„Menjen a p.csába minden olyan férfi, férj és apa, aki annyira magára hagyja a gyerekei anyját, hogy az nem ér rá betegnek lenni” – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

–

Magyarországon nem érdemes, de ami ennél sokkal nagyobb baj, hogy nem is szabad betegnek lenni. Ezt a nézetet pedig nemcsak a munkahelyi vezetők, hanem maguk a dolgozók is terjesztik, önként, papolva. Nők és férfiak vegyesen. Tisztelet a kivételnek.

Vannak, ugye, az „Én soha nem vagyok beteg!” típusok

Ők részben tényleg ügyesek és szerencsések, részben pedig olyan sokáig „nem betegek soha”, hogy a végén értesítés nélkül összecsuklanak, mint egyszeri diák a kánikulai tanévzárón. Mentségükre szóljon, hogy az egészségrasszizmusnak évszázados hagyománya van itthon.

Mindenki dédelget hamisan nosztalgikus emlékeket olyan szülőkről, nagyszülőkről, akik felneveltek tíz gyereket, ellátták az állatokat, megművelték a földet, megvívták a háborúkat, szalonnát nassolva, pálinkát hörpölve, kapadohányt szívva, mégis 132 évig éltek szögegyenes derékkal, télvíz idején ingujjban is tüsszentés nélkül!

Na, meg a régi asszonyok, akik panasz nélkül tették a dolgukat és tűrték a sorsukat, igaz-e? Ők a példaképeink, a Kemények Generációja, akikhez képest mi hitványnak érezhetjük magunkat. „Valami itt korcsosul” – énekelte rólunk Cseh Tamás öreg vitéze. Még akkor is, ha egy lépéssel közelebb húzódva már látjuk, hogy a nagy részük a szó testi és lelki értelmében belenyomorodott, és csak egy szolgai mintát, egy áldozati gőgöt, a mártíromság kultuszát örökítette tovább nemzedékeken át. 

Van egy másik típus: „Én betegen is dolgozom!”

Ő nagyon büszke magára. Kulcscsontig érő takonycérnát lengetve, „Nincs semmi bajom, ez csak egy kis megfázás!” felkiáltással vegyül el az emberek, pláne a munkatársai között. Mindenkit megfertőz, és csak akkor megy el táppénzre – sokszor egyenesen a kórházba, meghalni –, amikor már talicskán kell utána vinni a beleit. Vele is méltányosnak kell lennünk, mert bizony sok olyan munkahely van, ahol kimondatlan, sőt nem egy esetben kimondott, leírt, megkövetelt és szankcionált parancs: „Ne menj táppénzre!”.

Aki „túl sokat” beteg –  vagy akinek a gyereke az –, az hamarosan repül, de az is, aki bevallja, hogy szülni szeretne. Emiatt sokan inkább paracetamol-szőnyegbombázást indítanak a szervezetük ellen, sőt a gyereket is begyógyszerezik este, hogy reggel ne fordítsák vissza az óvodaajtóból, és betegen dolgoznak – különben oda a megélhetésük. Nem helyes, de érthető.

Azzal viszont nem kell megértőnek lennünk, hogy sokan lelkesen terjesztik az „Egy anya nem lehet beteg!” eszmét. Különösen elkeserítő a számomra, hogy az ilyen fogadatlan prókátorok között számos nő van.

A minap egy sok tízezres, túlnyomórészt nők által látogatott Facebook-csoportban a következő szövegű, viccesnek és találónak érzett mémet osztotta meg egy anya:

„Gyerekként mindig csodálkoztam, hogy anyukám sosem beteg… Anyaként már értem, hogy csak nem volt ideje ilyen szarságokra”.

Anya, a nélkülözhetetlen szuperhős

Szomorú, hogy ez egy családokat kiszolgáló vállalkozás „Egy kis humor” felvezetésű reklámszövege. Nyilván a marketingesek is tudják, hogy a vásárlások többségét a nők intézik, tehát őket kell megcélozni, és sebezhetetlen, nélkülözhetetlen szuperhősnek beállítani. „Felemelni” – ahogyan a kommunikációs szakmában fogalmaznak. A legszomorúbb viszont az, hogy amikor egy kommentben férfiként, apaként leírtam a következőt:

„Ez egy nagyon káros, nőket megnyomorító szemlélet vicceskedő megnyilvánulása, amit meg kellene haladni. Anyámnak se volt sose »semmi baja«, egy mártír volt, aztán 53 évesen öngyilkos lett”,

akkor nők próbáltak meggyőzni arról, hogy de, ez így van, a nők nem érnek rá betegnek lenni.

