–

Minden azzal kezdődött, hogy amikor terhesek voltunk (igen, mindketten, ne szójjá' be!), elhatároztam, hogy a mi lakásunk márpedig nem lesz játszótér. Nem fogok csiricsáré gyerekszőnyegen sétálni, nem lépek bele szétdobált LEGOk medvecsapdájába, nem alszom plüssökkel, nem eszem Pókemberes tányérból, a tévéből pedig nem a Minimax, hanem továbbra is a The Walking Dead hörög majd.

Vigyorogsz, mint ló a rohadt tökre, mi? Okkal teszed, mert a nappalink úgy néz ki, mint egy játszóház, amiben a frusztrált animátor repeszgránáttal pakolt össze.

Sosem titkoltam, hogy kényes vagyok a rendre, ezért hoztam egy szabályt: Tomikának a saját szobájában annyi játéka lehet, amennyi elfér, de a nappaliban csak egy doboznyi. Nem több. Én egy katonaládára gondoltam, mert az illett volna a bútorokhoz, illetve a mentálhigiénés szempontból – kétségkívül indokolt – kérdéseket felvető rendmániámhoz. Ehhez képest most, ha felnézek a gépelésből, egy mocsok ronda, tengerkék-foszöld színű, kerekes műanyag borzalmat látok, amiben annyi játék van, hogy egy illegális garázsbolttal egy hét alatt bedönteném a Mattel részvényeit. A doboz előtt egy puzzle-szőnyeg hever, ami állatokat ábrázol perverz pózokban. A béka például vigyorog a gólyára, ami meg akarja enni, a pingvin úgy bámul, mint akinek két jégtábla becsípte a heréjét, a farkas pedig – esküszöm! – onanizál. Az életre nevelünk, na.

Még nincs vége. A doboz mögött van egy sátor.

Egy sátor, bakker, és egy alagút. Ilyen kinyitható izé. Nem mondom, hogy nagy, de egyszer a hetedik kerületben laktam egy ekkora albérletben. Tomika imádja. Olyan boldog sikoltozást, mint amikor azzal „kukucsolunk”, én eddig csak fedeztetésre szállított, sárló kancáktól hallottam.

És még ez sem minden. Ebben a bizonyos „gyerekmentes” nappaliban az asztalnál már van egy kisszék is, amin – most kapaszkodj meg a szoptatós fotel tejpöttyös karfájában – Tomika rajzolni szokott. Igen, jól olvasod, akkora barmok vagyunk, hogy vettünk neki bébiceruzákat (haljak meg, gyártanak ilyet!) és papírt. Ő pedig használja. Mármint a ceruzákat, mert a papír helyett inkább a széket, az asztalt, a kanapét és az alkaromat firkálja össze, de erős a gyanúm, hogy nemsokára tesztelhetjük a falakon lévő festéket is, ami állítólag lemosható.

Most érek a végére. A nappaliban áll egy könyvszekrény, aminek az alsó két polcát Tomika a szó Molnár Ferenc-i értelmében einstandolta. Az egyiken a plüssállatai vannak (nem sok, vagy tíz), de legalább van köztük egy Mr. Bean és egy eredeti
Moncsicsi is. A másikon egy rohadt nagy dömper parkol, ami miatt a lenti szomszéddal olyan tárgyalásokat folytatunk, amelyek légköre az Észak- és Dél-Korea közötti hadüzenetek egzotikumát csempészi be Újlipótváros flódni-illatú telébe.

Igen, kedves olvasó, jól látod, nem sikerült megtartanom a harcálláspontom a nappaliban. Egy 15 hónapos gyerek ugyanis olyan, mint a mustárgáz: minden rendelkezésére álló teret elfoglal.

Ezért van felakasztva a fürdőszobában a törölközőszárítóra egy tálka (most cseréltem nagyobbra), amiben további játékok – úgymint csikóhal, bohóchal, pingvin, tengeri csillag és kacsa –, illetve a helyiség elárasztására szolgáló műanyag csészék várnak bevetésre. Nem véletlenül szemezgetek a katonai nyelvezetből ám. Ha van gyereked, akkor tudod, hogy ha egy 15 hónapos kisfiú (aki még a több évtizedes óvónői múlttal, továbbá öt gyerekkel és hét unokával bíró bébiszitter szerint is „eleven”) játszani kezd, akkor ahhoz képest a normandiai partraszállás csupán angolkisasszonyok délutáni teázgatása.

