Csányi Vilmos: „Az állat egyedül marad a fantáziájával, az ember megosztja a képzelgéseit”

–

Izgatottan zsizseg a tömeg a MOMKultban. A földszinten mindjárt kezdődik Grecsó Krisztián irodalmi stand up-estje (amit tavaly Fiala Borcsa nézett meg és írt is róla), de az emeleti kupolaterembe vezető lépcsőn is kígyózik a sor, türelmetlenül igyekszünk Csányi Vilmos új könyvének bemutatójára. Még jó, hogy időben érkezem, épp találok helyet, sokan a falnak dőlve álldogálnak egyik lábukról a másikra, de úgy tűnik, ez senkit nem tántorít el, sőt, egyre többen leszünk. 

Csányi Vilmos a hátunk mögül érkezik, fiatalosan végigsétál a közönség soraiban, mindenkire kedvesen mosolyog, majd elhelyezkedik a székben. (D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal-műsorában is érdemes megnézni ezt a könnyedséget.)

Két másik tudós ül ma este mellette, Kubinyi Enikő, aki 18 évesen került Csányi kutatócsoportjába, mára pedig Junior Prima-díjas biológus, etológus, az ELTE Etológia Tanszék tudományos főmunkatársa, az MTA doktora, (vele is készítettünk egy interjút nemrégiben), valamint Pléh Csaba, Széchenyi-díjas magyar pszichológus, nyelvész. A beszélgetést Juhász Anna vezeti.

„Bármit elvehetnek tőlünk, de a képzeletet sosem!”

Egyenlőre nem értem, miért került egy repülő ló a könyv borítójára (mint később kiderült, ezt Csányi sem tudja hova tenni), mindenesetre elképzelem, hogyan mutat majd a polcon az etológus többi kötete mellett. Juhász Anna rögtön azzal kezdi, hogy a Teremtő képzelet – ami az Open Books kiadásában jelent meg – tulajdonképpen egy összefoglaló kötet: szépen rezonál az etológus korábbi munkáira. Azok legalábbis biztosan találnak benne ismerős gondolatokat, akik olvasták A kutyák szőrős gyerekek, a Hiedelmeink – Az emberi gondolatok építőkövei, A bábosok vagy A jövőpánik című könyveket. 

Az új könyvből választ kapunk arra, milyen szerepe van a fantáziának az állatvilágban, az archaikus közösségek mindennapjaiban, és hogyan alakult át mindez mára, amikor egyre kevésbé tudjuk megkülönböztetni, hol húzódik a határ képzelet és valóság között.

Kevés olyan alázatos embert ismerek, mint Csányi, akinek szerintem az a különleges képessége, hogy a totál laikussal is el tudja hitetni, hogy pont olyan okos, mint ő. Egy perce sem érezzük magunkat butának, miközben olyan dolgokról mesél, amikről nagy valószínűséggel nem sokat hallottunk, és amikor beszélgetőtársai dicsérik, azonnal szabadkozik. „Sokat foglalkoztam az archaikus közösségekkel, de nem tudom, hogyan és mikor keletkeztek, ugyanakkor sejtettem, hogy van valami közük a képzelethez. Ezt próbáltam megfejteni a könyvben. A többi csak összekötő szöveg” – mondja.  

Ez persze nem igaz, de Csányi szokásához híven most is szerény. A Teremtő képzelet kitárja a tudomány kapuit, közérthetően foglalkozik az élet nagy kérdéseivel, miközben tulajdonképpen magában foglalja Csányi korábbi szépirodalmi műveinek vezérgondolatait is.

„Attól vagyunk emberek, mert van fantáziánk?”

A válasz egyrészt igen, de hamar kiderül, hogy azért mégsem ilyen egyszerű. Az állat és az ember képzelőereje alapvető, evolúciós tulajdonság, a különbség az, hogy az állat nem tudja megosztani a fantáziáját, míg az ember igen, sőt hiedelmeket is gyárt belőle. 

„Amikor az egér ül a lyukban, és zajra lesz figyelmes, megpróbálja elképzelni, honnan jön a zaj. Nem mindegy, hogy egy macska kotorászik felette – mert akkor jobban teszi, ha meghúzza magát a lyukban –, vagy csak a szél zörgeti a faleveleket.

Az állatnak megvan az a képessége, hogy elképzelje a lehetséges forgatókönyveket, és olyan dolgokat is, amik valójában nincsenek ott, de lehetnének. Ugyanakkor egyedül marad a fantáziájával. Ezzel szemben az ember megosztja a képzelgéseit” – magyarázza Csányi. 

