennyire képesek különböző hangadásokat adni, és egyáltalán, mennyire jönnek rá az ötletre, hogy ezt érdemes különböző jelentésekhez kapcsolni, az nem olyan magától értetődő kérdés. Nincs sok faj, amelynek tagjai jó vokális tanulók lennének, az ember és a papagáj például igen, ahogy az elefánt, a fóka és a delfin is. Egy sor más fajról azonban ez nem mondható el, azzal a hangadás-repertoárral dolgoznak csupán, amivel születtek, és ez semmilyen környezeti befolyás hatására nem változik meg. A kutya kis jóindulattal is valahol félúton helyezkedik el ezen a skálán.

F. R./WMN: Említetted, hogy párhuzamosan több kutatáson dolgoztok. Milyen tudományos kérdések foglalkoztatnak jelenleg benneteket?

A. A.: Sok különböző irányba folyik a beszéd- és a hangfeldolgozás kutatása kutyákkal, valamint malacokkal, a következő években pedig a tervek szerint az ő vad párjaikat, tehát farkasokat és vaddisznókat is vizsgálunk majd, hogy megértsük, miben volt fontos szerepe a hangfeldolgozás szempontjából a háziasításnak. Hogy hozzájárult-e a több tízezer év alatt az ember melletti, intenzív beszédkörnyezetben élés ahhoz, hogy a kutyák hogyan tudják feldolgozni a beszédet. Szerintem ez a kérdés is egyebek mellett az emberrel kapcsolatos felismerések lehetősége miatt izgalmas.

F. R./WMN: Mit tud mondani a kutyákkal kapcsolatos kutatás az emberről?

A. A.: A kutya a legrégebben háziasított faj, körülbelül ötezer generáció óta – azaz tizennyolc-harminc ezer éve – él intenzív beszédkörnyezetben, ami ráadásul folyamatosan fejlődött, így megvizsgálhatjuk, hogy ennek milyen hatása van rájuk úgy, hogy közben tudjuk: az ő agyukban nem történt semmiféle csoda ötezer generációval ezelőtt, tehát nem azért háziasítottuk őket, mert hirtelen beszédértők lettek. 

Szintén ötezer generációra tehető, amikor valahogy az ember elkezdte intenzíven használni a nyelvet, és beszédértővé vált.

Amikor azt vizsgáljuk, történt-e valami a kutyával a háziasítása óta eltelt ötezer generáció alatt, akkor igazából arra keresünk választ, hogy mire lehet elég ötezer generációnyi intenzív beszédkörnyezetben élés, valamint milyen hatással volt az emberi agyra ez az időszak.

Történhetnek-e ennyi idő alatt olyan gyors adaptációk, amelyek során korábban esetleg már meglévő agyterületek, agyi funkciók a megváltozó kulturális nyomás, a beszéd megjelenésének hatására hirtelen elkezdenek valami mást is csinálni. És ha azt látjuk, hogy ez idő alatt a kutyaagy képessé vált hatékonyabban feldolgozni a beszédet a nem háziasított fajok agyával szemben, az akkor azt jelenti, hogy az agy képes ilyen távlatokban is rapid adaptációkra.

Ez pedig nyomós érv lehet arra, hogy ne legyen okunk azt feltételezni, hogy az emberi agyban valami „nagy bumm” történt volna, ami aztán képessé tette rá, hogy beszélni kezdjen. Inkább az lehetett, hogy valami már korábban is ott lévő agyterület új funkciót kapott. Tehát vélhetően előbb alakult ki a beszéd, és csak ehhez igazodott valami ezután az agyban, és nem fordítva. Könnyen lehet, hogy valami ilyesmi történik kutyák esetében is, az emberibeszéd-feldolgozást illetően. Persze, hozzá kell tenni, hogy mindez nem ennyire világos, egy csomó minden hatott ugyanis egymásra, az ember nyelvi evolúciójának kérdése pedig sokkal komplexebb annál, mint hogy a jelenkori kutyák kutatásával mindenre választ adhassunk. Ezt csupán arra próbáltam példaként használni, hogy amikor a kutatásaink során a kutyák beszédértését vizsgáljuk, akkor nemcsak a kutyák és a háziasításuk következményei érdekelnek, hanem mindezt felhasználva próbálunk valami sokkal régebbi dolgot megérteni az emberi beszéddel és beszédfeldolgozással – egyszóval az emberi működéssel – kapcsolatban.

Filákovity Radojka

Interjúfotók: Bielik István

További képek: ELTE