Egy nagymamától örökölt mesterség, hozzá százéves varrógép: Barta Judit, az ország utolsó babajavítója

–

Hogy mennyire fontos egy babajavító, azt csak az tudja, akinek gyerekként el kellett gyászolnia legféltettebb kincsét. Talán az összes játékomat odaadtam volna, ha akkoriban érkezik valaki, aki lemossa a kopasz babám fejéről a testvérem firkálmányát, de babajavítóról még csak nem is hallottunk. Így maradt rajta a „tetoválás”, bennem meg az érzés, hogy a karácsonyra kapott ajándékomat, jutalmát annak, hogy egész éven át jól viselkedtem, megszentségtelenítették. 

Épp a gyerekkori súlyos szomorúságomon mosolygok, amikor Barta Judithoz érkezem, és megkönnyebbülve állapítom meg, hogy nem voltam egyedül az akkori gondjaimmal. Ma is tucatnyi kisgyerek szomorkodik egy letört végtag, kiszakadt kis test láttán, de szerencséjükre ott van nekik a „tündér”, aki minden sérülést megragaszt, megvarr, beforraszt. Aradi babákat, filcbabákat, első világháború környékéről származó porcelánbabákat, Lencsi babákat, Jancsi bohócokat, orosz és csehszlovák babákat javítgat, és még a szalmás öreg mackóktól sem riad vissza, pedig azok meggyógyítása külön tudomány.

Sőt a modern plüssállatkák is megújulnak keze között, hiszen a sok szeretgetéstől összekoszolódnak, összekucorodnak még a legféltettebb darabok is. Illetve a ma népszerű, beszélő, pisilő, síró babákat is képes meggyógyítani, mert a szakavatott kezek nem ismernek lehetetlent. 

Különleges a műhelybolt hangulata. Míg odakint, a belváros szívében pezseg az élet, hangos, forgalmas a környék, amint átlépjük a küszöböt, elhalkul a világ. A szobányi helyiségben marad a mosolygós tekintetű Judit, illetve sok száz szempár, a boldog, újjáélesztett játékoké, amik várják, hogy hazatalálhassanak, vagy új tulajdonosuk legyen.

Mert a babajavításnak nemcsak az a tétje, hogy az egykori tulajdonosok visszakaphassák legkedvesebb játékukat. Éppen annyira gyakori a babaadományozás is, mint a kétségbeesett javíttatás.

Barta Judit ugyanis a múlt–jelen–jövő tengelyen működteti „boldogsághálózatát”, amibe jócskán belefér, hogy egy könnyek között átnyújtott baba, amivel már száz évvel ezelőtt is boldogan játszadoztak, a megújulás után hazataláljon. Csak éppen más országba, más szerető kisgyerekhez.

Büszkén meséli, hogy nemrégiben egy 60-70 éves mackótestvérpár újult meg a klinikáján, külső szőrtisztítást és szalmatöméspótlást kaptak, és még új brummogót is, mutatja. A kettő egymást ölelve álldogál, mostanra már daliás vitézek, sehol a görnyedés, még a szakadt tappancsaik helyett is új, rózsaszín párnácskákat kaptak – mosolyog, és csomagolja is el a játékokat, amiket egyébként gyerekeknek nem ajánl, hiszen a szalmatömés mellett drót is van bennük, ráadásul nem moshatók.

Az utolsó babajavító

Míg régen Budapest legtöbb kerületében dolgozott babajavító, mára Barta Judit az utolsó, aki külföldről is fogad pácienseket. Miközben a falon függő fotókat mutatja, a nagymama arcképét, aki az egész boltot megálmodta, majd az édesanyjáét, aki vegyészmérnöki diplomáját dobta sutba, hogy a varrógép mögé üljön, betoppan egy nő, kezében egy pongyolába csomagolt régiséggel. Odaadná, mondja, és már nyújtja is át. Egy családtagé volt, aki nemrégiben eltávozott, ideje mennie a játékának is. Nézünk egymásra, szinte egyszerre dobban meg a szívünk. Judit óvó mozdulattal veszi át, és amint kicsomagolja, a kissé kopott babáról lelkesen állapítja meg, hogy csehszlovák darab, éppen őket gyűjti egy fiatalember. Akkor hazatalál – mondja a nő, mintha csak magát nyugtatná, és már lép is ki az ajtón.

