Tóth Flóra: Telefonja lett a 11 éves gyerekemnek!

–

„Tönkreteszed az életem”

A nagyobb lányom harmadik osztályos volt, amikor azzal jött haza, hogy rajta kívül már „mindenkinek” van telefonja az osztályban – és neki is kell. Az úgynevezett „mindenki” valójában három embert jelentett, akik közül ketten az önálló közlekedés miatt kaptak készüléket (egyikük, azt hiszem, nem is okostelefont), a harmadik pedig nem vihette be a suliba a telefonját (akkor még – ugye – más idők jártak).

A lányom most ötödikes, tehát több mint két éven át bírtuk a felőle érkező nyomást, miközben az alcímben idézett mondat is elhangzott párszor. De könnyebb úgy elviselni az ilyen jellegű, gyerekektől érkező mondatokat, ha közben meg vagy győződve róla, hogy igazad van (sok más témában nem érzem ezt ennyire egyértelműnek). Két dologban ugyanis mindig biztos voltam: 1.) félelelmetes dolog a gyereked zsebébe tenni az egész internetet, 2.) és egy ponton elkerülhetetlen. 

Így körülbelül egy évvel ezelőtt abban állapodtunk meg, hogy a mi családunkban két feltétele lesz az otthonról elvihető okostelefon birtoklásának: a felső tagozat megkezdése és Annemarie Bon: Fake! (magyarul is így jelent meg) című könyvének elolvasása.

A könyv alcíme ez: Minden, amit tudnod kell az álhírekről, az átverésekről és az összeesküvés-elméletekről.

Mivel a lányom egyelőre semmiféle közösségi felületet nem használhat (kivéve csetelésre, de erről majd később), első körben számunkra az volt a fontos, hogy megtanulja: az, ami az interneten van, nem szükségszerűen igaz.

Mivel bizonyos dolgokat azokból, amik az interneten vannak, én is készítek, nálunk ez könnyű pálya volt: megkérdeztem tőle, hogy szoktam-e butaságot mondani. A válasz természetesen az volt, hogy igen (egy kistiniről beszélünk, jó, hogy nem azt mondta, csak butaságot tudok mondani). Utána pedig csak hozzátettem: néha előfordul, hogy az interneten is szoktam butaságot mondani vagy írni, még a legjobb szándék mellett is – így a kiindulási alap megvolt.

Már csak az a kérdés: hogyan lehet eldönteni valamiről, hogy butaság, vagy sem?

Ebben segít a Fake! – de tényleg.

A könyv olvasása lassan és nehezen ment neki, mert ez azért nem egy olyan olvasmányos mű, mint a Harry Potterek vagy az Időfutárok, amiket őrült tempóban falt. Néhányszor elhangzott közben az is, hogy tönkretettem ezzel a feltétellel az életét, mert a legtöbb osztálytársának már ötödik év elejétől lehetett telefonja, ő pedig nem haladt olyan gyorsan az olvasással – és szerintem kicsit nem hitte el, hogy kitartunk a terv mellett. De végül sikerült befejeznie, és 

nagyon sok témáról beszélgettünk ennek kapcsán a laposföldtől a forráskritikán át a Wikipédiáig (amit szintén árnyalt nála, hogy nekem is van szerkesztési jogosultságom hozzá). 

Nem mondom, hogy mindenki így adjon telefont a gyerekének, és tudom azt is, hogy én extrém módon érzékeny vagyok ebben a kérdésben. Amikor már minden elérhetővé vált az interneten (mármint információ tekintetében), akkor én a húszas éveim elején jártam, és elég sokat tudtam a világról – így sokkal könnyebb volt megállapítani az olvasott, látott dolgok valóságtartalmát is. Egy tízes évei elején járó gyereket viszont még nagyon könnyű tévútra vinni. Ezért ragaszkodtam annyira a könyvhöz. Azóta pedig rendszeresen beszélgetünk olyan dolgokról, amikre rákeres, legyen szó a Blackpink ideiglenes feloszlásának okairól vagy éppen az ötperces receptekről. 

Ami szerintem még nagyobb lépés lesz: a közösségi média

Nagyon kevés dolog van az életben, amiben ultrakonzervatív nézeteket vallok, de az, hogy egy gyereknek mikor kell regisztrálni bármilyen közösségi felületre, pont ezek közé tartozik. 17 éves voltam, amikor elindult az iWiW és a Myspace, előtte chatszobák és fórumok voltak, ahol beszélgettünk és emojikat küldözgettünk egymásnak. Az, ami ma a social média és kommentkultúra, ha használhatok ilyen nagy szavakat, már bőven a felnőtt életemben alakult ki. És ugyan 

én elég minimális kitettségben vagyok jelen, mégis vannak olyan bántások akár cikkek, posztok, képek miatt, amikre máig emlékszem. 

