„Ha valaki megemlíti a közelemben Olafot, akkor azt páros lábbal rúgom arcon” – Amikor a gyerek mániájába a szülő „rokkan” bele

 –

Az első gyerekünknél még nagyon nyitottak voltunk mindenféle játékra, ugrottunk a „fejlesztő” szóra, hisz ami fejleszt, az csak jó lehet. A zenélős-villogós holmikat ösztönösen kerültük, de minden más jöhetett és jött is. Kismilliónyi játékunk volt, és mind helyet követelt magának a 38 négyzetméteres lakásunkban.

Aztán teltek a hónapok, évek, és egyre inkább körvonalazódott, mi mit is tartanánk ideálisnak. Kevés, természetes anyagból készült játék. Minimalizmus, egyszerűség. És milyen szerencse, hogy a gyerek és a rokonság is pont így gondolkodott!

Ja, nem.

Úgyhogy gyűltek a különböző formabedobós fejlesztők, búgócsigák, duplók, és mindennel játszott is a gyerek – ha mi is csatlakoztunk hozzá. De egyedül egyáltalán nem foglalkozott velük. Egyszer elmentünk vendégségbe, és egy villogó, zenélő szerkezetet talált a házigazdák játékos dobozában. Távozáskor alig tudtam kiszedni a kezéből. Így hát végül kapott egy sajátot, mit volt mit tenni, hisz a tulajdon két szememmel láttam, mennyire jól eljátszott azzal az izével, és ha ezzel eljátszik magában, akkor én boldog ember leszek.

Nos, természetesen az övével már nem játszott annyit egyedül, viszont, ha csak meglátta, megnyomott rajta pár gombot, amitől bekapcsolt a zene, és az úgy is maradt, egészen a stop gomb benyomásáig. Ez néha órákkal később történt meg.

Mert, mondjuk, becsúszott a kanapé alá, és én csak az irritáló hangot hallottam, de nem tudtam, honnan, és az őrület szélén álltam, mire megtaláltam. Azt hittem, ez volt a legnagyobb ellenfelem a gyerekszobában, hát, tévedtem, de még mekkorát.

A lovagi kor

Két-három éves körül volt a fiunk, mikor a berlini bolhapiacon vettünk pár Playmobil lovagfigurát. Ott még nem tudtuk, de egy évekig tartó mánia vette kezdetét.

Először is: lovagok. Lovagok minden mennyiségben. Kizárólag lovagosat lehetett játszani, lovagokat kellett rajzolni, sisakokról és vértekről olvasni, lovagi tornásat játszani, lovagos mesét nézni. Nem túlzok, álmában is beszélt róluk, és sokszor, ha csak felriadt éjjel, már el is kezdte, hogy „Mama, neked melyik sisak a kedvenced? Nekem a rostélyos.” Ha nem találta a kardjait, vagy épp nem otthon voltunk, mindig talált két botot, hogy kardozhassunk, simán megtanultam párbaj közben főzni.

via GIPHY

Én a lovagokat amúgy bírtam annyiban, hogy nekik legalább volt becsületkódexük, tudtam alkalmazni a nevelésben, hogy undokul viselkedni nem túl lovagias, meg, aki ügyesen megeszi a vacsorát, az kitüntetést kap a királynőtől. Na, hát néha egy-egy ilyen szerintem bele kell, hogy férjen. Aztán ahogy nőtt, úgy egyre kevésbé voltak érdekesek a lovagok…

Házi stadion, lakásszínház

Mert jött a foci. Igen, a foci. A sport, amihez semmit nem tudok hozzáfűzni, a sport, ami számomra pont ugyanannyira izgalmas, mint a matek. Tehát, ha számokat hallok, az agyam stand by üzemmódra kapcsol, na, ugyanígy vagyok a focival. És hát a fiunk éjjel-nappal a focival van elfoglalva. Focit néz, focizik, focis újságot vagy könyvet olvas, focis kártyákat rendszerez, sőt, tervez, nézeget, focistákat rajzol, gombfocizik. Egyfelől az, hogy ilyen nagyon el tud mélyülni valamiben, elképesztően szuper. Másrészt viszont én néha úgy érzem, elveszítem a kapcsolódást, mert egyszerűen képtelen vagyok teljesen odafigyelni arra, amit beszél.

