„Kellemetlenséget okozott bizonyos férfiaknak, hogy egy nő mond vagy gondol valamit” – Interjú Székely Krisztával

–

Rezek Bori/WMN: Pár héttel ezelőtt a te rendezéseddel, A kaukázusi krétakör darabtemetésével zárta az idei évadot a Katona. Milyen érzés volt búcsút venni ettől az előadástól?

Székely Kriszta: Nagyon nehéz. Pedig általában egyáltalán nem szokott ez nekem nehezen menni. A rendező sokat nézi a saját előadásait, és a bemutató után én csak a kiküszöbölhetetlen hibákat látom már benne. Nem tudok gyönyörködni az előadásaimban. A színészek munkájában tudok, az ő fejlődésük okoz örömet, de magammal kegyetlen vagyok. A Kaukázusi-val kapcsolatban azt éreztem, hogy ez az előadás rendben van részemről is. A történet és a mondanivaló még aktuálisabb lett, mint amikor készítettük. Örömteli, de nehéz este volt. Először éreztem azt, hogy valamiféle veszteség ért, de a színháznak az a természete, hogy az előadások nem maradnak meg.

R.B./WMN: A pályád eleje óta, kereken tíz éve vagy a Katonában rendezőként. Már az egyetem alatt tudtad, hogy itt szeretnél majd dolgozni. Miben volt más számodra a Katona a többi művészszínházhoz képest?

Sz.K.: Sok pályakezdő szeretne a Katonához tartozni. Persze magamról azt gondolom, hogy én még erősebben és még igazabbul éreztem ezt, amit most az élet igazolni látszik.

Már az egyetem előtt is azt gondoltam, hogy ez az ország legjobb társulata és színháza. Ahogy elkezdtem jobban belelátni, nagyon tetszett az itteni gondolkodásmód és a munkamorál. Nagyon vonzó volt látni, hogy ilyen fajta színházat is lehet csinálni. Persze az ember aztán elkezd építő szándékkal kritikusan tekinteni rá. Hamar azon kezdtem el gondolkodni, hogyan lehetne ezt még jobban csinálni, mi az, ami jobban szólna az én korosztályomnak. Nem csak rajongás volt bennem, de az egésznek az atmoszférája és az alapértékei nagyon vonzottak. 

R.B./WMN: Van egy jól látható fiatalodási szándék, akár a társulat vagy a közönség megújulására, akár az arculatra gondolunk. 

Sz.K.: Az ide szerződésem előtt is voltak a Katonában akkor fiatalnak számító rendezők, például Bodó Viktor vagy Schilling Árpád. Ők tudtak atmoszférát váltani valamennyi időre.  

De talán én voltam az első, aki az alapító generáció óta olyan munkát tudott végezni itt, ami hosszú távon elindított egy folyamatot. Ez a fiatalodás így indult el igazán. Kaptam teret, és a nézők elfogadták azt a valamit, ami én vagyok, ez pedig magával hozott rengeteg mindent.  

Utat nyitott egy még fiatalabb generációnak, például Tarnóczi Jakabnak, aki aztán még nagyobbat lépett ebben, ő már egész máshonnan fogalmaz, mint én. A Sufni-projekt is így jöhetett létre, ami most már egy rezidens program. Ezen keresztül még több fiatal tudott ide beáramlani. Máté Gábor ezt tűzte ki a legfontosabb célnak, hogy a színház arculatában és tartalmában ne válhasson az elöregedés áldozatává, és folyamatosan fiatalítson. Remek munkát végzett.

R.B./WMN: A Sufni-projektben fiatal alkotók vesznek részt, ahol már egészen kiegyenlített a férfi-női arány. Te látsz olyan tendenciát, hogy egyre több a női rendező? 

Sz.K.: Mindenképpen. Amikor én jártam egyetemre, mi ketten voltunk lányok az osztályban. Ez már nagyon nagy dolog volt, mert előtte az volt a tradíció, hogy egy vagy egy sem.

A modellváltás előtti utolsó rendező osztályban már fele-fele volt az arány. A Freeszfe színházcsináló osztályában már kifejezetten sok a lány. A független alkotók között is elég sok a nő, és nekünk feladatunk őket lehetőséghez juttatni. Ez egy következő lépés, mert a kőszínházi rendszerben még mindig kevés nőti alkotót látunk.  

Mindenesetre a nézők, a rendszer szerintem nyit ebbe az irányba. Azt gondolom, hogy ebben is van némi szerepem, hogy megjelent egy ilyen eltakaríthatatlan női alkotó. Azt éreztem, hogy ez talán bátorítja a fiatalokat. 

