Azt szeretnénk, hogy a miniszterelnök egyszerre legyen szuperhős és a szomszédunk

–

Aki állt már döbbenten és értetlenkedve az országgyűlési választások után azon tűnődve, hogyan vezethet egyetlen ember több mint tíz éve egy országot ekkora népszerűséggel, vagy éppen azt nem érti, hogyan lehetséges, hogy egy tavaly ilyenkor még a széles nyilvánosság számára kvázi ismeretlen férfi lett pillanatokon belül a magyar ellenzék legerősebb embere, annak kötelező olvasmány a Sárm.

A szerző szerint ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a körülöttünk zajló politikai folyamatokat, elengedhetetlen, hogy átlássuk, milyen hatással bír a politikai aktorok személyiségének varázsa.

Sonnevend már a könyv elején jelzi, hogy a sárm fogalmát szinte lehetetlen mindenre kiterjedő módon, tudományos igényességgel definiálni, mégis megkerülhetetlen szempont, amikor arról van szó, hogy a világ vezetőinek nagy része mi miatt sikeres politikus.

Karizma vs. sárm

Ahhoz, hogy megértsük, mit ért a szerző politikai sárm alatt, a karizma fogalmával állítja szembe: a karizmatikus vezetők (mint amilyenek Charles de Gaulle vagy Winston Churchill voltak) távolságot tartottak a közönségüktől, kiemelkedő szónoki képességeikkel nyerték meg az embereket, kivételes, nem hétköznapi lény benyomását keltették, az emberek csodálhatták őket. Ezzel szemben a sármos politikus elérhető. Közvetlennek és hétköznapinak kell látszania, „még akkor is, ha olykor feltétel nélkül, istenként imádják” a követői. Olyan embernek kell tűnnie, aki egy közülünk, aki akár a szomszédunk is lehetne, és akivel szívesen meginnánk egy sört a kedvenc kocsmánkban.

Ezt a szerepet akkor is el kell játszania a politikusnak, ha az életstílusa nem is állhatna távolabb az átlagemberek életmódjától. Gondoljunk csak Trumpra: milliárdos üzletember, aki beleszületett a vagyonba, sosem élt hétköznapi életet, mégis, azáltal az egyszerű gesztus által, hogy egy baseball-sapkát húz a fejére, választók milliói azonosulnak vele, hitelesnek tartják.

„Abszurd elvárás a politikusokkal szemben, hogy úgy viselkedjenek, mintha a szomszédaink lennének? Hát persze. És mégis ezen a vizsgán kell átmenniük”

– írja Sonnevend, aki hangsúlyozza, ha a politikus sikeresen adja elő az átlagembert, a „közönség” azonosulni fog vele, és az azonosulás miden más szempontot háttérbe szoríthat – akár a konkrét politikai teljesítményét is, vagy hogy ellentétes véleményen vagyunk vele bizonyos kérdésekben.

Mindez azonban nem jelenti a szerző szerint, hogy a karizma már nem ér semmit: a politikusok „gyakran vegyítik a karizma és a sárm eszköztárát, hiszen mindkettő a személyiséget használja a tekintély igazolására”.

A sármos politikus módszerei

A könyvben Sonnevend öt politikus (közösségi) média megjelenéseit veszi górcső alá és mutatja meg, hogyan alkalmazzák az általa megnevezett öt módszert annak érdekében, hogy megnyerjék és „rabul ejtsék” közönségüket. Ezek:

1. a hitelesség eljátszása – a politikus igyekszik a személyét szimpatikusnak és „valódinak” láttatni a választók felé;
2. az álarc levétele – amikor a politikus esendőségét, tökéletlenségét felvállalva akar rokonszenvet kiváltani;
3. az eltérés a megszokottól – médiaeseményekkel akarja megtörni a hétköznapok egyformaságát;
4. az átrendezés – a politikus olyan környezetet alakít ki, amelyben személyes vonzereje ragyoghat;
5. a kiegyenlítés – amikor a sokféle szavazóit közösséggé kovácsolja.

Liberális, illiberális és hiányzó sárm

Trump említése okán azt is gondolhatnánk, hogy a sárm a populisták eszköze, a szerző azonban rögtön egy másik politikus közösségi médiás megjelenéseinek elemzésével mutatja be, hogy ez egyáltalán nincs így. Jacinda Ardern Új-Zéland korábbi miniszterelnöke liberális ikon is előszeretettel használta személyes vonzerejét a politikai siker érdekében. Sonnevend szerint ő a kedves és törődő politikus képét festette magáról, nem győzte hangsúlyozni tökéletlenségét, és bár a követőinek hiába tűnhetett spontánnak néhány megnyilvánulása, valójában nagyon is tudatos döntés volt részéről, hogy embernek tűnt vérprofi szakember helyett. Azzal, hogy rendszeresen posztolta, milyen kihívások érik őt dolgozó anyaként, elmosta a határokat a politikus és az ember között, ami nagyban hozzájárult népszerűségéhez – ez pedig a politikai sármosság kifejezésének egyik fő eszköze.