„Van, akit nem lehet meggyőzni arról, hogy ritka kincs, amit birtokol”

– fordul felénk Barta Judit, majd azt is elmondja, hogy gyakran történik hasonló. Az emberek ma már nem értik, nem érzik, hogy milyen mély története van egyik-másik játékdarabnak, és csak azt nézik, hogy miként szabadulhatnának meg az ütött-kopott tárgyaktól. Sokan eldobják őket, ezért is hálás, ha valaki veszi a fáradságot, és felkeresi őt, hogy adományozzon. Az ilyen babák ugyanis nem minden esetben újulnak meg, olykor csak a végtagjaikat használják fel, de azzal is egy egész gyerekkort mentenek meg.

Mert megtörténik, hogy egy családi esemény közeleg, és addig el kell készülnie a javítással, hiába nyolcvanéves az ünnepelt, valamikor gyerek volt ő is, aki ragaszkodott kedvencéhez. De az is előfordul, hogy egy féltve őrzött baba érkezik, és hónapokat kell várnia, míg betoppan valaki a számára tökéletes testrésszel, illetve az is gyakori, hogy nincs idő várni, egy éjszakát sem töltene kedvencétől külön a kicsi ügyfél.

Sok a teendő, és noha általában csupa boldogság a munka, azért vannak szívsajdító történések is. Például, amikor idős emberek érkeznek hozzá, hogy rábízzák a babáikat, mert tudják, hogy amint eltávoznak, semmit sem fognak jelenteni a családtagjaiknak és kidobásra ítélnék őket – avat be hangsúlyozva, hogy ezek ellenére mégis hiszi, hogy a hivatása az örömöt szolgálja. És ebben a meggyőződésben mesél tovább, pedig jelenlegi tapasztalatai nem annyira rózsásak.

Említést tesz például egy magyar találmányról. A bajszos, népviseletbe öltöztetett porcelánbabákról, amik nem is olyan régen még roppant népszerűek voltak, de ma már alig kellenek valakinek. Majd elhalkuló hangon azt is hozzáfűzi,

a világ sem kedvez a babaeladásnak, az üzlet forgalmán is tapasztalja, hogy a „babás nemzetek” nem jönnek Magyarországra. Az oroszok, akik egyébként imádják a játék babákat, az izraeliek, akik szintén rajonganak értük, nem jöhetnek a háborúk miatt.

Ráadásul sok gyereknek telefonja van és tabletje, úgy nőnek fel, hogy elfeledkeznek a babákról – pedig 30-40 évvel ezelőtt zsákszámra újították még őket. A karácsonyi időszakokban például reggeltől estig dolgozniuk kellett. De ma már más idők járnak.

Az átörökített mesterség

Barta Judit harmadik generációs babajavító, még a nagymamájától és az édesanyjától tanulta a mesterséget – volt is néhány olyan év, hogy hárman tüsténkedtek a Károly körúton található boltban, műhelyben. 

De hiába a szóbeszéd, hogy már az ükanyja is ezzel foglalkozott, aki egy véletlenül szövődött szerelemnek köszönheti a hivatását, ezt senki sem tudja igazolni. Az első írásos dokumentumok az 1950-es évekből maradtak fenn, a mama ugyanis ekkor csatlakozott a babajavító szövetkezethez, és kis időn belül el is indította saját vállalkozását. 1957 óta a Múzeum körúton működik a Babaklinika, ami anyáról lányára szállt, ahogyan a több mint százéves Singer varrógép is, ami akár múzeumban is lehetne. Ezt anno még a találékony nagymama motorizálta, hogy minél kevesebbet kelljen pedáloznia. 

Az már külön történet, hogy a kommunizmus idején mit kellett megélnie egy nőnek, egy „kisiparosnak”, aki saját vállalkozást vezet, mégis volt ereje ahhoz, hogy klinikáját évtizedeken át fenntartsa Budapest szívében. Abban az időszakban, amikor még rengeteg babajavító tevékenykedett a fővárosban és országszerte.