Az asztalon egymás mellett sorakoznak Csányi könyvei, Juhász Anna időnként belelapoz valamelyikbe, és felolvas néhány sort. A Teremtő képzelet bizonyos értelemben Csányi korábbi munkáinak összefoglalása – ami már önmagában is elegendő lenne – Csányi örök maximalizmusa mégis erősen érződik a vaskos kötetben. Arra, hogy mi minden kezdte el foglalkoztatni, egy példát is említ. 

„Nem tudtam, hogy az afrikai vadkutyák kiegyenlítik a gyomortalmukat.” Egy pillanatra megfagy a levegő a teremben, mindenki azon elmélkedik, hogy ez vajon tényleg azt jelenti-e, amire gondolunk. De igen, azt. „Amíg a falka néhány tagja elmegy vadászni, a szoptató nőstények, az idős vagy sérült egyedek otthon várják a többieket. A vadászok elejtik és befalják a zsákmányt, de mindannyian jóval többet esznek, mint amennyire szükségük lenne.

Aztán hazamennek és megosztják az elfogyasztott táplálékot. Fél óra alatt kiegyenlítődik a 30-40 tagból álló csoport gyomortartalma. Ha a vadászok kevesebbet hoztak, mindenkinek kevés étel lesz a gyomrában, ha sokat, mindenki jóllakik” – meséli. 

A hentesboltban termő rántott hús

Nem gondoltam, hogy ma arra is választ kapok, miért szeretjük a rántott húst, pedig erre kanyarodik a beszélgetés. „Szeretjük azt hinni, hogy a rántott húst a hentesnél lehet kapni, ott nő, és semmi köze a gyilkoláshoz. Az emberek nem szeretnek ölni. A hentesek ezért sem teszik ki a kirakatba a fél disznót, hanem szeleteket kínálnak. Az ember húsdarabokat kíván, és nem akar tudomást venni róla, hogy a rántott hús élő állatból van” – hívja fel rá a figyelmet. 

„Tudni akartam, miért nem szeretünk ölni. A válaszhoz viszont vissza kell menni az időben, egészen a homo erectusig, aki képes volt néhány százezer év alatt megduplázni az agyi térfogatát. Felegyenesedett, járni kezdett, főzött, hajózott, de még nem beszélt. Nem volt sem karma, sem erős fogazata, mégis kétmillió évig fennmaradt. Logikus magyarázat, hogy biztos dögevő volt, de ezt a teóriát szégyellték az antropológusok, mondván, ez olyan snassz. Aztán az utóbbi években már azt mondjuk rá, hogy zsákmányrabló volt, ez szebb megfogalmazás. Ezért szeretjük, ha már szépen szeletelt hússal találkoztunk, mert akkor azt már valaki megölte helyettünk” – magyarázza Csányi, szóval kiderül, tulajdonképpen a legtöbben dögevők, vagyis zsákmányrablók vagyunk.

A homo erectus kapcsán Kubinyi Enikő folytatja a témát és kifejti, a kooperatív szaporodás nélkül, aligha válhatott volna belőlünk homo sapiens sapiens. Bármilyen furcsa, bizonyos szempontból mind koraszülöttként jövünk világra, ugyanis az emberi agy már magzati korban is olyan nagy, hogy ha tovább fejlődne az anyaméhben, az anya és a baba is belehalna a szülésbe. Éppen ezért az anyának mások segítségre is szüksége van, hogy felnevelje a picit, amit a közösségtől meg is kap. „Ez tette lehetővé, hogy felgyorsuljon a reprodukciós ciklus, és az anya rövid időn belül újra vállalhasson babát. Érdekes módon ez a legközelebbi rokonainknál, a bonobóknál és a csimpánzoknál továbbra is öt-hat év” – mondja. 

Ennek köszönhetjük tehát, hogy képesek voltunk benépesíteni a Földet, amihez Csányi gyorsan hozzáfűzi: azért kicsit túl is teljesítettünk. 

„Én csak kíváncsi emberekkel tudok beszélgetni”

Belelapozok a kötetbe, és megakad a szemem a következő mondaton:

„A képzeletet a nyelv szabadította ki agyi börtönéből”.