Gondoljunk csak a könyvben az illiberális sármot megtestesítő Orbán Viktorra: bár teljesen más karakter és más nézeteket vall, mint az említett Ardern,

az ő felületein is időről-időre megjelennek a disznóvágáson vagy az unokái körében készült képek, amik Orbánt hétköznapi emberként mutatják. Emellett pedig ott vannak azok a tartalmak is, amik a nemzet megmentőjeként állítják be, aki megvédi a magyarokat Brüsszeltől, a migránsoktól, Soros Györgytől vagy a háborútól.

Annak, aki figyelemmel követi a magyar közélet alakulását, Orbán elemzése nem tartogat túl sok újdonságot, inkább egy velős összefoglaló arról, amit az elmúlt években láthattunk a miniszterelnöktől. Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szerző húsz éve az USA-ban él, és a könyv eredetileg nem a magyar olvasóknak készült.

A kötet azonban nem állítja, hogy a XXI. század elején csak a sármos politikusok érvényesülhetnek: hoz egy példát arra is, amikor valaki úgy lett korszakos politikus, hogy nem alapozott a személyisége megnyerő mivoltára, nem akart a szavazói szomszédjának tűnni, és nem kívánta megosztani a magánéletét a választókkal. Angela Merkel egykori német kancellár mindvégig a professzionális politikus szerepében mutatkozott, és ha volt is egy-egy kísérlet arra, hogy ne így lássák őt a németek, azok az esetek is inkább mulatságosak vagy kínosak voltak.

Merkel szinte sosem ütött meg személyes hangnemet, amikor az állampolgárokhoz beszélt, személyiségéről szinte semmit nem lehetett tudni, mégis, amikor visszavonult, népszerűsége 80 százalékon állt.

Azt azonban Sonnevend is hangsúlyozza, hogy a németek nagyon megégették magukat korábban, amikor egy elsöprően karizmatikus személy vette át országuk fölött az irányítást – ő volt Adolf Hitler. Ezért ők inkább gyanakvással tekintenek minden olyan politikus felé, aki nem tartja magát a professzionalizmus kereteihez. 

A sárm mint a diplomácia eszköze

Sonnevend Júlia a könyvben arra is hoz példát, amikor egy politikus személyes sármja nemcsak a szavazókra, hanem a többi döntéshozóra is hatással volt.

Sármoffenzívának nevezi, amikor egy politikus a személyes sármja bevetésével olyan PR-kampányt folytat, aminek célja, hogy országa jobb megítélés alá essen. Egyik példaként Mohammad Javad Zarif iráni külügyminisztert hozza, aki megnyerő modorával és jól felépített stratégiával tető alá hozta az amerikai-iráni nukleáris egyezményt. A másik Kim Dzsongun észak-koreai diktátor, aki 2018-ban nem átallott szelfizni és családja nőtagjait is a nemzetközi nyilvánosság figyelmének középpontjába állítani annak érdekében, hogy az országa ellen kivetett szankciókon enyhíthessen.

Mindkét politikus országa a nyugati világ számára vállalhatatlan volt mint tárgyalópartner, a sármoffenzívákkal viszont elérték, hogy másképp vélekedjenek róluk. Sonnevend azonban azt is bemutatja, hogy ezen kampányok hatása nem tart örökké – sem az amerikai-iráni kapcsolatok, sem Észak-Korea megítélése nem lett rózsásabb hosszú távon.

A sárm nem jó, nem rossz: van és lesz is

Sonnevend nem ítélkezik: amit objektív megfigyelés alapján le lehet írni, azt bemutatja, és ugyanúgy felhívja a figyelmet a sárm előnyeire, mint árnyoldalaira. A könyv végére egyértelművé válik, hogy a politikai sármosság nem előny, és nem is hátrány: egyszerűen létezik, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk, amikor a körülöttünk zajló politikai folyamatokat vizsgáljuk. 

„A sárm képes jót hozni a világba a csábítás legjobb értelmében, akkor azonban, ha rossz ügy érdekében használják, ámításhoz, sőt, visszaéléshez vezethet. A személyes kisugárzás korunk közéletében játszott szerepének leírásakor kulcsfontosságú e kettősség megértése” – írja a szerző. 

Dián Dóri