Kiszedi a szemetet a kukából. Megmasszíroztatja magát a hőálló konyhai kesztyűvel (K. K., ez a te hibád, te szoktattad rá!). Letépi a függönyt, kipakolja a mosogatógépet, bokszzsáknak használja a sütőt, kidobósat játszik a kisautójával, átállítja rózsaszínűre a mobiltelefon képernyőjének hátterét, és felmászik mindenhová. Tényleg mindenhová. Ahová nem képes, oda is. Szerintem Jedi-lovag és az Erőt használja. De hogy a hívójele Zsivány Egyes, az biztos.

Ez nem gyerek. Ez egy beekizett csimpánz, egy vadnyugati bandita és egy többdiplomás mesterbűnöző keveréke.

Mit tehet egy ilyen ellen az ember? Hát, eltereli a figyelmét. Erre a módszerre háromgyermekes barátom, K. G. tanított meg. Ezért kapott Tomika idén karácsonyra egy játék barkácskészletet és egy gyerekméretű felmosóvödröt, hozzá való rúddal. (Gender-elméletileg is kiegyensúlyozott ajándék, nem? Ráadásul a vödör rózsaszínű.) Na, ezzel majd elfoglalja magát – legalább tíz percig!

Ha pedig kitombolta magát, akkor olvasunk neki. Sok könyve van. Egyik betegebb, mint a másik.

A kedvence a Pipp és Polli. Ez egy Axel Scheffler nevű német fickó sorozata, eredeti nyelven Pip und Posy a címe. Pipp egy nyúl, Polli pedig egy egér. Nem tisztázott, hogy milyen kapcsolat van köztük. A szerző arra utal, hogy barátok, de szerintem Pipp blokkolja Pollit, amikor nem róluk mesélnek. Szüleik nincsenek, tehát nem gyerekek, hanem gyerekesek. Valószínűleg simán csak hülyék. Ráadásul erőszakosak is! Egyszer megverték egymást, mert nem tudták eldönteni, hogy hóegeret vagy hónyulat építsenek. A legbizarrabb, hogy Pollinak van egy békája, amit egy babakocsiban tol, vagy a hátán cipeli. Zsuzsi szerint az csak egy játék, de én észrevettem, hogy többféle arckifejezése van (mármint a békának). A leggyakoribb a rettegő. Úgyhogy szerintem Pollinak van egy szexrabszolgája.

Persze, ezeket (állítólag) csak én látom bele, szóval ne bántsátok Schefflert, a fotója alapján aranyos bácsi. Még akkor is, ha a Pipp és Polli minden oldalán afféle Hitchcock-parafrázisként keresztül repül egy fekete madár.

Kedveljük Marék Veronika Boribon-történeteit is! Boribon egy maci, aki egy tinilánnyal és egy macskával él együtt. Mondanom kell még valamit? Maradjunk annyiban, hogy nem Boribon a legélesebb kés a fiókban, Annipanni foglalkozása valószínűleg állatkerti szociális gondozó, és hazaviszi a munkát, a macska meg egy álszent köcsög.

A kisgyerekes szülők kapudrogjáig, a Bogyó és Babócáig még nem jutottunk el, de már láttam belőle egy részt, amiben egy csiga ment hazafelé. Hazafelé. Egy csiga.

Vannak viszont mondókás könyveink, egy fél IFA-platónyi. Ezeket nyilván amfetaminfüggők rajzolják. Más megoldásom nincs arra, hogy a házityúk miért úgy néz ki, mint egy népviseletbe öltözött törpe nő Peruban, a bárány miért rózsaszínű, kancsal, és miért csak két lába van, ellentétben a lóval, aminek ugyan négy, de tacskó méretűek.

Szóval az életünk továbbra is mesés. Az már látszik, hogy ha Tomikából normális gyerek lesz, azért nem a játékipar a felelős. Az csak a mi hibánk lesz.

Herczeg Zsolt

Herczeg Zsolt nálunk megjelent korábbi írásait Tomikáról ITT találod.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/santypan