Itt tartunk most. Őszintén megnyugtat, hogy nem vagyunk egyedül. Legalábbis ez derül ki az ismerőseim körében és az általam látogatott anyukacsoportokban végzett gyors „közvéleménykutatásból”:

via GIPHY

„Boti, mielőtt beírattuk, látta a tévében párszor a jéghokisokat, és megőrült értük. A partvissal játszott, az egész lakás átalakult számára, megvolt a kapuk helye, és székeket pakolgatott a szoba közepére, hogy legyen kit kikerülni, meg kihívás legyen belőni a gólt. Megváltás volt, amikor rendesen elkezdett edzésekre járni, mert már az őrület határán voltunk az átrendezett lakásunkban. Nyilván nem akartuk, hogy teljesen eluralkodjon rajtunk a hobbija, annak viszont örültünk, hogy ilyen kreatívan megvalósította otthoni keretek között, amire vágyott.” (Kinga)

És, nehogy azt higgyétek, hogy csak a fiúk képesek „megőrülni” egy új hobbiért:

„Amikor a kislányom elkezdett spiccelve járni és pipiskedve táncolni, még sosem látott balettot. Aztán persze mutattunk neki képeket, videókat, és olyan szinten szerelembe esett, hogy onnantól kezdve minden pillanatban a »színpadon« volt, kétmásodpercenként jött: »Nézd, anyu, nézd!« »Nézel, anyu?« »Ugye, nézel?« »Ezt nézd!« Bármilyen tündéri is volt, ahogy produkálta magát, rövid időn belül meg lehetett bolondulni tőle. Szerencsére az anyukám gyakran jött át hozzánk, és ő lelkes és aktív közönségnek bizonyult, de amikor nem volt nálunk, akkor vagy én, vagy apa, vagy a plüssök vették körül, közönség nélkül nem volt hajlandó táncolni. Most megy iskolába, gondolkodunk azon is, hogy balettozni is járhasson.” (Anett)

Állati mánia

Van egy kislányunk is, hároméves, aki minden atomjával rá van cuppanva a lovakra. Ő maga is egy „ló”, legtöbbször fehér ló, de van, hogy szürke, barna, sárga… utóbbi esetben musztáng. Van mindenféle lovas játéka, és hintalova is. Meg persze lovas nadrágja, pólója. Amikor épp nem ló, akkor pedig kutya vagy cica, vagy bármilyen állat, ami csak az eszébe jut. Ha engednénk, az utcán is négykézláb járna, ami Budapest belvárosában nem a legjobb ötlet, de amikor vidéken vagyunk, bizony gyakran ő is négy lábon sétál, mint a szüleim kutyusa.

Nyilván az állatok iránti rajongás a gyerekeknél nem új a nap alatt. Hogy a mánia főszereplője dinó, unikornis, malac, maci, az szinte mindegy is. De a mérték, na, az minden képzeletet felülmúl.

„A kislányom cicamániás volt, ennek megfelelően kizárólag nyávogva kommunikált, négykézláb közlekedett – az utcán épp ezért babakocsiban toltam, mondván, hogy az a macskahordó doboz – és egyedül a földről volt hajlandó enni, tálkából. Az ovi első hetében is folyamatosan »cica« volt, ebéd előtt el is hoztuk, mert ott nyilván nem ehetett a földről. Aztán szép lassan újra kislány lett, és már csak a plüssöket gyűjti. De addig is elég meredek volt, hiába tudott beszélni, ezt rajtunk kívül nem sokan tudták, mert folyton csak nyávogott.” (Sári)

via GIPHY

„Nálunk viccesen alakult, mert a kislányunk volt dinórajongó, a kisfiunk pedig a flamingókra izgult rá. Igen, a flamingókra. Ráadásul a lányunk a nagyobb, szóval a dinó állandóan terrorban tartotta a flamingót. Alapból sokat balhéztak, de ez az állandó vadászat azért is volt kibírhatatlan, mert a dinó, ugye, ordít, a flamingó meg nem is tudom, rikácsol, legalábbis a fiunk azt csinálta. Az volt jó ebben, hogy lekötötte őket a szerepjáték, a rossz oldala nyilván az iszonyú zajszennyezés volt, és az, hogy míg dinóból mindenféle szirszart lehet kapni, de flamingósat?! Emiatt is rengeteg balhé volt, hogy az egyik miért van jobban támogatva a rajongásában, mint a másik. És még így is dugig volt a lakás relikviákkal. A fiunk adta fel hamarabb, ő áttért a bogarakra. Azóta visszasírom a flamingókat.” (Noémi)

Legyen hó, tárulj fel!

A megkerülhetetlen téma.

Nehéz úgy bemenni egy üzletbe, hogy ne találjunk legalább egy jégvarázsos játékot, kiegészítőt, matricát, zoknit, maszkot, nyalókát. Ne legyenek illúzióink, a Jégvarázs mindenhol ott van. Nálunk is.

