Segíts magadon és… megszakadsz – Miért olyan nehéz segítséget kérni és elfogadni?

–

Ha egy terápiás csoportban lennénk, valahogy így indítanék:

– Radojka vagyok, és segítségre szorulok.

– Szia, Radojka! Miben segíthetünk?

– Hát, épp ez az… inkább hagyjuk.

Azt hiszem, ugyanolyan örökség ez, mint a görbe ujjaim vagy a szemem színe

És nagy eséllyel azoktól az erős nőktől kaptam, akikből vagyok: az édesanyámtól, a nagyanyáimtól. Apai nagyanyám kilenc évig ápolta az agyvérzése után megrokkant nagyapámat. A kitartó gondoskodásának köszönhetően a nagyapám nemcsak járni tanult meg újra, hanem beszélni is. Mellette a nagyanyám disznókat és baromfikat nevelt, kertet gondozott, és a földjeiken dolgozott, amíg apukám messze az otthontól főiskolára járt. Nagyanyám mindig is büszke volt rá, hogy egyedül, komolyabb mindennapi segítség nélkül állt helyt egy olyan helyzetben, ami alatt más százszor megroppant volna.

Az anyai nagyanyám tizennégy éves korától kezdve több mint ötven évet dolgozott le, megállás nélkül, miközben gyereket nevelt, építkezett, nagyapám édesanyját gondozta. Édesanyám pedig a napi munkája mellett viszi a háztartást, mindennap főtt ételt tesz az asztalra, tisztán tartja a házat, és nem mellesleg gondozza apai nagyanyámat, aki évek óta állandó ápolásra szorul. Még a legapróbb dolgokban is ritkán kér és még ritkábban fogad el segítséget, még akkor sem, ha az a másiknak cseppet sem lenne megterhelő, rajta viszont sokat könnyítene.

Ők mind hegyeket mozgattak és mozgatnak meg. A minta, amit tőlük láttam, olyan mélyen és zsigeri szinten belém égett, hogy magamtól meg sem fordulna a fejemben, hogy felül kellene írni őket – ha nem szembesítene vele a környezetem időről időre.

És a legjobb mártírszerepért járó díjat kapja…

Elmúlt este kilenc, épp a másnapi ebédnek állok neki. Tizenkét óra munkán vagyok túl, túlterhelt vagyok, és fáradt, a férjem már századjára kérdezi, miben segíthet. A válasz most is – és minden alkalommal – ugyanaz: semmiben. Pedig mennyivel jobb móka lenne felpattintani egy sört és közösen főzni, még akkor is, ha mindketten hullafáradtak vagyunk, mint egyedül megszakadni. Tudom, hogy így van, ez a legidegesítőbb az egészben. Mégis inkább arra kérem, menjen vissza a nappaliba, legalább ő pihenjen. Végül – ahogy mindig – már nem is kérdez, csak beáll segíteni: helyet csinál magának mellettem, és bekapcsolódik a munkafolyamatba.

Ha létezne az Oscar-díj bibliai kiadása, tuti jelölnének a legjobb mártírszerepre. De így van ez a munkát illetően is, inkább néhány óra alvás után felkelek hajnalban, és elvégzem a feladatot, amit rám bíztak, mintsem azt mondjam: ez most nekem nem fér bele, toljuk el inkább a határidőt, vagy most az egyszer átadnám másnak a feladatot. Megszakadok, de nem szólok, ha sok a munka, akkor sem, ha nem birkózom meg egy-egy feladattal, ha be kellene segíteni a háztartásban, és nem szólok, ha mindennél jobban szükségem lenne pihenésre. De az elakadásaimat, a félelmeimet is nagyon nehezen osztom meg.

Még a végén bárki gyengének találna. Olyannak, aki nem bírja a munkahelyi terhelést, esetleg nincs elég affinitása elvégezni egy-egy faladatot, vagy nem képes kézben tartani a saját háztartását, nem tud megbirkózni a problémáival. Vagy, ami még rosszabb, olyan dolgokkal terhelném a másikat, amit – kicsit nagyobb erőfeszítéssel – én is meg tudnék oldani.

Csakhogy sokszor épp ez a kicsivel nagyobb erőfeszítés vezet az Armageddonhoz.  

Generációs frusztrációk

A szüleim előtt egyértelműbb és egyenesebb életpályamodell állt, a kőbe vésett munkarend miatt a mindennapok sokkal tervezhetőbbek, a rutinok pedig könnyebben betarthatók voltak. Ehhez képest én – ahogy a harmincasok többsége – már az ikszedik munkahelyemet koptatom, dolgozom hétköznap, és ha úgy esik, hétvégén, otthonról és irodából is. Nem arról van szó, hogy a szüleimnek könnyebb volt – cseppet sem volt az. Az ő generációjukhoz képest ugyanakkor nekünk már másfajta elvárásokkal, terheléssel, stresszel kell megbirkóznunk, és más a mindennapok tervezhetősége is.

Ezzel nincs is gond, a probléma ott kezdődik, amikor az ember az otthonról hozott mintát – azt, hogy segítség nélkül is megy –próbálja egy olyan életvitelbe beilleszteni, ami azzal köszönőviszonyban sincs. Így pedig olyan érzése lehet, mintha megragadt volna a két világ között, amelynek teljesen mások az elvárásai, a keretei, és mindegyiknek más a léptéke is.

Valahogy így vagyok én is: a szakmai életem mellett próbálok – sokszor görcsösen – helytállni a hagyományos módon, a hagyományos szerepekben, miközben teljesen másfajta ritmusú életet élek, mint a szüleim, akiktől az alapvető mintát hozom. És sokszor ez okozza a kuszaságokat.

Annak ellenére, hogy támogató család és munkakörnyezet vesz körül, és csak egy szavamba kerülne, hogy szükség esetén tehermentesítsenek, a szó mégis hiányzik. 

Néma gyereknek az anyja sem, ugyebár

„Miért nem szóltál?” – ha minden olyan alkalommal, amikor nekem szegezték a kérdést, kaptam volna egy ezrest, már valószínűleg dolgoznom sem kellene. Önkéntelenül is kibukik belőlem a kérdés: mégis, ki a frásznak akarok annyira megfelelni? Ha a társadalmi elvárásokat most kihúzzuk a képletből – már amennyire lehet –, a válasz még úgy is egyértelmű: saját magamnak. De talán ez a legfelszabadítóbb is az egészben: mert ha már az ember eljutott eddig a felismerésig, az azt jelenti, hogy van esélye a változásra. Hogy a hallgatás helyett minden alkalommal emlékeztetheti magát arra, hogy kinyissa a száját, ha segítségre szorul. És hogy idővel el is tudja fogadni a segítő kezet. Hogy a „nem” helyett egyre gyakrabban „igen”-nel válaszoljon arra a kérdésre: segíthetek?

Filákovity Radojka

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images