Ne hallgassunk többé! – Egy beszédzavarral élő gyógypedagógus története és harca a sorstársakért

–

Ahogy az egyik cikkemben írtam, korábban hadartam, dadogtam és artikulációs zavarral küzdöttem. Ezeket a beszédhibákat már szinte teljesen sikerült leküzdenem – csak akkor jönnek elő, ha fáradt vagy feszült vagyok. De ahhoz, hogy érthetően, tagoltan beszéljek, szünet nélküli, erős koncentráció szükséges – egy-egy nap végére azért fáradok el mentálisan, mert rengeteg energiát elvesz tőlem a nyelvem féken tartása. A folyamatos kontroll sokszor kimerítő számomra, de ezt egyáltalán nem érzem tehernek. Épp ellenkezőleg –

hálás vagyok, hogy az egykori „gyengeségem” az egyik legfontosabb munkaeszközömmé vált: gyógypedagógusként tanítok, fejlesztek, jótékonysági ügyek képviseletében tárgyalok és interjúkat adok.

Az úton, amely idáig vezetett, sok nehézséggel szembesültem. A beszédhibáim miatt rengeteg tapintatlan, sértő megjegyzést kaptam, amik tovább rontották az amúgy is romokban heverő önbizalmamat. A gúnyos megjegyzések és a sok sikertelen próbálkozás – akár a megakadás nélküli szóindításra, akár a beszédem lassítására törekedtem – idővel oda vezetett, hogy egy beszélgetés során alig mertem megszólalni. Inkább a hallgatás pajzsa mögé bújtam: úgy gondoltam, ha nem beszélek, nem esik bántódásom. Olyan társaságokban is visszahúzódtam a beszélgetésekből, amelyekben tudtam, hogy mindenki megértően és türelmesen viszonyulna a beszédhibáimhoz.  

Inkább csöndben maradni 

Hosszú éveken át éreztem úgy, hogy csak „biodíszlet” vagyok az összejöveteleken. Szomorúan és irigykedve tekintettem a társaság szószólóira, és közben elképzeltem, hogy sziporkázó stílusban beszélek, és minden tekintet rám szegeződik. Biztos voltam benne, hogy az én mondanivalóm is sokat tett volna hozzá a társalgáshoz. Olyan történeteket meséltem volna el, amelyek alaposan meghökkentették volna a hallgatóságot. Olyan poénok maradtak bennem, amelyeken biztosan jókat nevettek volna. Számtalan kedves megjegyzést is magamban tartottam, amelyek talán szebbé tehették volna valaki napját. De ezek végül mind kimondatlanul maradtak.

Miközben magamba roskadva hazamentem egy-egy találkozóról, mindig dühösen vettem tudomásul, hogy már megint nem sikerült túllépnem a saját árnyékomon.

Egy idő után viszont elegem lett a szégyenkezésből, a menekülésből. Úgy döntöttem, előbújok a védelmet adó „csigaházamból”. Olyan módszereket igyekeztem kifejleszteni, amelyek lassítják a beszédemet, javítják az artikulációmat, és segítenek a megakadások nélküli beszédben. Például elképzeltem, hogy egy nehéz kő van a nyelvem végén, és a teherrel való megküzdés segített visszafogni a beszédtempót. (Hasonló technikát alkalmazott az ókori Athén híres szónoka és politikusa, Démoszthenész is, aki kavicsokat tett a nyelve alá, miközben gyakorolta az érthető, folyamatos beszédet.) Emellett az úgynevezett radarozással is próbálkoztam: tudatosan kerültem azokat a szavakat, amelyekről tudtam, hogy megakadást okoznak. Helyettük szinonimákat használtam, vagy körülírtam a kifejezést, ami sokszor megmosolyogtató helyzeteket szült. Mivel gyakran furcsán, „magyartalanul” fogalmaztam, és a beszédem elmosódott volt, ráadásul mediterrán kinézetem (fekete hajam, barna bőröm) van, gyakran külföldinek néztek, és angolul kezdtek el velem beszélgetni. Majd, miután hangsúlyoztam, hogy magyar vagyok, mindig meglepődtek.

Használtam a lágy hangindítás technikáját is: ha éreztem, hogy nem fogok tudni kimondani egy szókezdő mássalhangzót, egy enyhe „h” hangot ejtettem ki a szó elején, ami segített feloldani a beszédblokkokat.

Abban, hogy a beszédem elemezni tudjam, és bővüljön a beszédhibáim leküzdését segítő eszköztáram, az is segített, hogy sokat énekeltem: énekkarba jártam, és a zeneiskolában a zongora mellett magánéneket is tanultam. Emellett gyakran olvastam fel verseket úgy, hogy figyeltem a szöveg ritmusára, ütemére, és erős hangsúlyokkal különítettem el egymástól a szótagokat.

Leküzdeni a beszédhibákat lépésről-lépésre

Ahogy telt az idő, egyre jobban tudtam uralni a beszédemet, a sikerélmények pedig egyre növelték az önbizalmam – és megerősítették a hitemet abban, hogy képes vagyok tagoltan és érthetően beszélni. Ugyanakkor továbbra is voltak nehéz pillanatok: amikor idegesség vagy fáradtság miatt újra hadarni, dadogni kezdtem, vagy nem artikuláltam megfelelően, újra jöttek a bántó megjegyzések és a lenéző tekintetek. És akkor is, ha a megakadás leküzdése közben furcsán grimaszoltam. Az ilyen reakciók egy időre mindig elvették a kedvem attól, hogy folytassam a küzdelmet a beszédhibáim leküzdéséért – de mindig akadt néhány barát, akik erőt adtak, amikor elkeseredtem. Hálával tartozom nekik – nélkülük nem tarthatnék ott, ahol most vagyok.