Elza észrevétlenül kúszott be az életünkbe, és egyszer csak ott volt ő is, meg a teljes Jégvarázs-kompánia. Abba nem mentünk bele, hogy felvásároljuk a teljes Frozen merch-kínálatot, csak pár holminak engedtünk, az megúszhatatlan volt. Például karácsonykor megvettünk másodkézből egy Elza babát, és örömmel nyugtáztam, hogy jó fajtát vettünk, ugyanis, ahogy az anyacsoportokban láttam, sokan éltek egy bevásárlólánc kedvező ajánlatával, megvették az éneklő Elzát, amit aztán már karácsony másnapján sokan eldugni készültek… olyan „szépen” dalolt. Nekünk nem volt szükségünk éneklő babára, ugyanis a lányunk minden reggel úgy kelt, hogy felállt az ágyban, szertartásosan kivágta az ajtót, közben torka szakadtából, ordítva énekelve: „Tárulj feeeel!”, majd jött a Jégvarázs összes dala, teli tüdőből, amilyen hangosan csak egy gyerek énekelni tud.

via GIPHY

„Én hallani sem akarok többé Elzáról és Annáról, és ha valaki megemlíti a közelemben Olafot, akkor azt páros lábbal rúgom arcon. Persze csak magamban. Évekig szenvedtünk a Jégvarázs-mániától. A mese is idegölő, sem én, sem a párom nem bírja az ilyen musicalszerű rajzfilmeket, ezzel teljesen padlóra kerültünk, mert semmi mást nem volt hajlandó nézni.

Az otthonunk a Jégvarázsnak volt alárendelve. Elzás pizsama, elzás bugyi, elzás ágynemű, minden, de tényleg minden elzás.

És nem azért, mert mi mindent megvettünk neki, hanem mert a nagyszülők végtelenül hálásak voltak, hogy olyasmiért rajong a gyerek, amit bárhonnan, mindenhonnan be tudnak szerezni, hisz nem lehet kikerülni. Már talán lecsengőben van ez a kattanás, de nem merem elkiabálni.” (Bogi)

A gyűjtögetők

És akkor vannak azok a gyerekek, akik a kincskeresés, gyűjtögetés és leltárazás megszállottjai. Ők azok, akik számunkra jelentéktelennek tűnő, vagy már a szemét kategóriát súroló vicek-vacakokat gyűjtik, amiről semmivel nem lehet őket lebeszélni.

„A pizza közepén lévő műanyag bigyót a nagyfiam mindig nindzsamozdulattal kivette, és elszaladt vele, hogy eldugja előlem, mert tudta, hogy én úgyis kidobnám, de az neki mindennél fontosabb. Szóval nagytakarításkor mindig találtam párat. Érdekes, mert sosem játszott velük, csak a gyűjtés maga, az érzés volt neki fontos.” (Ágota)

Valamint léteznek a botosok. Vannak egy páran.

„Akárhányszor kimozdultunk, mindig talált legalább egy botot, ami minden korábbi botot kiütött a nyeregből, és pont olyan nincs még otthon, muszáj hazavinni, mert különben összeomlik a világ«. Egy idő után mi már csak az erkélyre engedtük az újabbat.”

„A minap olyan voltam, mint a Jóbarátokból Monica, amikor nem találja, hogy az egyik kapcsoló milyen vezetékhez tartozik, és szétbontja a falat a lakásban. Mindenhol furcsa, száradt, iszapos sarat meg mohadarabokat találtam a lakásunkban. El nem tudtam képzelni, mik ezek. Aztán egyszer csak leesett valamikor a nap végén, amikor már egy szatyornyi ilyen azonosítatlan darab izét összetakarítottam. A BOTOK! A gyerekek voltak sétálni az apjukkal, és aztán rengeteget harcoltak a botokkal, amiket hazahoztak. Na, hát a botokról hullott le az a rengeteg dzsuva. Ezen a napon lettek kitiltva a botok végleg a háztartásból, az ajtó előtt egy esernyőtartó vödörben gyűjthették őket, de ha a vödör megtelt, szelektálniuk kellett, ez lett a szabály.” (Rita) 

Az ember próbál tudatos lenni, tartani magát az elhatározásaihoz, mit enged a háztartásba, mit nem. De közben ott a rokonság, a barátok, na meg a látogatások és ünnepek, és minden, ami velük jár. Például az ajándékok. De még milyenek!

