„Ha elmondanák, hogy így is szeretnek, ilyen szar állapotban” – Így segíts (vagy legalább ne árts) egy depresszióval küzdőnek

–

Az első tanulság: iszonyatosan egyedül vagyunk, de közben mégsem

Szar leírni, de sajnos így van. Hatezer ötszáz követőm van Instán, ehhez képest több száz reakció érkezik minden olyan esetben, amikor a mentális egészségünkről indítok beszélgetést. Ez számomra elég világosan mutatja, hogy mennyire magányosan érzi magát az, aki depresszióval küzd, és mennyire gyógyító már az is, ha akár csak néhány mondatot válthat valakivel, aki nem akarja jobban tudni, mit csinál rosszul és mit kellene máshogyan.

Eszem ágában sincs jótevőnek beállítani magam, úgyhogy ne köntörfalazzunk: egy brutálisan nehéz élethelyzetemben, amikor úgy éreztem, elevenen felzabál a depresszió, és a környezetem egyszerűen nem érti, hogy a mindig mindent megoldó, kitaláló, folyamatosan poénkodó Adrienn beteg. Nem leszarja a dolgait, nem nagyképű, figyelmetlen, nem rosszul szervezi az idejét, hanem beteg.

Magasan funkcionáló depressziósként a baj első jeleit még több munkával igyekeztem palástolni magam előtt is, így aztán hónapok alatt észrevétlenül sodródtam bele egy olyan állapotba, ami már-már ellehetetlenítette a mindennapjaimat.

Próbáltam beszélni róla – sokan panaszkodásként élték meg. Ekkor részletesebben kezdtem beszélni róla – volt, aki megijedt tőle, akadt, aki azzal vádolt, hogy kifogásként használom a nehézségeimet. Úgy éreztem, vákuumban ülök, és ha nem sikerül kitörnöm ebből valamilyen módon, akkor szép lassan megfulladok.

Ekkor fogtam magam, és mellébeszélés nélkül leírtam mindent Instagramon. A tüneteimet, az állapotomat, azt, hogy ez mit jelent a mindennapokban és azt, hogy mivel életemben először tapasztalom meg, milyen gyötrelmes ez az egész, nekem is most esett le egy csomó minden a depresszióról. És lehet, hogy eddig én sem voltam megfelelő támasz, amikor valaki jelezte, hogy nincs jól. Vagy ha próbáltam is az lenni, csinálhattam volna jobban.

Tehát egyrészt szerettem volna, ha többen értik, mi zajlik bennem, bennünk – másrészt pedig nekem is szükségem volt arra, hogy azt érezzem: nem vagyok egyedül. Nem az életemben, hanem ezzel a betegséggel.

Az, amit tapasztaltam, egyszerre volt rendkívül felkavaró és nagyon, de nagyon felszabadító.

Vadidegen emberek számoltak be ugyanazokról a tünetekről, árnyalták a képet, ami bennem is csak akkor kezdett összeállni – hirtelen azt éreztem, hogy az, ami velem történik, valóságos. Létezik, nem az én „hisztim és túlérzékenységem”.

Közben én magam is készítettem szakemberrel interjút a témában, ismertem a statisztikai adatokat, és mégis magamat hibáztattam, mégis egyedül éreztem magam. Mert ha benne ülsz a vákuumban, akkor folyton megkérdőjelezed azt, ami belülről emészt: mi a baj veled, miért vagy ilyen elcseszett, miért nem lehetsz olyan, mint a többiek, az úgynevezett „normális” emberek. Mi van, ha nekik van igazuk, és ez tényleg csak a te gyengeséged?

Nem, nem az. Ez egy tömegeket érintő betegség. Pont.

A második tanulság: néha elszigeteljük magunkat – és általában nem ok nélkül

Ezzel sem esik valami jól szembenéznem, de sajnos így van. Nem mennék abba bele, mi minek a következménye, mert könnyen tűnhet úgy, hogy a külvilágot hibáztatom, de az a helyzet, hogy ha az ember kap néhány gyomrost azoktól, akikre elvben számíthat, akkor az egyik érthető megküzdési mód az, hogy köszöni szépen, ellép az ütések elől.

