–

Anyukám rendkívül boldog a tárgyaimtól (nem, nagyon nem az), amikor takarít a szobámban, és mindent egyesével le kell törölgetnie. Bevallom, tárgyfüggő vagyok, és mindent elteszek a kis kavicsoktól a színházjegyeken át egészen a szakadt karkötőig. Pedig már szinte megtanultam elengedni a tárgyakat, nem ragaszkodom annyira a régi, kinyúlt ruhákhoz, és nem tekintek mindenre emlékként. Most gondoljatok bele, mennyi minden lenne, ha még most sem lennék ilyen. Én bele sem merek gondolni… De hát ha ötöt kell, akkor ötöt kell, miattam csak nem írják át a sorozat címét tízre, netalán húszra.

Próbálok időrendi sorrendben haladni, és korszakonként egyet kiemelni. Hátha sikerül. Vagy ha nem, akkor is ügyesen elrejtek még több tárgyat a szövegben, hátha nem tűnik fel senkinek, hogy az öt valójában sokkal több.

Jancsika

Ő a legrégebbi tárgyam, ami mind a mai napig megvan. Ő nem más, mint egy bohóc, amit még az első karácsonyomra kaptam 1987-ben, amikor négy hónapos voltam. A szüleim ajándéka volt, és onnantól kezdve hű társam lett, annyira, hogy egészen kamaszkoromig vittem mindenhová, vele is aludtam, neki sírtam el minden bánatomat, és meséltem el az örömömet. Ha anyukám nekem készített egy ruhát, akkor természetesen neki is kellett. Így lett például barna, kötött mellénye is, mert addig nem hagytam békén anyát, amíg Jancsika sem kapott ugyanolyat, mint én. Aztán már foszladozott a teste, leszakadt az orra, és

egy elborult pillanatomban még a haját is levágtam, mert meg voltam győződve, hogy visszanő. Nem nőtt.

De anya mindig rendületlenül javította, újította. Aztán persze haj is kellett neki, olyan piros, ami volt. Szóval készült neki új frizura, de mivel csak egyetlen piros dolog volt, ami hasonlított az eredeti színére, így egy feldarabolt, piros csipkebugyiból újult meg az én kis Jancsikám. Nekem ő az egész gyerekkorom, a szülői szeretet, a gondoskodás jelképe. Most már nem alakítom át, otthon van, de amikor hazamegyek, mindig magamhoz veszem, és megölelem kicsit. Így újra gyerek lehetek.

Gyűrű

Ha valaki alaposan megfigyeli a kezemet, akkor láthatja, hogy mind a kettőn van egy-egy gyűrű. Az egyik a jegygyűrűm, amit mind a mai napig hordok és hordani is fogom, mert nagyon szeretem, és örök emlék. De én most a másikat, az ezüstgyűrűt hoztam nektek tárgyként. Gyerekkorom minden nyarát Balatonkenesén, a dédszüleimnél töltöttem. Nagyon szerettem ezeket az igazi, békebeli, önfeledt nyarakat, amikor a Dédi leste minden kívánságomat, és én voltam – ahogy én mondtam – az ettemdönde (segítek: egy szem gyöngye).

Aztán 2002. március 31-én, húsvétkor a dédimamám itt hagyott minket. Nagyon megviselt, egészen kiborultam. Végül két örökségem maradt, amit én kaptam: az egyik a rózsafüzére, ami mind a mai napig a gyerekkori szobámban lóg az ágyam mellett. A másik pedig ez az ezüstgyűrű, ami a házassági gyűrűje volt.

Immár húsz éve van a kezemen, sosem vettem le.

Egyszer elhagytam, tűvé tettem érte a várost remegve, mígnem megtaláltam a kollégiumban. Sajnos már kezd nagyon elvékonyodni, félek, hogy eltörik, úgyhogy ennek beolvasztásával hamarosan egy új gyűrűt készíttetek belőle, ami ugyancsak addig marad az ujjamon, amíg csak hordható lesz.

Tízfilléres

Gyerekként még használtam fillért, szóval akár lehetne ez is gyerekkori romantikus emlék, de nem, mert ez a tárgy a kamaszkoromhoz köthető, annak is a végéhez, Teljesen váratlanul került hozzám ez a pénzérme. 2006 decemberében, végzős gimnazistaként tartottuk a szecskaavatót, vagyis az elsős gimisek felavatását vicces, játékos feladatokkal. Az egyik feladat az volt, hogy kivittük őket Pápán a sétálóutcára, ahol az emberektől kellett pénzt kéregetniük. Odamentek egy idős asszonyhoz, aki nagyon kedves volt, de mondta, hogy nála nem nagyon van pénz, ám addig kotorászott a táskájában, mígnem talált egyet, és odaadta nekik. Az elsősök kicsit felháborodva jöttek oda hozzám, hogy nézzem meg, valami régi fémpénzt kaptak, amivel nem is lehet mit kezdeni, és ez milyen gáz. Én mosolyogva elvettem tőlük, hogy nem baj, ez legalább különleges. Amikor a kezembe vettem, akkor megláttam rajta a dátumot: 1987. A születésem éve. Azonnal tudtam, hogy ez nekem kell. Elraktam a pénztárcámba, és a mai napig velem van.