Az én történetem egy a sok közül – minden beszédzavarral élő más utat jár be. De Kovács Benedek logopédus megosztott velem néhány észrevételt és tanácsot, amelyek segíthetnek azoknak, akik szeretnének bátrabban megszólalni mások előtt, a beszédhibájuk ellenére.

• Adódhat olyan helyzet, hogy pszichológus segítségét kell kérnie egy beszédzavarral élőnek, ugyanis az akadályozottság átélése szorongást, lelki gátakat is okozhat. Ha valaki a beszédzavara miatt nem szólal meg, vagy kerüli az olyan szituációkat, ahol beszélnie kell (például egy szóbeli vizsga, egy állásinterjú vagy ismerkedés), az mindenképpen jelzésértékű, és orvosolandó probléma.
• A szakértői segítség mellett a lelki jóllétet elősegítheti egy megfelelő mozgásforma rendszeres gyakorlása, vagy relaxációs gyakorlatok alkalmazása.
• Ha az érintett egyetért vele, és van rá befogadási készség, érdemes a környezetet (pedagógusokat, osztályközösséget, munkatársakat) edukálni az adott beszédproblémáról.
• Ami pedig a beszédzavar fizikai oldalát illeti a szakember tapasztalatai szerint az általam említett próbálkozások: a szócserélgetés, a lágy indítás, a tudatosan lassított beszéd van, akinél hosszú távon működnek, de van, akinél csak ideig-óráig hoznak sikert – csakúgy, mint a többi hasonló „trükk”. Gyerekeknél mindenképpen szükséges a logopédusi beavatkozás  – de serdülő- és felnőttkorban is vannak olyan logopédiai terápiák, amik a beszéd folyamatosabbá tételében segítenek. Hozzáteszi, nem létezik egy olyan „csodamódszer”, ami garantáltan segít minden érintetten, de úgy véli, a megfelelő mennyiségű levegő használata és a beszéd tudatos, de még természetesnek tűnő lassítása segíthet valamennyit az akadályok leküzdésében.
• A logopédus aláhúzza: fontos alaposan tájékozódni, mielőtt egy terápiát igénybe veszünk, mert vannak „minden problémára megoldást ajánló” fejlesztések, amelyekről végül kiderül, hogy teljesen eredménytelenek. Hozzáteszi: azt is érdemes ellenőrizni, hogy az adott szakember jogosult-e terápia tartására. És azt is, hogy valóban a megfelelő szakember-e, ahogy állítja magáról.
• A dadogókkal kapcsolatban a logopédus kiemeli, az is csökkentheti a megakadások számát, ha az illető elfogadja az akadályozottságát. És egy elfogadó közeg, például az osztály, a család, vagy a munkahely támogatása is „csodákra lehet képes”.

Beszédzavarból küldetés

Visszatérve az én történetemre: az, hogy beszédzavarokkal élek, mára az identitásom fontos részévé vált. Egy idő után úgy döntöttem, hogy többé nem akadályként, hanem lehetőségként és erőforrásként tekintek a beszédhibáimra. Rájöttem, hogy a sok megalázó helyzet, amit el kellett viselnem, érzelmi mélységet, empátiát és érzékenységet adott – amik nyitottá tettek a művészetekre és a segítő tevékenységekre. Az az elszántság, amellyel évekig küzdöttem, megannyi mélypontból is felállva, alázatossá és kitartóvá tett – ezek nélkül nem tudnám sikeresen teljesíteni a többnapos jótékonysági ultramaratoni futásaimat.

A beszédzavarokkal való megküzdés hivatástudattal, életcéllal látott el. Már említettem, hogy munkám során és a szabadidőm egy részében is segítő tevékenységeket végzek: gyógypedagógusként dolgozom, és súlyosan beteg gyerekek gyógyulásáért futok és kampányolok. És egy ideje néhány sorstársammal a beszédzavarral élők társadalmi elfogadásáért is küzdök. Nemrég ugyanis megalapítottuk a BeszÉLJ! – Beszédzavarral Élők Jóllétéért Egyesületet, amelynek célja, hogy az érintettek számára egy befogadó, támogató közeget teremtsen. Az egyesület többek között a tematikus előadásai, az online és offline rendezvényei, a médiában való megjelenései és a partnerszervezetekkel való együttműködése által szeretné elősegíteni a társadalmi szemléletformálást.

Ami engem illet, nagyon bízom benne, hogy van fény az alagút végén. Azt szeretném, hogy a dadogók és a hadarók ne legyenek többé gúnyolódás tárgyai. Szeretném, hogy előítéletek nélkül, türelemmel és megértéssel fordulnának feléjük, mert csak így szólalhatnak meg bátran és szabadon. Nekik is rengeteg mondanivalójuk van – amelyek nélkül a világ sokkal szegényebb lenne.

Nádudvari Péter