Amikor a nagymama ereje fogytán volt, Judit vegyésztechnikus édesanyja is beült a babák közé, imádta az anyagok illatát – emlékezik vissza Judit, akinek gyerekkora a boltban telt, majd egy kis csavarral, egy külkereskedelmi diplomával ő maga is úgy döntött, hogy a varázsos világnak szenteli az életét. Több mint 10 éve egyedül dolgozik, és ahányszor sikerrel jár, hálatelt hangon jelenti ki, hogy „anyu velem van, segített”. 

„Mostanra csak én maradtam” – mondja beletörődőn, miközben egy antik babafejhez keres megfelelő testrészeket, és egy kicsit mind csendesebbek leszünk. A mesterség kihalófélben, a gyerekek nem babáznak olyan sokat, mint néhány generációval korábban, és ha mégis, akkor sem javíttatják a megsérült kedvenceket. Kerül helyettük másik, minden pótolható

– és ennek a fájdalmát csak az érzi, aki egy életet áldozott azért, hogy megmentse a kopott, szakadt, törött darabokat. A gyerekkort.

Már a világon is kevés a babajavító – részletezi hangsúlyozva, hogy Olaszországban és Franciaországban ismer kollégákat, de „a magyarlakta külföldön senkit sem”. Ugyanis a kínai babákkal nehéz versenybe szállni – az olcsóbban érkezik hajjal, fejjel, mint egy itthon készülő, fej nélküli törzs – így sokan abbahagyták a mesterséget. Nem csoda, hogy ha mégis minőségi munkára vágynak a vásárlók, akkor Angliából, Szlovákiából, Erdélyből is hozzá küldik a sérült vagy több százéves babákat, játékokat.

Épp erdélyi ügyfeleiről beszél, amikor csörög a vonalas telefon, Kolozsvárról hívják. Egy nyolcvanéves öregúr lánya telefonál, ő az, aki édesapját az édesanyja valamikori babájával örvendeztette meg. A bácsi ugyanis vágyott rá, hogy a nemrégiben eltávozott kedveséből egy darab még vele maradhasson, és a gyerekei eleget tettek a kérésének. „Nagyon szereti, könnyek közt nézi, forgatja” – hallatszik ki a telefonból a lelkes beszámoló, és Judit mosolygós szeme is könnybe lábad. Hát az ilyen visszajelzésekért érdemes – mondja már nekünk, és ül is vissza a varrógépéhez, hogy az antik baba még az ottlétünkkor elkészüljön. 

Több generáció nőtt fel a babaklinika kirakatának varázsában

Érkezik is egy újabb ügyfél, aki az elhunyt keresztanyja gyerekkori babáját gyógyíttatta Judittal. Csodálkozik, hiszen ilyen pompájában még sosem látta a babát. Egy németországi 1894-es porcelánbaba az, ami szépen fésülve, felöltöztetve csücsül a dobozban, de nem is olyan régen egy szem babafejként érkezett a klinikára. „Nagyon sok szerencse kell ahhoz, hogy a javító egy testet is találjon hozzá” – magyarázza Judit kiemelve, hogy hetek-hónapok alatt sikerült összerakni, és a 60 év raktárkészletét forgatta fel hozzá. 

A szem nélküli fej végül százéves papírmasé testet kapott, aminek az ujjait is mind javítani kellett. Ezt a testet már nem is gyártják – mutatja Judit, majd azt is elárulja, hogy a szép frizura emberi hajból készült, a tulajdonos ajánlotta fel hozzá a fürtjeit. Pedig titkon azt hitte, menthetetlen a helyzet, de Judit akkor is megoldást talál, ha lehetetlennek tűnik, „mert valamiképpen minden megjavítható” – vallja.

Azt már az ügyfél után nézve, elégedetten meséli, hogy babajavító unokájaként és lányaként nemcsak ő nőtt fel a babaklinika varázsában, hanem több generáció is, mert a kirakat mindig odavonzotta a kíváncsi gyerekeket.

Azok a kislányok, akik ámuldozva nézték az ablak mögötti világot, nagymamaként hozzá sétálnak be a féltve őrzött babáikkal, hogy az unokáiknak felújíttassák őket.

És újulnak is szépen egymás után: szemek kerülnek a helyükre, ha szükséges, mozognak, kacsintanak. Összecsomósodott hajtincsek alakulnak fürtökké, papírmasé testek kapnak speciális kezelést, és még az összefirkált testrészek is megtisztulnak.

Fotók: Chripkó Lili / WMN

Bereczki Szilvia