Később kiderült, hogy a nagyapám pedig egy 1944-es pengőt hord magánál.

No persze az enyémnek funkciója van: a kaparós sorsjegyeket csakis azzal kaparom le. Változó sikerrel.

Kavics

A pénztárcámban lapul azért más emlék is. Nagyon sokáig például egy Szűz Mária-kép volt benne, amit még alsó tagozatban kaptam az általam nagyon szeretett hittantanáromtól, Zsuzsa nénitől. Kamaszkoromban azért elég vicces volt, hogy az óvszer mellett tartottam. Hátha segít. Nem, nem segített. Az óvszer lejárt – pedig annak azért nem csekély a szavatossági ideje –, bár jobb is, mert nem életbiztosítás egy folyamatos ártalmaknak kitett gumi használata…

Persze, megint kalandozom a tárgyak és az emlékeim között, állítsatok le, légyszi! Szóval hogyan is kerül ez a kis kavicsdarab hozzám? Fiatal felnőtt voltam, amikor ajándékba kaptam. Gyerekként rajongva tiszteltem a nagybátyámat, aki akkor volt kamasz. Aztán amikor én lettem az, kicsit eltávolodtunk egymástól, mert elmondása szerint nem tudott mit kezdeni a nyegle, nyálas, flegma kamasszal, aki állítólag én voltam, sőt, azt állította, hogy velem beszélgetni sem lehet. Aztán ahogy felnőttem, újra egyre közelebb kerültünk egymáshoz, ma pedig ő az egyik legjobb barátom, akivel át tudunk beszélgetni (persze pálinkázva) éjszakákat, és mindig számíthatunk egymásra. Ő volt az esküvői tanúm is. Amikor már újra jóban voltunk, egy nyáron a kertben üldögéltünk, és ajándékokról beszélgettünk.

Egyszer csak lehajolt, felvette a földről ezt a kavicsot, és azt mondta, hogy ez az ő ajándéka nekem, nagyon becsüljem meg, és vigyázzak rá.

Én ezt tettem, ő meg akkor kiröhögött, mert ezt poénnak gondolta. Nekem pedig a kettőnk kapcsolatának szimbóluma. Sok évvel később könnyes szemmel nézte, amikor megmutattam neki, hogy még mindig nálam van. Szerintem most is így reagál majd, ha ezt elolvassa, bár sosem fogja beismerni…

Kalap

Ez a kalap igazi világutazó, de tényleg. Talán emlékeztek rá, hogy 2019-ben egy nagy összefogás és gyűjtés keretében sikerült közel ötven kamaszt elvinni Horvátországba, a tengerhez. Ha nem, akkor ITT elolvashatjátok újra. 

A gyerekeket két kollégámmal, nagyon jó barátommal vittük oda, és felejthetetlen élményeket éltünk át együtt, ami tovább mélyítette az amúgy is nagyon jó kapcsolatunkat. Rijekában kitaláltuk, hogy veszünk egymásnak egy-egy kalapot ajándékba, utána persze mindenki mindegyikben fotózkodott, de ezeket a képeket megtartjuk magunknak. Rengeteget nevettünk, mert mindhárman olyat választottunk a másiknak, ami passzol hozzá. Mindig ketten mentünk el, és vettünk a harmadiknak egyet, „meglepetésként”.

A kalap viszont a nyár, az utazás jelképe lett.

Később jött velem a nászutunkra, Tenerifére, ahol néha rajtam, néha pedig a feleségemen volt. Életemben akkor repültem először, szóval a parás helyzetekben még szorongattam is. Tavaly pedig újfent megutaztattam, és egészen Dominikáig repült velem. Ott végül nem vettem fel – a Karib-tengeren elfújta volna a szél –, de a tudat, hogy velem van, nekem már elég volt. Megfogadtam, bármerre megyek, jön velem, és gyűjtjük együtt tovább az emlékeket.

Balatoni József

A sorozatunkban megjelenő korábbi írásokat ITT olvashatjátok el.