–

Oké, mivel ez egy napló, amiben vállaltuk, hogy arról írunk mindannyian, amit ma, most, ebben a pillanatban ténylegesen érzünk – és az érzéseink változásának jogát fenntartjuk –, engedjétek meg, hogy eláruljam nektek: ezen a héten többet voltam nem jól, mint jól. Ennek az oka pedig a bennem is (mint oly' sok mindenkiben) összegyűlt többrétegű, mély szorongás. Én magam is úgy vártam Orvos-Tóth Noémi péntek esti cikkét, mint egy falat kenyeret, és a benne foglalt szorongásoldó technikákat menten el is kezdtem alkalmazni. 

Az egészségemmel, a családom egészségével szerencsére nincs baj, a gyerek március 13-a, péntek óta nem jár iskolába, és a barátaival is csak virtuálisan tartja a kapcsolatot, mi pedig másfél-két hete itthonról dolgozunk, mindent digitálisan, önkéntes karanténban. Mert meg tudtuk oldani, és ezzel az ország/világ szerencsésebb feléhez tartozunk. A szüleinket – éljenek Magyarországon vagy Angliában – és a férjem kilencvenéves nagymamáját is meggyőztük arról, hogy annak ellenére, hogy nincsenek tüneteik, ne menjenek sehová, ha pedig valamire tényleg elengedhetetlenül nagy szükség van (például gyógyszer), és azt nem lehet házhoz szállítással megoldani, akkor olyan családtag menjen ki érte, akinek nincs krónikus betegsége. Szerencsére mindkét kis családban van ilyen ember, ha már mi nem lehetünk ott velük.

Kétszáz és kétezer kilométerre vagyunk tőlük. Nem tudunk ennél konkrétabb segítséget nyújtani nekik, ettől a gondolattól összeszorul a gyomrom. 

És ez még csak a Maslow-piramisom alsó szintjein van. Már ez is elég lenne. Meg is próbáltam csak magunkra gondolni. Nem ment.

Mert persze hogy szorongok a családunk többi tagjának testi-lelki egészségéért, az öcsémért és a gyerekeiért, a sógornőmékért, akik kiküldetésben, Kuwaitban vannak bezárva az otthonukba három gyerekkel.

Szorongok a magazinnál dolgozó másfél tucatnyi ember egészsége, lelke, jövője miatt.

Szorongok a vállalkozásom miatt, amelyet öt éve építünk szívvel, tudással, szorgalommal és tisztességgel. És, noha most hálát adok a sorsnak, hogy digitális magazin vagyunk, nem pedig – mondjuk – kifőzde, színház vagy szálloda, naponta száz apró és nagyobb döntést kell meghoznom, meghoznunk annak érdekében, hogy folyamatosan és megfelelő módon adaptálódjunk az állandóan változó helyzethez és oltsuk a fellángoló tüzeket.

Szorongok e helyzet végeláthatatlansága és következményei miatt.

Szorongok a frontvonalon dolgozók miatt, legyen szó kereskedelemről, szállítmányozásról, gyárakban-üzemekben dolgozókról vagy – legfőképpen – az egészségügyben harcolókról. Rettenetes olvasni, hogy úgy érzik: magukra vannak hagyva. Itt vagyok négy fal között, és nem tehetek értük semmi konkrétabbat annál, mint hogy beszélek, írok róluk, üzenetet küldök nekik, gondolok rájuk.

És szorongok a magyar társadalom miatt, mert tapintom a feszültséget és a türelmetlenséget az emberek közti szövetben, legyen szó az élelmiszerbolt parkolójáról vagy a digitális tér kommentszekcióiról.

Olyan érzésem van, mintha a koronavírus-járvány óriási lendülettel lesodorta volna a kukta tetejét. A jó ideje benne fortyogó indulatleves meg kilőtt és elborította az egész konyhát.

Elszabadult minden; arrogánsak vagyunk – álljunk szóvivői pulpituson, üljünk véleményműsor stúdiójában vagy otthon a laptopunk előtt –, bántjuk, leugatjuk és kinevetjük egymást, kipécézünk, bezzegelünk, mindent jobban tudunk, árkot ásunk, hiszen abba már úgyis olyan jól belejöttünk.

Bevásárlócekkerrel utcán botorkáló magányos nyugdíjasra rázzuk az öklünket (true story, saját szememmel láttam), mondván „miért nem maracc otthon g.ci?". Eljutunk a cikkben eddig a pontig, és már fogalmazzuk is a kommentet, hogy „de tényleg az összes kint kóricáló nyugdíjasnak a kínkeservit…” Mert képtelenek vagyunk arra, hogy nézőpontot váltsunk, és belegondoljunk: amellett, hogy tényleg sok a fölöslegesen mászkáló ember az utcán (megjegyzem, nem csak idősek), az öregeink rettenetesen egyedül vannak, sokuknak semmi segítségük nincs, és ha nem mennének le a gyógyszertárba meg a boltba, akkor abba halnának bele. Ráadásul információkhoz sem jutnak olyan könnyen, mint te meg én, nem is beszélve a hozzájuk eljutó elsődleges információk mennyiségéről és hitelességéről.