Rengetegen írtak olyasmiket a kérdéseimre, hogy „már nem is próbálom elmagyarázni, mi zajlik bennem”, vagy „meg sem akarnak hallgatni, mert szerintük csak sajnáltatom magam”.

A sokadik hülye és számomra fájdalmas reakció után szépen bezárkóztam és visszavonultam. Ha nincs a közeledben senki, aki „üthet”, legalább csak a már benned lévő fájdalommal kell birkóznod. Az is jobb egy fokkal, mintha még le is hülyéznek miatta.

A harmadik ilyen beszélgetés-maratonon arra gondoltam, tegyünk együtt azért, hogy gyomrosok helyett megfontolt és gyógyító kérdéseket, reakciókat kapjunk – és támogassuk mi magunk is a környezetünkben élőket arra, hogy jól akarjanak segíteni. Úgyhogy ekkor már célzottan kérdeztem.

A harmadik tanulság: aki akar, az se biztos, hogy jól segít

Mert fogalma sincs, mit kéne mondania. Ezt rengetegen írták, akadt, aki kétségbeesetten kérdezte, miként segíthet a szerettének, aki kilátástalannak tűnő küzdelmet vív a depresszióval. Arra kértem hát a követőimet, írják meg, nekik mi árt és mi használ, ha mélyen vannak.

A válaszokra érkező reakciókból gyorsan kiderült, hogy

azok közül, akik valóban támogatni akarják a környezetükben élő depresszióval küzdőt, totálisan káros mondatokat hajtogattak neki – és közben őszintén meg voltak győződve arról, hogy segítenek neki. Pedig épp ellenkezőleg.

A negyedik tanulság: egy rossz mondat sokáig kísért

Ezzel párhuzamosan érkeztek a mérgezőbbnél mérgezőbb mondatok, amelyek nyilvánvalóan hónapok, vagy akár évek óta marták a depressziós emberek lelkét. Egyszerre ijesztő és csodálatos volt látni, ahogyan a válaszokból szépen kirajzolódik egy mintázat, és ezzel együtt összeáll valami, amivel segíteni tudunk egymásnak. 

Fontos megjegyeznem, hogy a mérgező mondatok kétfélék lehetnek: egy részük mögött nincs más, mint az empátia hiánya. Másik részük mögött viszont valós, de ügyetlen segíteni akarás rejlik.

Az empátia hiánya egyébként szintén árnyaltabb: sokaknál az, hogy nem vesznek tudomást a bajodról, lényegében egyfajta védekezés. Akad, aki fél, hogy nem bír segíteni, ezért bagatellizálja a bajodat, ő maga nem mer beszélni a saját mentális gondjairól, ezért frusztrálja, hogy te igen, és még ezer más oka lehet – semmiképp sem a mi feladatunk megfejteni, hanem egy jó szakemberé.

Csak fontos tudnunk, hogy a szélsőségesen hülye reakciók, mint például a betegséged teljes tagadása, vagy az „oké, de engem ez igazából nem érdekel, inkább legyél már normális” valójában nem rólad mond többet, hanem a másikról.

Nézzük, melyek azok a klisék, amelyeket a legtöbben írtak – és azt is, hogyan esnek ezek az érintetteknek, melyikkel mi a gond, akár a legjobb szándékod ellenére is. (Figyelem: a cinizmus néha szükséges ahhoz, hogy rámutassunk a lózungokra!)