Elgondolkodom ezen, aztán a következő percben éppen erre terelődik a szó. Micsoda időzítés! Az etológus szerint nem érdemes azt gondolni, hogy romlik a nyelv. Egyszerűen csak változik, ahogy a kultúra is átalakul. Minden nyelvben van alany, állítmány, tárgy, jelző, de ezenkívül nincsenek közös pontok, ami azt jelenti, hogy a nyelvet a kultúra hozza létre. 

Csányi szerint nincs értelme azon siránkozni, hogy elvesznek bizonyos szavak és újak jelennek meg, még akkor sem, ha azok nem a magas művészet szótárából valók. Lehet, hogy nagyon Z generációs lesz, amit mondok, de annyira boldoggá tesz, amikor valaki 88 évesen sem utasítja el élből a változást. Olyan jó hallani, hogy valaki, aki egészen másmilyen világban szocializálódott, azt mondja, hogy a változás természetes.

Pléh és Csányi hosszú eszmefuttatásokba bonyolódik, hecceli egymást, de a lényeg, hogy meg akarják ismerni a másik álláspontját. „Én csak kíváncsi emberekkel tudok beszélgetni. Azokkal értek szót, akikkel együtt gondolkodhatunk valamiről. Olyanról is, amit egyébként nem tudunk” – veti fel az etológus.

Nem csoda, hogy Csányi és Pléh könnyen szót értenek, mindketten éhezik a tudást, nyitottak és tanulni akarnak.
„Szerintem a kíváncsiság nem egyszerűen néhány ember kiváltsága. Ez ugyanolyan, mint hogy megtanulunk szorozni és osztani. Az állandó kíváncsiság nem egy különleges emberi tulajdonság. Hiszen állandóan új szavakat tanulunk.

Már hatvanéves elmúltam, amikor először hallottam azt a szót, hogy »pendrive«. És azóta is elvagyok vele. Itt is van egy a zsebemben!” – válaszol Pléh Csaba,

(akivel Takács Dalma készített interjút, önéletrajzi könyvéről pedig Milanovich Domi írt), belőlünk pedig újra kitör a nevetés. 

Az kívánom az emberiségnek, legyen még sok-sok Csányi Vilmosa!

Hallgatjuk Csányit, tízpercenként feláll valaki a közönségből, készít egy képet, néhányan jegyzetelnek, az előttem ülő nő videózik. És bármilyen furcsa, a képzelőerőnknek köszönhetjük azt is, hogy megoszthatjuk egymással, hogy éppen Csányi könyvbemutatóján vagyunk.

„Számítások szerint hatmilliárd mobiltelefon és ötmilliárd számítógép van a világon, szóval a nyolcmilliárd ember meglehetősen erősen össze van kötve egymással, de az emberek 25 százaléka mégis azt gondolta, hogy a Covid nem létezik. Minden ott van az interneten, ebből kellene most hiedelmeknek kialakulnia, de még nem alakult ki ennek a mechanizmusa” – magyarázza az etológus. 

Ha valaki régóta figyeli Csányit, már találkozhatott néhány gondolattal, ami a Teremtő képzeletben is helyet kapott. Most is szóba kerül, hogy a turizmus teljességgel haszontalan dolog.

„Nincs értelme annak, hogy az ember odarohanjon valahova repülőgéppel csak azért, hogy csináljon néhány fényképet. Ez nem jó viselkedés.

Persze sok dolog ösztönzi ezt, és teret ad a repülőgépgyártásnak, a turizmusnak, az utasforgalomnak, de nagyon jól megvagyunk nélküle is. Sőt, videón keresztül sokkal jobban meg lehet nézni azt, amiért több ezer kilométert repülünk.”  

Juhász Anna közbeveti, hogy bár mindent értünk, az ember mégis vágyik rá, hogy a saját szemével lássa a világot. Csányi erre azt feleli: „Úgyis akkora a tömeg, hogy semmit nem lehet látni a turistáktól. Az embert az a vágy hajtja, hogy elmondhassa, hogy ott volt. Van bennünk egy késztetés, hogy akkor vagyunk valakik, ha eljutottunk ide-oda, miközben eszméletlen sok energiát pazarolunk.” Az etológus szerint az utazás státuszszimbólum lett, de ami ennél is nagyobb baj, hogy amíg régen meg tudtunk elégedni azzal, amink volt, mára mást sem csinálunk, csak a vágyainkat kergetjük. 

Jó volt itt lenni Csányi közelében, mert ha valakire, rá érdemes figyelni.

Kiemelt képünket készítette: Pörneczy Bálint

Simon Eszter