„Anyaként egyszerűen kialakul az, hogy mivel mindent ő intéz, egyik napról a másikra ő igenis nem teheti meg, hogy kidől. Ha megteszi, azzal magának is árt, mert feje tetejére áll a ház, amit ő hoz majd utána rendbe. […] Ha egy nő beteg, akkor is, amíg bírja, el fogja látni a családot, szimplán azért, mert egy anya előtérbe helyezi a családot, amíg megteheti. […] Sajnos van, aki nem számíthat másra, egyszerűen nem tudja megtenni, hogy nyugodtan hátradől” – jöttek a reakciók. 

Hú, emberek, nem lesz elég hely kivesézni, hogy mennyi trauma fortyog egy ilyen „védekezés” mélyén! Idézőjelben írtam, hiszen támadás híján a védekezésnek sincs létjogosultsága.

Először is, hogy a saját házunk táján söprögessek

„Mindent ő intéz”?! Hát menjen a picsába minden olyan férfi, férj és apa, aki annyira magára hagyja a gyerekei anyját, hogy az nem ér rá betegnek lenni. Ez hitványság, cimborák. Tessék már végre felemelni a paksimogyorós seggeteket a fotelből, és tenni a dolgokat a gyerekek, a ház körül!

Ha beteg az asszony, akkor kifekszi, érted? Te meg kiszolgálod és ápolod. Ellátod a kölköket, bevásárolsz, főzöl, mosol, vasalsz – amit kell. Nyivákolás nélkül. Ha segítség kell, olvasd el ezt. Leszarom a kifogásaidat és a tesztoszteronszintedet!

Legalább saját magadért tedd meg, ha már egy önző, lusta állat vagy. Különben néhány év múlva garantáltan kártyavárként omlik a fejedre a családod, és elvált, hétvégi apukaként, a gyerekeid nélkül, magányosan vedelve fogsz megdögleni. Ezt akarod? Ugye, hogy nem. Na, hát akkor legyél férfi, férj és apa. Igen, a XXI. században már ez a férfi, a férj és az apa. Találd fel az időgépet, vagy alkalmazkodj. Ha pedig ez a bekezdés nem a te inged volt, hát ne gombold magadra!

Na de nők! Hát ne hagyjátok már magatokat!

Ha nem egyedülállók vagytok, akkor ne kelljen benneteket is arról győzködni, hogy egy anyának nem feltétlenül kell mártírnak lennie! Értem, hogy ilyen mintákat kaptatok. Tudom, hogy a gyerek mellett a férfi iránt is feltámad az anyai ápolóösztönötök. Tisztában vagyok vele, hogy tele a világ rest, balfasz, mama kedvence férfiakkal, akik egy pirítóst nem tudnak elkészíteni.

Látom, hogy az ostoba reklámok a „férfináthát” és a házimunkában szerencsétlenkedő apafigurát legalizálják, szemben az anyával, akinek másodpercek alatt ható görcsoldó és fájdalomcsillapító kell, hiszen pótolhatatlan.

Belátom, hogy vannak élethelyzetek, amikor tényleg nincs mit tenni, mint betegen is talpon maradni. De legalább ne próbáljatok már azért kampányolni, hogy ez így normális! Nem attól lesztek jó anyák, hogy beledöglötök. Gondoljatok bele: ezzel a gyerekeiteket – a leendő férjeket, apákat, feleségeket és anyákat – arra tanítjátok, hogy a nő alsóbbrendű, és mindig, minden körülmények között nagyobb áldozatot kell vállalnia a családért, mint egy férfinak.

Sőt arra is, hogy a beteg férfit gyerekként muszáj kényeztetni és ápolni, a saját betegséged viszont kötelező bagatellizálni, még akkor is, ha később „többel kötöd be”.

Ez azt jelenti, hogy ha nem szánsz időt a gyógyulásra, akkor „visszaesel”, tartós egészségkárosodást szenvedsz, és végül bizony meghalsz, idő előtt sorsára hagyva azokat, akikért a mártíromságot „választottad”.

Látnotok kell, hogy mi, férfiak és nők egymást kondicionáljuk

Közösen építettünk fel egy olyan világot, ahol 2021-ben még mindig XVIII. századi elvek mentén rendezzük be a Családi Együttműködés Rendszerét. És ne mutogass, barátom, ez speciel nem a politika bűne – az csak rájátszik, mind a két, három vagy már franc se tudja, hány oldalon –, hanem mindannyiunké. Az enyém is, amikor azon kapom magam, hogy Zsuzsi kiszolgál, pedig ő is beteg, és én nem (mindig) teszem szóvá. Deákné vásznán az én nevem is rajta van.

A betegség az élet része. Majdnem mindannyian betegségben fogunk meghalni.

Ha férfiként azt mondod egy anyának, vagy anyaként azt mondod magadnak, hogy nincs idő betegnek lenni, akkor azt mondod, hogy nincs idő meghalni – tehát nincs időd élni azokért, akiknek életet adtál.

Gondolkodjatok el, ezen, kérlek. Köszönöm.

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61