• Túl leszel rajta! – Oké, de pontosan hogyan jutok el odáig? Épp ez az, amit nem látok.
• Ne hisztizz már! – Ez az egyik leggyilkosabb mondat. A mentális betegség és az, ha erről beszélsz, nem hiszti.
• Nem értem, mi bajod, mindened megvan! – Hát nem is azért lettem depressziós, mert nem kaptam meg a legújabb Fendi táskát. A depresszió nem anyagi helyzet kérdése.
• Szedd össze magad! Másnak sokkal rosszabb! – Az nem vigasztal, ha másnak is szar, sőt: csak rosszabbul érzem magam, amiért én kevesebbet sem bírok el, mint mások.
• Azt hiszed, nekem nincs bajom? – Remek, egy kis érzelmi terror, hogy azokkal sem törődöm, akiket amúgy szeretek! Pont ez kell a gyógyuláshoz!
• Most már itt az ideje, hogy összeszedd magad! – Aha, pontosan hány órától kell vidámnak lennem?
• Ha lenne egy kis akaraterőd, nem lennél depressziós! – Szuper, nem elég, hogy beteg vagy, de meg is szégyenítenek érte!
• Nyugi, ezután már csak jobb lehet! – Ezt mivel tudod alátámasztani? És mit mondasz majd, ha véletlenül mégsem lesz jobb, vagy valami váratlan rossz történik? Nagyon veszélyes mondat, hiszen nincs hatásod az események alakulására, a depresszióval küzdő pedig eleve nem látja a kiutat.
• Ne légy már ennyire antiszociális! – Lehet, hogy részben pont azért lettem az, mert nincs erőm megküzdeni azzal, hogy rosszul vagyok, és engem hibáztatsz érte?
• Ne légy már ennyire búval baszott, ezzel csak lehúzol engem is! – Ó, elnézést. Majd jelentkezem, ha már vidám vagyok, nehogy kellemetlenül érezd magad egy percre is!
• Menj, csinálj valamit, találkozz emberekkel, az majd felvidít! – Vagy épp felerősíti a szorongásom, pánikrohamom lesz, netán még a maradék energiámat is leszívja, hiszen közben folyamatosan azt érzem, valami baj van velem, mert körülöttem mindenki normális…
• Fel a fejjel! Légy pozitív!/Próbálj a jó dolgokra koncentrálni! – Fú, ez eddig eszembe se jutott! Köszi!
• Foglald el magad, és akkor nem lesz időd ilyen hülyeségeken filózni! – Tehát most burkoltan lustának neveztél? Ettől máris sokkal jobban érzem magam!
• Ez nem betegség, mit nyávogsz? – De. A depresszió betegség. Ha nem gond, ebben inkább a szakemberekre hagyatkoznék, tudós barátom.
• Ne beszélj annyit a depresszióról, mert az agyad el fogja hinni, hogy az vagy! – És ha csendben maradok, akkor átverhetem az agyam, mert nem hallja, ami bennem zajlik? Vagy hogy is van ez pontosan?
• A gyógyszer nem segít, nem kellene szedned! – De, a gyógyszer sokaknak segít, úgyhogy ne ijesztgess ezzel senkit. Azt majd az orvosok fogják tudni, hogy kinek mire van szüksége, meddig és milyen dózisban. Ne okoskodj!
• Csak eltúlzod/túlreagálod! Nincs is semmi bajod! – A másik problémáinak semmibe vétele még soha senkit nem gyógyított meg. Legfeljebb még mélyebbre lökte, mert azt érezte, hogy nem hisznek neki (hiszen nem is hittek).
• Jó dolgodban már nem tudod, mit csinálj! – Hát igen, gondolkodtam, mi legyen a heti programom, és ezt sikerült kitalálnom.
• Engedd el! – Ja, jó! Kész is!
• Én is depis voltam a múlt héten, mert… – Baszd meg. Már bocs.
• Nyugodjál meg, attól megnyugszol! Holnapra kialszod! – Egyéb hasznos ötlet? Mert amúgy a depresszió elég durva alvásproblémákat okozhat, te kis életmód-tanácsadó!
• A hülye agyszüleményeid… Mindent kiforgatsz, amit mondanak! – Igen, direkt, és persze gonoszságból, hogy megnehezítsem mások életét. Véletlenül sem arról van szó, hogy másként élek meg valamit, érzékenyebb vagyok, mint te, és ezt neked csak el kellene fogadnod.
• Mi bajod van már megint? – Igazából semmi, csak bosszantani akarlak!
• Erős vagy, túl leszel ezen is! – És mi van, ha ez egyszer TÉNYLEG össze vagyok zuhanva, és nincs erőm, és nem is akarok erős lenni, mert jólesne, ha csak átölelnél és szeretnél? Nem lehet, hogy épp te nyugtatod ezzel a mondattal a saját lelkiismereted?
• Ne sírjál már!/ Na, mosolyogj! – Igen, az erőltetett mosoly fotókon is milyen jól néz ki, hát még az életben!
• Minden fejben dől el! – Igen. A te fejedben is eldőlhetne úgy, hogy ilyen üres álbölcsességek helyett meghallgatsz, és együtt érzel.
• Ne sértődj már meg, csak vicceltem! – No komment…
• Nem jó dolog ám a depresszió (figyelmeztető hangsúllyal, mintha dohányzáson kapott volna) – Elnézést, ígérem, leszokom róla!
• Hajrá! – Mi ez, valami elcseszett sportverseny? Mert akkor én sajnos a rajtnál kiestem, de te szaladj csak.