Mi is kaptunk egyszer egy beszélő kutyaszerű műanyag játékot, ami villogott is, borzasztóan hangosan kommunikált, kérdezett, zenélt. A gyerekek először elkerekedett szemmel nézték, ilyenünk tényleg sosem volt korábban, a korábbi állathangos szintinél és a magától zenélő gitárnál mi meghúztuk a határt.

De ez a kutyaűrlény elvarázsolta őket, olyannyira, hogy gyakran reggel első dolguk volt beüzemelni, így nem tudtuk eldugni. Aztán szerencsére megunták, mi pedig megszabadultunk tőle. Felemelő pillanat volt.

„Egyik karácsonykor anyósom nagy büszkén beállított, hogy megtalálta a legjobb ajándékot a földkerekségen. Már a doboz mérete is riasztó volt. Kibontva viszont igazi rémálom. A szivárvány minden színében pompázó műanyag csoda, amin tiritarka vízilovak zenélve, visítva gurultak lefelé. Még a macskánk is megbolondult tőle, a gyerek imádta, napi szinten több órát játszott vele. Persze ez utóbbi szuper. Viszont, ahogy várható volt, hiszen első blikkre látszott, hogy nem a legjobb minőség, de »saaaajnos« hamar széttört, volt is nagy sírás rívás, tragédia, aztán tovább tudtunk lépni, »elgyászoltuk ezt a remekművet«. ” (Kitti)

via GIPHY

 „A fiam imád régészkedni. Ez nála azt jelenti, hogy mindenfélét el kell dugnunk a lakás különböző pontjain, és neki elő kell kotornia őket a szerszámaival. Néha túlzásba esett, amikor egy párnát is szétbontott, ezt csak utólag vettük észre. De vicces volt, amikor este ledőltem hulla fáradtan, és ráültem a meg nem talált kincsekre. Ám, amikor először kapott a szülinapjára régészes játékot, akkor jött a java. Vannak ezek a gipszes felfedezők, amikor kis kalapáccsal kell szétverni egy gipsztömböt, és abból lehet »előásni« az ásványokat, dinómaradványokat. Maga a játék nagyon klassz, de nem tudtam onnantól kezdve eleget takarítani, mert mindenhol törmelék és por volt. És amint kibelezte a tömböt, már kellett is a következő, annyira élvezte. A folyamatos kalapálást és a porfelhőt leszámítva végül is tök jó hobbit talált magának.” (Böbe) 

  

„Apósom beállított egyszer egy reklámszatyornyi »sztikízzel«. Tudta, hogy a gyerek imádja, ő meg a jó ég tudja, hogyan, honnan, de szerintem a világ összes »sztikízét« beszerezte. Szavakkal kifejezhetetlen, ami onnantól kezdve a lakásban zajlott.

Mindenhol ezek a rémségek voltak. Mindenhol. Az eldugult lefolyóban, a cipőkben, az ágyak alatt, a mosogatógépben, kutya szájában.

És persze mindig az a figura tűnt el, amire épp aktuálisan szükség volt valamiért, de »most azonnal«, naponta jelentős idő ment el az épp nélkülözhetetlen gumibigyó keresésére. Gyűlölöm.” (Zsuzsi)

Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy a gyerekek úgy kattannak rá hobbikra, mesefilmekre és játékokra, mintha szájzárat kaptak volna. Nem eresztik, amit megszerettek. Így képesek igazán elmélyülni. És ez rendben is van így, legyen bármi is az ára. Szülőként „lenyeljük a békát”. De mivel emberek vagyunk, érthető, hogy azért egy-egy ilyen mániákus időszak teljesen kitikkaszt minket.

Aztán persze, van, hogy elmúlik a megszállottság, de olykor akár évekig, sőt, egy életen át kitart. Ha szerencsénk van, nem a megveszekedetten ugató űrkutya vagy a daloló Elza lesz az, hanem egy tényleg hasznos hobbi.

Ez utóbbi esetben különösen nagy szükség van a kitartásunkra, sosem tudhatjuk, melyik mánia lehet az, ami végig ott maradhat velük egész életükben. Engem kifejezetten vigasztal, hogy tudom: nem csak nálunk megy az „idegfűrész”, másnál is vannak hasonló helyzetek, nem csak én vagyok olyan „szörnyű alak”, hogy nem bírom elviselni a gyerekem kedvenc játékát, hobbiját, vagy hogy a velük járó terhek miatt néha jólesik picit nyavalyogni. Ezek nyilván nem nagy gondok. Még ha jól is esik róluk panaszkodni.

Nálatok is kattant már rá valamire a gyerek? Ugye, igen? Meséljetek!

 Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jose Luis Pelaez Inc