Írták nekem/rólam, hogy undorítónak találnak, nem tartanak igazi nőnek, dagadt vagyok, és azt kívánják, hogy fogságban nőjenek fel a gyerekeim. Tudom ezt humorral kezelni, és nem is érint annyira mélyen, de azért nem véletlen, hogy képes vagyok felidézni az összeset. És én egy kialakult önértékeléssel bíró felnőtt voltam minden ilyen visszajelzéskor. 

Szóval ezért tartom iszonyúan félelmetesnek még 13 éves korban is a social médiát – különösen a lányok esetében, mert ők sokkal jobban bevonódnak az állandó megmérettetés kultuszába, ami nagyon mély sebeket okozhat bennük

(a fiúknak meg az online világ más szegmense veszélyes). Erről egyébként már Kate Winslet nyilatkozata kapcsán írtam, és még mindig nagyon fontos témának tartom. Nem tudom, hogyan lehet a gyerekeink önbizalmát eléggé megerősíteni ehhez, de szerintem ez lesz az az időszak, ami még nagyobb tudatosságot és jelenlétet kíván.

A félig poénos stratégiám az, hogy minden social-felületen jelen vagyok (igen, BeRealen is, ami elvileg a fiataloké), ezzel cikivé téve az összeset, hátha a gyerekeim már nem akarnak regisztrálni oda, ahol az uncsi és öreg anyjuk előbb ott volt. Meglátjuk, mennyire válik be. 

És akkor még egy fontos kérdés: szülőként meddig nyúlj bele a gyereked telefonozásába?

Mivel a gyerekem a telefont részben azért szerette volna, hogy az osztálytársaihoz hasonlóan egyedül járhasson iskolába, nyilván felmerült a lokátoros követés kérdése. Szerintem ez csak kölcsönösen működik, a mi családi rendszerünkben legalábbis mindenképpen. 

Megbeszéltük, hogy nézhetjük egymást, jelenleg még figyelem is minden hazaúton, de szerintem az én aggodalmam is enyhülni fog, ahogy az ő érdeklődése is az én tartózkodási helyem iránt.

A képernyőidőről folyamatosan beszélgetünk, de egyelőre még megbeszéléses alapon is működik a rendszer, így nem tartom szükségesnek, hogy távolról belenyúljak. Viszont nem tartom kizártnak, hogy egyszer eljön ez a pont.

Persze tudom, hogy mire eszembe jut korlátozni, addigra ő már rég feltelepített valami korlátozást hackelő appot. Éppen ezért szerintem ezt ott érdemes kezdeni, hogy az ember a saját képernyőidejét korlátozza, és bevezet bizonyos, a közös otthonra vonatkozó szabályokat, hogy milyen helyzetben kell mindenkinek letennie a telefonját. Ezt azért is érdemes időben elkezdeni, mert csak rosszabb lesz.

És akkor 

még egy fontos téma: vajon joga van-e egy szülőnek belenézni a gyereke telefonjába? Szerintem igen is, meg nem is. 

A gyerekem osztályában Messenger-csoportban kommunikálnak (FB-regisztráció nélkül), ami elvileg szintén 13 éves kor fölött használható (egyébként a nagyobb csoportos kommunikáció tanári moderálással zajlik, ami szerintem csodálatos). A regisztráció alatt előzetesen jeleztem a lányomnak, hogy amíg nincs 13 éves, bizony bármikor belenézhetek az üzeneteibe (vele együtt tettem ezt eddig meg, és később sincs szándékomban másképp). 

Ez nem olyan, mint a lokátor, hogy van benne bármi kölcsönösség, ő értelemszerűen nem nézhet bele az én telefonomba – de hát nem is ugyanaz a korosztály vagyunk, és azt sem gondolom, hogy minden dologban ugyanazok a jogai és a kötelességei egy családi rendszerben a szülőknek és a gyerekeknek. Bár nem gondolom, hogy a gyerekem kevésbé vigyáz a készülékére, mint én, mégis szerintem elég sokáig lesz az a rendszer nálunk, hogy a gyerekek a szülők korábbi telefonjait kapják meg. Tudom, hogy van, ahol ez státuszszimbólum, és nagyon remélem, hogy a gyerekeim sosem kerülnek ilyen közegbe (ha mégis, arra majd reagálunk). De azt sem tartom elvetendő ötletnek, hogy később gyűjtsön telefonra, akár nyári munkával.

Azt hiszem, elég részletesen elmondtam, hogy mi hogyan csináltuk eddig, de azért az is nagyon érdekel: ti hogy csináljátok – várjuk kommentben a saját történeteteket. 

Tóth Flóra