Az ötödik tanulság: ne okoskodj, kérdezz!

Az emberek többsége úgy van beállítva, hogy szeretne segíteni. És mivel nekünk gyerekkorunk óta megmondják, bizonyos helyzetekben mit lehet és mit nem, hogyan kellene működnünk és mennyire nem szabad áthágnunk a normákat, gyakran krízishelyzetekben is a milliószor hallott közhelyekkel bombázzuk egymást. Ennek azonban az az egyik legszomorúbb következménye, hogy még az sem képes segíteni, aki igazán akar:

iszonyú a nyomás ugyanis rajtunk, hogy mondjunk valami okosat, ami pikk-pakk átlendíti a másikat a mélyponton, mintha csak egy hollywoodi filmben lennénk.

Közhelyekkel viszont nemhogy nincs átlendítés, de épp ellenkezőleg: az, aki ugyanazokat a szarságokat hallgatja mindig, könnyen gondolhatja, hogy mindenki ugyanazt szajkózza, nála viszont nem segítenek ezek a „jól bevált” mondatok – hát akkor vele még annál is sokkal nagyobb a baj, mint addig gondolta.

Úgyhogy a beszélgetés végén feltettem a kérdést a követőimnek, nekik mi esne jól, amikor nagyon mélyen vannak. A válaszok ismét elég egybehangzók voltak:

• ha türelmesen meghallgatnának
• ha éreztetnék, hogy nem ítélnek el amiatt, ami velem/bennem történik
• ha kimondanák, hogy érvényesek az érzéseim
• ha nem esnének kétségbe attól, amit mondok, és nem nekem kellene még őket is nyugtatnom
• ha odafigyelnének rám, például finom ételekkel, pár kedves szóval
• ha csak megölelnének
• ha elmondanák, hogy így is szeretnek, ilyen szar állapotban
• ha csak úgy velem lennének
• ha engednék, hogy megéljem, kiadjam magamból, ami bennem van
• ha megosztanák velem az életük jó oldalát
• ha nem vennék magukra a rosszkedvemet
• ha akkor, amikor kérem, békén hagynának, nem akarnának mindig a lelkemig látni
• közös programokkal
• csenddel

Amint látható, ezek a válaszok is kidomborítják, és sokan külön le is írták: a segítség egyáltalán nem tanácsosztogatást jelent. Sőt. Azzal csak még rosszabbá válhat a helyzet, hiszen azt érezzük tőle, hogy mindenki, de tényleg mindenki sokkal jobban tudja, mit kellene tennünk, hogyan kell élni az életet, csak mi vagyunk ilyen végtelenül nyomorultak.

Szóval ha egyetlen mondatba kellene sűrítenem azt a sok száz üzenetet, kérdést, észrevételt, segélykérést és tapasztalatot, amit megosztottunk egymással, akkor az ez a mondat volna:

Mi volna, ha észosztás helyett leülnél mellé, és megkérdeznéd: NEKI mi esne most jól, mitől érezné jobban magát, mire volna szüksége? 

A válasz tehát lehet, hogy épp egy kérdés. És aztán hallgatás.

Ha pedig erre a kérdésre nem szerinted megfelelő, célravezető vagy helyes választ kapsz, akkor fogadd el, hogy a másik igénye szerint cselekedj.

Próbáld ki, légy türelmes, és figyeld a reakciót. Talán nem is sejted, mennyire hálásak leszünk érte.

 Csepelyi Adrienn

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Bernine