Így ragadunk bele kelepcékbe, amiket mi magunk építettünk: Elolvastuk a Nincs Hold, ha nem nézed című regényt

–

Bevallom őszintén, amellett, hogy örülök természetesen, meg is szoktam rémülni, amikor egy kedves ismerősöm, ne adj' isten, jó barátom ír egy könyvet.

Azt ugyanis nekem nemcsak el kell olvasnom, akkor is, ha rossz, (belső parancs ez, hisz kedvelem, szeretem a szerzőt) – pedig amúgy „rövid az élet” alapon, simán félredobom a könyveket, amik untatnak vagy bosszantanak –, de illik véleményeznem is. Hótziher, hogy megkérdi valaki, esetleg maga a szerző: „na, hogy tetszett”. (Ha a szerző firtatja, mit gondolok a műről, akkor gondban vagyok, hisz tudom, titkon várja, hogy reflektáljak, én meg inkább lapítok. Ha meg nem a szerző érdeklődik, akkor se egyszerű a helyzet, ugyanis az író iránti lojalitás fékezi a nyelvem, ha bűnrossz is a könyv. És akkor sem lehetek egészen őszinte, ha rajongok érte, nehogy azt gondolják, elfogult vagyok a közeli kapcsolat okán, és bármit mondok, azt minimum kettővel osztani kell – pedig nem is kellene esetleg, mégis így degradálok óhatatlanul.)

Izgultam akkor is, amikor az egyik szerző, akinek a WMN-nél megjelenő novelláit én gondoztam, egyszer csak bejelentette, hogy írt egy regényt. Mivel nagyon kedvelem Havas Julit (az igazi nevét azért nem áruljuk el, mert azon orvosként dolgozik-publikál, és nem szeretné keverni a két szerepet), természetesen igent mondtam, amikor meghívott a bemutatóra, sőt, azt hiszem, én hívattam meg magam egy levélváltásunk alkalmával. Ő, tudom, nem akart kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy mentegetőzni kelljen, ha nem tudok vagy nem akarok elmenni. De persze ott voltam a bemutatón, ott akartam lenni, hogy megölelgethessem, és személyesen is elmondhassam, mennyire örülök az örömének, az első megjelent regényének! És hogy mekkora dolog is ez, mekkora siker, én tudom, hisz első novelláival épp nálunk, a WMN-en jelentkezett alig pár évvel ezelőtt, tehát szó sincs arról, hogy évtizedek óta a fiókban lapulna írói életműve.

Itt kérem, arról van szó, hogy egy a maga területén, az orvoslásban a karrierje csúcsán lévő asszony egyszer csak gondol egy merészet, és úgy dönt, próbára teszi magát egy egészen más szakmában is.

És nem retten vissza attól, hogy újrakezdje az inaséveket, amelyeket egy másik hivatásban már régen kijárt, és most már igazán hátra dőlhetne, hisz neve van, tudása, sikere és tanítványai. De nem, ő, a doktornő, a két éve a Covid-osztályon is életeket mentő orvos, diák akart lenni ismét egy másik iskolában, és teszi mindezt olyan alázattal és szorgalommal, hogy az lenyűgöző. 

Talán pont az a rengeteg évnyi tanulás – ami ahhoz szükséges, hogy valaki betegeket gyógyíthasson – teszi szerénnyé, ugyanakkor magabiztossá az írásban, amely a tehetségen felül rengeteg gyakorlást igényel. A kemény munka pedig tőle nem idegen, ezt pontosan tudja, innen az önbizalom és a bátorság, amellyel belevágott egy regény megalkotásába épp akkor, amikor élete egyik legnehezebb és legsűrűbb korszakát élte mint orvos. (Azt mondja, épp az írás mentette meg a kiégéstől.)

Mivel ismerem Havas Juli novelláit, nem féltem attól, hogy nyűg lesz számomra a regény, mégis volt bennem egy kis izgalom a fent hosszasan ecsetelt privát kapcsolati problematika miatt. De már az első pár oldal után kiderült, nem lesz itt gond! A regény beszippantott.

Úgy alakult, hogy a húsvéti szünetet ápolással töltöttem, és míg a betegem aludt, én mellé bújva az ágyba olvastam és olvastam – stílusosan a könyvet, ami sok szállal kötődik az egészségügyhöz. „Arról írj, amit ismersz” – szokták mondani írói ambíciókat dédelgetőknek. És Havas Juli arról írt, a főszereplője orvos, az egyik fő helyszíne a kórház, és a jelenje a jelenünk, a Covid-évek. Habár a járvány csak körítés, nagyon érdekes olvasni, hogyan látta belülről egy orvos a történteket. Milyen volt a szolgálat a legnehezebb hetekben, hogyan szervezték át a fejük felett random az osztályokat, hogyan került ő maga is (a főhős!) nehéz helyzetbe, amikor a látogatási tilalom miatt még ő sem lehetett nagybeteg hozzátartozója mellett egy másik intézményben.

Szerettem ezt a regényt, nem kertelek. Befaltam, nem csak elszopogattam, mert „ez a Havas Juli könyve, ezért végig kell olvasnom”. Megnyerő stílusban megírt izgalmas történetet kaptam tőle, szellemes mondatokat, és élveztem az olvasás minden percét.  

A főbb témá(k)hoz nagyon könnyű kapcsolódni: tulajdonképpen bárkinek. Mert például szülő-gyerek viszonyról és konfliktusokról beszél. Aztán egy házasságról, ami nem működik, mégis beleragadnak a felek, hogy aztán a „se veled-se nélküled” kapcsolat (hamis?) romantikáját örökítsék a lányukra, majd számonkérjék rajta a választását. A billegő családot valamiképp egyensúlyban tartó vagány és bölcs nagymama, egy fantasztikus tanár, aki képes egy elveszett, bukdácsoló kamaszlányt megnyerni magának és a tudománynak, az igaz barát, aki minden körülmények közt elfogadja, érti, megtartja az embert – csupa élet(ünk)ből jól ismert, megidézett figura. És ott van még örökké a férfi is a háttérben, az ellenállhatatlan, akinek hősnőnk hosszú évek óta a szeretője, és akinek egy szavát sem hiszi, mégis szolgálja önként, ahogyan senki mást nem szolgál.

Miért ragad bele az ember olyan kapcsolatokba, amelyek méltatlanok hozzá, amelyekért túl nagy árat kell fizetni, amelyekből csak szomorúság fakad és kevés öröm? Miért a vergődés, a kapaszkodás, a megalkuvás? Miért nem inkább a menekülés?

Erről szól számomra a regény, amit most a figyelmetekbe ajánlok: az önmagunkkal való szembenézés, a fontos döntések meghozatalának a halogatásáról. Arról, hogy meddig vagyunk képesek áltatni magunkat, hogy nincs Hold, ha nem nézzük.

Kurucz Adrienn