R.B./WMN: Rendezőként voltak kezdeti nehézségeid akár a műszakkal, akár a társulattal abból adódóan, hogy nő vagy?

Sz.K.: Ezt nehéz kibogozni, de alapvetően azt gondolom, hogy igen. A Katonában kevésbé, de máshol érzékeltem ezt. Voltak olyan élményeim, amiben egész biztos vagyok, hogy

ez kellemetlenséget okozott bizonyos férfiaknak, valahogy nem ment át a rendszerükön, hogy egy nő kér, mond, vagy gondol valamit.

De ehhez valójában nekem semmi közöm, ezek hordozott gondolati előítéletek.

R.B./WMN: Mik azok a képességek, ami inkább a nőkre jellemzők és neked kifejezetten hasznosak a munkádban?

Sz.K.: Mindenkiben van minden, a férfiakban is vannak női vonások és nőkben is vannak férfi vonások. Engem a Jóisten eléggé középre lőtt ebben. Elég sok mindent tudok felmutatni mindkét oldalról és ezt igyekeztem mindig előnyömre használni. 

Szerintem alapvetően érzékeny vagyok, csak ez jó értelemben le van fedve. Nem vagyok érzelgős, nem az érzelmeim uralkodnak el egy próbafolyamaton. Empatikus is vagyok, amit elsősorban szintén nőkhöz szoktak párosítani, de persze ismerek nagyon empatikus férfiakat és nagyon rideg nőket is. Elég kompromisszumkész és hajlékony is vagyok, nem csak fizikai értelemben.

R.B./WMN: Szerinted van olyan, hogy egy anyag kifejezetten női rendezőt kíván meg? 

Sz.K.: Szeretném azt mondani, hogy nincs, de nem tudom. Egy Yermát például érdemes valaki olyannak megcsinálni, akinek van méhe. Azt gondolnám, hogy nagyobb eséllyel tud kapcsolódni egy ilyen extrémen női történethez valaki, aki átélte azt, hogy van, vagy lehetne gyereke, mint aki még sosem menstruált. De közben az összes sejtemmel már nem hiszem ezt.

Művészi értelemben egyáltalán nem kizárt, hogy egy férfi képes erre. Az egyik leghíresebb Yerma-rendezés például Simon Stone-é. Ez egy nagyon érdekes kérdés, valószínűleg semmit sem lehet általánosságban eldönteni. Azt lehet eldönteni, hogy az adott rendező mire van és mire nincs predesztinálva. 

Én is rendeztem már Platonovot, amire alapvetően azt kéne mondani, hogy papírforma szerint nem nekem kellett volna rendeznem. Közben meg egy olyan előadás született, amiben szerintem van emberismeret. Nyilván a női alakok így máshogy lettek elmesélve.

Mindig nagyon szívesen beszélek szenvedélyről, szexualitásról, szerelemről, ez sok előadásomban akkor is megjelenik, ha az anyagban nincs benne.

Érdekel az ösztönvilág vagy az ösztönvilág által élni – ez nekem saját magammal kapcsolatban is egy soha nem szűnő hullámvasút és kérdés. 

Nagyon erős élményem az elmúlt évekből a szülőség. Nem a biológiai szülőség, hanem egy másfajta szeretet, egy máshonnan felépülő szerepvállalás és felelősségvállalás, és annak a személyiségre ható ereje. Szívesen foglalkoznék a családdal mint egységgel és annak a különböző arcaival, ami mondjuk nem a hagyományos férfi-nő-két gyerek modell, hanem minden más konstelláció.

R.B./WMN: Ha már a felelősségvállalást behoztad: jövő év februárjától te veszed át a Katona igazgatói posztját. Miért ritka szerinted, hogy női rendezőből színházigazgató válik? 

Sz.K.: Eleve az is nagyon ritka ma már, hogy rendezők színházigazgatók. Kialakult egy tradíció, hogy bárki lehet színházigazgató. Már bocsánat, hogy ezt mondom, de kis túlzással ez az igazság. És ebben a bárkiségben vannak jó találatok. Vannak olyan színészek, vagy marketingesek, vagy nem is tudom, autószerelők, akik véletlenül mégiscsak valamilyen módon jól vagy jobban csinálnak színházat.

De ebben az országban már nem kell kiemelkedő rendezőnek, vagy dramaturgnak lenni, olyan szintű színházi rálátással, műveltséggel, európai szintű bekapcsoltsággal rendelkezni.

