Mi számít normális reakciónak egy olyan helyzetben, amihez hasonlót sem tapasztaltunk még soha? – Szorongásaim világjárvány idején

–

Olyan nyugodt a reggel, a patak mentén sétálok a buszmegállóba, gyönyörködöm az indián nyár színeiben, néhány pillanatra az az érzésem támad, hogy minden olyan, mint régen. Felszállok a buszra, alig van utas körülöttem. Ahogy hónapok óta mindig, nem ülök le, nem kapaszkodom, csak megtámasztom magam a busz csuklós részénél. Mint egy látomás, szinte a semmiből toppan elém állig letolt maszkkal, és hevesen artikulál: egy megállóról kérdez, én viszont csak arra tudok koncentrálni, hogy a mondat közepén egy jókora nyálfröccs landolt éppen a kézfejemen. Ha lenne nálam egy bárd, tőből levágnám a karom ott helyben, így viszont marad a kézfertőtlenítő, amiben könyékig „megfürödöm”. Ettől függetlenül egész nap koszosnak érzem magam. Persze nagyjából ugyanez lenne a reakcióm akkor is, ha épp nem egy világméretű járvány tombolna, így azonban a szorongásom sokkal erősebb, és több ideig – napokra – velem marad.

Mi a legrosszabb forgatókönyv?

A járvány óta hol gyengébb, hol erősebb szorongás fog el a tömegközlekedéstől, a bevásárlástól, és minden olyan helyzettől, ahol több emberrel kell egy légtérben lennem – és minden olyan helyzettől, amelyben régen sosem szorongtam. A szorító érzés a gyomromban sokszor órákig nem szűnik, kényszeresen fertőtlenítem a kezem, a vásárolt termékeket – mindenhol veszélyt, és mindenkiben potenciális veszélyhordozót látok. Nem attól félek, hogy én betegszem majd meg, hanem attól, hogy átadhatom a szeretteimnek, akik között van idős, ágyhoz kötött beteg, kismama és vannak krónikus betegségekkel küszködők. Számomra egyébként az lenne a legrosszabb forgatókönyv, ha közülük betegedne meg valaki – épp ezért igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni ennek elkerülése érdekében. Nem mindig sikerül, de a szándék, a törekvés és az esetek döntő többségében az odafigyelés megvan.

A viselkedésünk, a hozzáállásunk az egyetlen ugyanis, amit kontrollálni tudunk ebben a helyzetben, amikor szinte minden más felett elvesztettük az irányítást.

Mindenkinek más a veszélyérzete

Persze nem mindenki szorong hozzám hasonló mértékben; olyanok is akadnak szép számmal, akik a vírus létezését is tagadják. Egészen addig nincs bajom azzal, aki szerint a járvány csak álhírként terjed – és kizárólag a közösségi média felületein –, míg tekintettel van a másikra, és betartja azokat az egyébként nem nagy áldozatot követelő óvintézkedéseket, amiket történetesen mások is, az ő védelme érdekében.

Alapvetően részemről mindenki nyugodtan lehet a maga kárán felelőtlen, amíg nem veszélyeztet vele másokat, illetve nem hozza őket olyan helyzetbe, ami szorongást kelt bennük. De egy világjárvány idején nemcsak magunkra kellene minden eddiginél fokozottabban ügyelnünk, hanem másokra is.

Épp ezért egészen ijesztő számomra, sok helyzetben mennyire – tisztelet a kivételnek – leszerepeltünk az elmúlt hónapokban a kollektív felelősségvállalás terén. Tényleg csupán egy lehetséges pénzbüntetés kilátásba helyezésével lehetett rávenni emberek tömegeit a maszkhasználatra például a tömegközlekedési eszközökön? És még így sem sikerül mindenkinek betartania, illetve helyesen betartania a maszkviselés szabályait. Mit árul el ez a társadalmunkról, rólunk, a magunkhoz és a másokhoz való viszonyunkról? A világszinten pusztító járvány mellett egyre kétségbeejtőbb az emberek arroganciája, az egymás iránt tanúsított tiszteletlenségünk és érdektelenségünk.

Mindenkin nyomot hagy ez az időszak

A társadalom szorongásos szintje megnőhet háborúk, járványok idején; mentálisan is rettentően megterhelő ez az időszak, ami egyre mélyebb nyomot hagy rajtunk. Az emberek türelmetlenebbek, agresszívabbak egymással, mintha az empátia, a másikra való odafigyelés és felé fordulás szikrája is kihunyt volna belőlünk. Feszülten létezünk, és már egy olyan semmiség is robbanásközeli helyzetbe sodorhat bennünket, mint hogy elfogy a vécépapír a közértben. Egymásnak esünk az üzletben, szétcincáljuk a másikat a kommentszekcióban. Minden apróságra ugrunk, csak hogy kicsit is enyhítsük a bennünk felgyülemlő szorongást és frusztrációt.

A Covid-agresszió olyannyira létező jelenség, hogy külön szócikket kapott a Google-ben, és angolul már több mint nyolcvankétmillió találat van rá. A kontrollvesztett állapot, a bizonytalanság, a veszély érzése, a megszokott kapaszkodók elvesztése, az egzisztenciális szorongás mind hozzájárulnak a kialakulásához. Épp emiatt a fizikai jóllétünk és egészségünk mellett egyre égetőbb a mentális egészségünkkel is foglalkozni.

Hol a biztonság?

Számomra otthon, a lakásban, az erdőben és vidéken, a szülőfalumban. Sokáig furcsállottam, hogy a járvány első hullámát sokkal nagyobb biztonságérzetben, kevesebb szorongással éltem meg, majd rájöttem, hogy éppenséggel a karantén miatt. Nekem nem okozott gondot a bezártság, egyedül a szeretteim hiányával, az értük való aggódással tudtam és tudok nehezen megküzdeni.

Azzal, hogy visszakaptunk egy szeletet a szabadságunkból, én is jobban elengedtem a gyeplőt: a nyár abban a hamis illúzióban telt, hogy egy pillanatra visszatért a régi életünk. A második hullám, a folyamatosan emelkedő esetszám azonban olyan mentális terhet ró rám, amivel nem könnyű megbirkóznom. Szinte minden helyzetben ott motoszkál bennem a félelem attól, nehogy baj legyen. Ezen az sem segít, hogy a környezetemben elég ellentmondásos híreket hallani arról, ki hogyan kapta el, adta át, vagy éppen hogy a várakozásokkal ellentétben nem adta át – a fertőzöttel egy háztartásban élőknek sem – a vírust. Sok a bizonytalanság és az ismeretlen tényező a képletben, és ez benne a legrosszabb.

Nem könnyű a Covid-szorongásomról írni. Most is arra gondolok, biztos lesz olyan köztetek, akik szerint a reakcióim nem normálisak.

De egyáltalán, mi számít normális reakciónak egy olyan helyzetben, amihez hasonlót sem tapasztaltunk még soha? 

Minden jel arra mutat, hogy a vírus még jó ideig velünk marad, így a mi feladatunk, felelősségünk minden tőlünk telhetőt megtenni a magunk és embertársaink biztonsága, egészsége, mentális épsége érdekében. A felelős viselkedésünkön, a reakcióinkon most nemcsak a saját jóllétünk, hanem másoké is múlik. Vigyázzunk hát egymásra! Legalább emiatt ne kelljen annyit szorongani.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images