És akkor el is jutottunk szorongásaim egyik legmélyebb kútjához. Az információhoz és a bizalomhoz. Ez a két fogalom szorosan összetartozik, most meg aztán pláne. 

Borzasztóan hiányzik a higgadt, példamutató, összefogást erősítő, informatív, kiszámítható és türelmes központi kommunikáció. A hatalom jó arányérzékkel kommunikált felelőssége és az azzal rendelkezők megközelíthetősége. A transzparencia. A globális összefogás, a kölcsönösségen alapuló támogatás, a tudás- és forrásmegosztás gondolata. A folyamatos információ.

Nem tízmillióan, hanem nyolcmilliárdan ülünk a Petri-csészében. Mindannyian ugyanazt a harcot vívjuk, és mindenki bizonytalan, a politikustól a vállalatvezetőn át az orvosig és a családanyáig. Együtt tanuljuk ezt az új világot, ez egy közös pont mindannyiunkban. Valahogyan el kellene jutnunk odáig, hogy bízzunk egymásban – a hatalom az állampolgárban, az állampolgár a hatalomban. És a hatalom itt most nem csak politikai szempontból értendő. 

Ahogy Yuval Noah Harari, a világ egyik legismertebb történésze írta az elmúlt napokban – én a Time magazinban olvastam: 

„Az emberiség ma nemcsak a koronavírus miatt néz szembe egy akut válsággal, hanem az emberek közötti bizalomhiány miatt is. Ahhoz, hogy leküzdjünk egy ilyen járványt, az embereknek bízniuk kell a tudományos szakemberekben, az állampolgároknak a hatóságokban, és az országoknak egymásban. Az elmúlt években felelőtlen politikusok szándékosan aláásták a tudományba, a közhatóságokba, a nemzetközi együttműködésbe vetett bizalmunkat. Ennek az lett az eredménye, hogy most úgy nézünk szembe ezzel a krízissel, hogy megfosztottak bennünket olyan globális vezetőktől, akik egyszerre lennének képesek inspirálni, valamint megszervezni és finanszírozni egy összehangolt globális választ.”

És, lássuk be, ugyanezt látjuk sok országban, helyi szinten is. Itthon nemkülönben.

Pszichésen-mentálisan fáradt és indulatos társadalmak hezitáló vezetői próbálnak saját belátásuk szerint, saját eddig használt módszereik alapján kommunikálni vagy nem kommunikálni az emberekkel, akiknek irányításáért, megnyugtatásáért, összefogásáért felelősek.

Van, ahol kapkodás van, van, ahol sunnyogás, és van, ahol nyilvános ügyetlenkedés után „feltámadás” és újrakeretezés.

Ott, ahol hagyománya van a demokráciának, a sajtószabadságnak, és az állam-állampolgár kapcsolat érett, bizalmi megalapozottságának, az emberek hajlamosak nemcsak egymással, hanem a vezetőikkel is empatizálni. Megbocsátani, hogy kellett pár hét, mire rendezték soraikat, és elkezdtek felelősen kommunikálni és intézkedni. Az intézkedéseket meghallgatják és tudomásul veszik, pártállástól függetlenül. Ott viszont, ahol „hatalom és alattvaló” között nincs meg ez az alapvető érett, felnőtt viszony, a kimondott mondatokat és közölt információkat azonnal a gyanakvás és megkérdőjelezés fogadja a társadalom nagy tömegei részéről. Ez a bizalmi válság ma végzetes lehet. 

És még mielőtt ezen a ponton (vagy pár bekezdéssel följebb) azt kiabálnák néhányan, hogy csalódtak bennem (amihez természetesen bárkinek joga van), szeretném itt és most, a szokásosnál egyértelműbb szavakkal leírni nektek, hogy:

ez nem politika. Ma, 2020. március 22-én, leszarom, hogy milyen színű párt van hatalomban Magyarországon. Azt is, hogy ki van ellenzékben. A kuktában fortyogó társadalmi indulatokért minden szín felelős. És mi, állampolgárok is azok vagyunk.

Itt és most nem az a lényeg, hogy hívják a miniszterelnököt, hanem az, hogy megoldást találjunk egy olyan világkrízisre, amely minket itthon pontosan ugyanúgy sújt, mint őket ott Kínában, az Egyesült Államokban vagy bárhol a kettő között. Nem akarok senkit elkeseríteni, de mi most mind a nyolcmilliárdan „külföldiek” vagyunk. Lehetséges vírushordozók. És potenciális áldozatok.  

Nem hinni akarok a vezetőimben, hanem bízni bennük.

És néhány hónap múlva, amikor majd lekerül a maszk rólunk, szeretnék egy olyan világban ébredni, ahol nem esik majd nehezünkre tükörbe nézni. Sem nekik, sem nekem.

D. Tóth Kriszta