Ritka, hogy olyan ember kerül egy színház élére, akiről azt gondolnád, hogy az eddigi dolgai erre mutatnának.

R.B./WMN: Az Örkény Színházban is igazgatóváltás történt. (Mácsai Pál után Polgár Csaba és Gáspár Máté veszik át a színházat). Mit gondolsz arról, hogy középkorúként ti vagytok a fiatal generációváltók? 

Színházat igazgatni biztos meg lehet próbálni huszonöt évesen is, de szerintem nem akkor van itt az ideje. A színházvezetés egy más típusú ideg- és sejtállapot. Ennek a munkának véleményem szerint van egy olyan része, amiben nyilván egy nagyon fiatal alkotó is izgalmas lehetne, de van egy része, ami nem tudna működni. Én harminc évesen biztos nem akartam volna színházigazgató lenni. Fontos, hogy az ember értse azt, ami körülötte van. Azért nem vagyok korban annyira távol az utánam jövő alkotóktól, nem állok értetlenül azelőtt, amit ők csinálnak. 

R.B./WMN: Mit viszel magaddal ebből a tíz évnyi rendezői létből a színházigazgatói munkádba?

Sz.K.: A rendezőség tartalmazza azokat az elemeket, amiket a színházigazgatás is. Egy rendező alapvetően művész, ismeri a színházat, tud színházat csinálni, ismeri a közönséget, tud velük kommunikálni, tudja hol vannak a határaik, miket kell tologatni. Tehát van az egész művészi részre egy rálátásra. De közben projektmenedzser is, aki egy adott dátumra különböző poszton dolgozó emberekkel is képes jól kommunikálni. Egy híd, amit tulajdonképpen az intézmény és a művészet között képez amúgy is.

Azt szoktam mondani, hogy abban, amit én csinálok, kábé 25% a művészet, ami az én flow-mat szolgálja, 75% pedig teljesen más.

Egyszerre vagy óvónéni, menedzser, műszakvezető.

Ahhoz, hogy az ember rendezőként pályán maradjon, ahhoz egy olyan konstrukciót kell tudni kézben tartani, ami szerintem rímel alapvetően a színházigazgatásra.

R.B./WMN: Látsz különbséget abban, hogy egy férfi, vagy egy nő vezet egy színházat?

Sz.K.:  Művészi értelemben nem. Más értelemben természetesen látok.

De azt nem látom, hogy valaki mondjuk behozott volna egy olyan feminista panelt, amit én beemeltem a pályázatomba.

A most alakuló csapatomban benne van például Oltai Kata, akivel létrehozzuk a Katona Kint nevű programot. Katát nagyon régről ismerem, egy végtelenül okos nő és nagyon szeretném, ha az ő látásmódja kapcsolódhatna bizonyos pontokon a színházhoz. Ez egy ötéves projekt, a célja, hogy minden évben valami izgalmas társadalmi felvetésről gondolkodjunk, aminek a női oldalát fogjuk jobban megismerni – például láthatatlanná vált, jogfosztott nők helyzetét tárjuk majd fel –, mindezt külső helyszíneken. 

R.B./WMN: Milyen egyéb új irányokat fogalmaztál meg a pályázatodban?

Sz.K.: Szeretnék művészi szempontból jobban kimozdulni az épületből. Nem gondolom magunkról, hogy tudunk olyan típusú társadalmi munkát végezni, amihez mások sokkal jobban értenek, de szövetségeket szeretnénk kötni olyan szervezetekkel, akik ezt igénylik. 

Ezen kívül megpróbálnánk európai színházzá válni, ez nyilván egy nagyon hosszú és nehéz folyamat. Tarnóczi Jakab és én is sokat dolgozunk külföldön, szeretnénk, hogyha ebbe a Katona is bekapcsolódhatna. Még egy érzékelhető új, művészi irány lesz. Szeretnénk Vadas Tamarán, Molnár Csabán és Cuhorka Emesén keresztül egy kortárs tánc vonalat is beemelni. 

A Katona belső működése is fontos változásokon fog átmenni. Szeretnénk a színészek pozícióját frissíteni, másfajta kommunikációt behozni. Nagyon fontos, hogy a társulat jó mentális állapotban legyen, ezt a munkát coachok és pszichológusok is segíteni fogják. A társulattal és a vezetésben is a partnerséget fogom keresni – bár igazgatónak lenni egyedüli felelősségvállalást jelent, de egy remek csapattal fogunk együtt dolgozni –, az a célom, hogy horizontálisan táguljon a vezetési stílus. Demokratikus nem tud lenni a színház, de demokratikusabb igen. Az operatív vezetőnk Tóth Péter lesz, aki rengeteg tapasztalattal bír már sokféle színházi struktúráról, együtt fogunk haladni.

