Csepelyi Adrienn: Vigyázz, mit kívánsz, mert valóra válik! Néha szó szerint… – WMN-naplók

–

Péntek reggel, ünnepnap. Mondjuk így.

A legszebb sportcipőmet vettem fel a jeles alkalomra. Indulok leleteket átvenni a kórházba.

Igaz, eredetileg nyugdíjas koromra terveztem ilyesfajta programokat, de hát mit van mit tenni, ha az ember huszadik napja fekszik, ne finnyáskodjon.

Magamra öltöm hát a legszebb kabátomat (fekete latex, a baráti körömben csak szadomazo zacskós tejnek becézik), és elindulok. Nincs messze a kórház, de mégiscsak eseményszámba megy, hogy az utcán vagyok. Szentesitől tanultam, hogy ilyenkor ki kell puceválni magunkat.

Reggel többekkel beszéltem telefonon, nehéz már ilyenkor mit mondani azon kívül, hogy végre kezd visszatérni az életerőm, meg hogy iszonyúan unom a bezártságot. Értem én, hogy ágymeleg kell, én is hallom, hogy köhögök, és tele az arcüregem, de akkor is unom. Pláne, hogy most olyan szépen süt a nap végre. 

 

A leleteim rendben. A mellkasröntgen tiszta, eltűnt a gyulladás végre, a vérképemmel sincs baj, ha bírnék, most ugrándoznék örömömben a napfényes Péterfy Sándor utcán. De mivel már a sima sétától is folyik a hátamon a víz, inkább takarékra csavarva örülök, hazafelé átveszek egy csomagot,

ám az ajtó nem nyílik.

Összezavarodom. Hogy nem nyitottam volna ki a hevederzárat? Vagy a másikat fordítottam rossz irányba? Kipróbálok minden lehetséges variációt, de semmi. Az ajtó nem moccan, a kilincs lemondón forog körbe önmagán.

Az univerzum meghallotta, hogy unom a bezártságot, úgyhogy azt mondta: jól van, akkor nézzük, jobban esik-e a kizártság.

Hívom a záras céget, nagyon kedvesek, küldenek valakit. Délután három-négy magasságában tudna ideérni. Most tizenegy óra van. Vastag kabát ide vagy oda, szemernyi kedvem sincs a hidegben üldögélni, őszintén szólva már igencsak elfáradtam ettől a sétától is, nemhogy beüljek valami kávézóba egész napra dolgozni. Sírásra görbül a szám, amikor a szomszéd kérdezi, minek üldögélek kint betegen a gangon.

Egyet se féljek, mindjárt hazajön a férje, majd ő megoldja a dolgot, ért a zárakhoz, mondja, és nem sokkal később valóban meg is jelenik a kedves úr, aki nyáron néha meglocsolja a virágaimat a gangon, ha elutazom, és pont úgy beszél, olyan szép, finom hangsúlyokkal, mint a drága nagypapám. 

 

Mozgatja, feszegeti az ajtót, de semmi. Elmagyarázza, mi a baj, ötpontos záródás meg ilyesmi, minden, amit a telefonba szegény záras cég ügyintézője nem tudott nekem a zaklatottságom miatt. Szóval legalább már értem, miért nem tudok bejutni, az is valami.

Elkezdem tervezni a vészforgatókönyvet, kihez menjek át, hogy meg tudjam írni a cikkemet – a szomszéd bácsi közben rendületlenül mozgatja a kilincset. És ekkor megtörténik a csoda: a sokpontos izé méltóztatik megmozdulni, és – szezám, tárulj! – kinyílik az ajtó.

Míg én lemondom a zárszerelőt, a szomszéd csavarlazítót hoz, gondosan lekezeli a zárszerkezetet, a nyelvet és minden egyéb pöcköt, aminek nem tudtam megjegyezni a nevét. Fúj, törölget, mozgat, nyit, csuk, minden a legnagyobb rendben, úgyhogy semmi más dolgom nincs, mint felvennem az ünneplő pizsamámat, és visszabújni az ágyamba.

Az ágyamba, amiből annyira elegem volt már. A szobámban, amit annyira untam. És aminek most úgy tudok örülni, mintha kaptam volna egy lakosztályt a Plaza Hotelben. Pedig csak egy átkozott kis igekötő a különbség: ki- vagy bezárnak-e, ennyi.

Rengeteg tervem volt januárra, úgy mentek el mellettem a koncertek, zártak be a kiállítások, úsztak el találkozók ritkán látott külföldi barátokkal (a munkáról nem is beszélve), hogy egyre csüggedtebb lettem. Napról napra mind jobban éreztem: elkezdődött az év, mindenki teszi a dolgát, étterembe jár, szórakozik, kéziratot ad le, én meg beleragadtam valami két év közötti légüres térbe, ami nem ereszt.

Aztán ez a záras eset észhez térített. Amíg van hol feküdnöm, és van egy kedves szomszéd úr, aki segít a bajban, ne érdekeljen a többi. Minden meglesz a maga idejében.

És néha nem árt a közhelyeket se komolyan venni.

Csepelyi Adrienn