R.B./WMN: Miben fontos neked a kontinuitás, a Gáborok öröksége? (Székely, Zsámbéki és Máté Gábor az eddigi három Katona-igazgató – a szerző)

Sz.K.: Én magam vagyok a kontinuitás, hiszen itt képeztek ki, magamban hordozok alapvetéseket ebből a színházból. Ezeket mélyen vallom, igaznak gondolom, és rendíthetetlenül képviselni fogom a jövőben is. Ez a világunk empatikus és kritikus megfigyelése, az a művészi morál, amivel mi minden nap szeretnénk jobbak lenni, mint tegnap. Meg akarom őrizni azt, ahogyan egymással bánunk, és azt is, amilyen kritikusak vagyunk magunkkal és egymással.

Az egyik legnagyobb értékünk az önreflexiónk. 

Ebben az őrületes tempóban, amit a kapitalizmus és a digitalizált világ diktál, ahol ideológiák csapkodnak a fejünk felett, és az ember csak pislog, fontos, hogy a színház teret adjon a kérdéseinknek és az együtt gondolkodásnak. 

R.B./WMN: Az eddigi Katona-igazgatók életének fontos része volt az oktatói munka. Az SZFE-s modellváltásnak te már osztályvezetőként voltál érintettje. Neked mi a viszonyod a tanításhoz?

Sz.K.: Nagyon hiányzik. Most dolgoztam pár hónapot Kaposváron, nagyon nagy munkát végeztünk el az ottani hallgatókkal, három Ibsen-előadást is csináltunk. Szeptembertől pedig Polgár Csabával közösen fogunk vezetni egy kurzust Bodó Viktor osztályában a Jurányiban. 

R.B./WMN: Igazgatóként mit gondolsz a mostani SZFE-ről és az odajáró diákokról mint utánpótlásról? Van bármilyen ellenérzésed?

Sz.K.: Nem, ez nem számít. Az, hogy milyen morális problémáim voltak ezzel az egésszel, az nekem fontos kérdés, de a lényeget tekintve nem az. Vannak ott fiatalok, akik odajárnak, kiemelkedően teljesítenek és jól működhetnek itt nálunk. Nincs semmi, ami fontosabb lenne, mint hogy ők lehetőséget kapjanak. Ráadásul azokhoz a konfliktusokhoz, amik mentén ez az egész lezajlott, már nekem sem volt sok közöm, kisgyerek voltam, amikor kialakultak. Az lehetetlen, hogy ezt még tovább örökítsük.

R.B./WMN: Jövőre Chicagót rendezel. Miért döntöttetek úgy, hogy a Kamrában mutatjátok be a nagyszínpad helyett?

Sz.K.: Nagyon szeretem ezt az anyagot és a zenéjét is. Amiről szól, az pedig sajnos nem tud elfáradni. Színházilag mást gondolok róla, mint ami a darab játszási hagyománya. Az ősbemutató még sokkal brechtibb, sokkal intimebb volt. Később lett ennyire showszerű. Nekem régóta nagy álmom, hogy egy füstösebb, piszkosabb, kocsmai hangulatban, frivolabb módon csináljuk meg, kevesebb emberrel. A Katonában pedig nagyon jó ének- és mozgásképességű színészek van ehhez. 

R.B./WMN: A Katona igazgatójaként mire számítasz a jelenlegi politikai légkörben?

Sz.K.: Szeretném hosszú távon a Katonát független pozícióba tolni. Jó lenne, ha a mindenkori fenntartóval olyan kapcsolatunk lenne, amiben ezek az általunk vallott egyetemes, kulturális értékek pártpolitikától mentesek lennének. Ez nyilván egy kicsit dreamy álláspont. Önálló szilárdságot kell biztosítanunk magunknak, mert az mindig kérdés, hogy mennyi pénzzel számolhatunk. 

A Katona egy sikertörténet. Annak a sikertörténete, hogy egy város fenntart egy intézményt, amit olyan emberek vezetnek, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. És ha ez egy good deal, akkor azt érdemes finanszírozni. Én ezt fogom tudni mondani bárkinek, aki akármilyen pártban, akárhogy fut majd ennek neki. A saját gondolkodásomat a Katona értékei mentén akarom képviselni, és nem akarok beletalálni egyetlen párt elképzeléseibe sem. Azt szeretném, ha vitán felül állna ez az intézmény.

Rezek Bori