–

A Nyúl utcai tárgyalóban ülünk, frissen az operatív törzs aznapi élő sajtótájékoztató-közvetítése után. Kedd délután van, és minden állandó munkatársunk bejött a szerkesztőségbe, azok is, akik amúgy otthonról dolgoznának. Délutánra koccintást terveztünk, Kristóf és Nimi a WMN-konyhában főz, hogy (vegán) harapnivaló is legyen, ha már sikerült összehozni a szűk csapatot egy gyors ünneplésre. A múlt héten voltunk ötévesek, még nem telt el egy hét, hogy a büszkeségtől és szeretettől majd kicsattanva a Hello, WMN! színpadán, a MOMkultban, majd hétszáz ember előtt megünnepeltük a születésnapunkat. Szerettük volna nyugodtan, kamerák és fényképezőgépek nélkül is megölelni egymást, mielőtt belecsapunk a hatodik évünkbe…

Belépek a tárgyalóba, már csak az egyik fehér, gurulós székünk maradt üresen. Nem szeretem a fehér, gurulós székeinket, mert valahogyan mindig leeresztenek, és nem érem föl rendesen az asztalt, ha ráülök. Erre gondolok, amikor bemegyek a többiek közé. Amikor rajtakapom magam, hogy erre gondolok, kínomban elmosolyodom. Pedig a helyzeten semmi mosolyognivaló nincs.

Végignézek a csapaton. A csapatomon. És látom rajtuk a feszültséget. A szemünk előtt, a fülünk hallatára változik meg a világunk épp, és noha még messze nem vagyunk a helyzet mélyén, érezni a levegőben, hogy mostantól minden más lesz, akkor is, ha kijövünk majd belőle.

Mert kijövünk, ezt biztosan tudom. De előtte bele kell mennünk. Nem mi választottuk a helyzetet, de nekünk kell túlélnünk. Nekünk, a családunknak, a szüleinknek, nagyszüleinknek, a barátainknak, az országunknak, a kontinensünknek.

Arrébb tolom a fehér gurulós széket, nekidőlök a langyos radiátornak, veszek egy nagy levegőt, és beszélni kezdek. Az embereknek, akik csöndben, nyugodtan, és szinte tapinthatóan figyelik minden szavamat. Belül zakatol minden, tele vagyok kérdéssel én is, mint mindenki más, de tudom, hogy higgadtnak kell maradnom. Mert az, ami most zajlik, nem rólam szól. Ez most mindannyiunkról szól, csak éppen úgy hozta az élet, hogy én vagyok az, akire útmutatásért néznek a többiek. A vezetőjük. 

Összeszedetten sorolom mindazt, amit a koronavírus-járvány adta helyzetben tennünk lehet és kell, felelős vállalatként és felelős emberként. Beszélek az újságírók és publicisták dolgáról, szakmaiságról, higgadtságról, középútról, az ellátórendszerről, arról, hogy miért fontos elébe mennünk a pániknak, és most hoznunk átgondolt, felelős döntéseket, nem majd akkor, kapkodva. Beszélek a ma hatásáról a holnapra és a holnaputánra. Egy ponton elbizonytalanodom, nem használom-e túl sokat azt a szót, hogy felelősség. Aztán fejben legyintek, és elfogadom: ez most a legfontosabb szó, amit kimondhatok nekik.

Felelősek vagyunk magunkért, a környezetünkért, egymásért, az olvasóinkért, a nézőinkért, ezért az egész nagy WMN-családért, amelybe beletartozik minden követő és ügyfél egyaránt.

Ahogy az MIT professzora olyan jól megírta abban a tegnapi posztban: ennek a járványnak a terjedése nemcsak a vírustól függ, hanem tőlünk, az emberektől is.

Kedd van, ebben a pillanatban tizenkét fertőzöttről tudunk hivatalosan, de a számláló pörög azóta is. Még nem jelentett be itthon senki semmi igazán nagyot, még csak annyit tudunk, hogy Olaszország zárva van, hogy a március 15-i ünnepségek és a Santana-koncert elmarad (a Pilvakert csak pár órával később jelentik be a szervezők, fájó szívvel), és lemondták néhány konferenciameghívásunkat. Néhány budapesti színház közleményét olvastam a Facebookon, ők – egyelőre – mennek tovább, fertőtlenítve, odafigyelve, de mennek. Próbálnak túlélni. Valahol ezt is megértem. Ahogy járnak a buszok is, a gyerekeink iskolában, óvodában, a munkahelyek nyitva, a mozik, éttermek, üzletek üzemelnek, a városban dugó.*

De a levegőben már ott van, hogy az, amit eddig az életünknek éreztünk, mindjárt megváltozik. Elborzadva olvassuk a híreket az olaszokról, szörnyülködünk a pánikvásárlókon, de azért betesszük azt a plusz két üveg paradicsomszószt meg három konzervet a kosárba és körülnézünk a mélyhűtőben. Hazafelé beugrunk a DM-be, megnézni, érkezett-e kézfertőtlenítő.

És közben erősen szorítjuk az emberi fajra oly jellemző legyőzhetetlenség gondolatát. Kapaszkodunk a hitbe, hogy ez velünk nem, minket nem, ide ez nem, meg amúgy sem. Pedig már tudjuk, hogy: de. 

A nagy rendszerek lassan mozdulnak – mondom a szerkesztőségnek. De mi kicsik vagyunk, és rugalmasak. Megtehetjük, hogy mozduljunk. Hogy már akkor lemondjunk bizonyos privilégiumainkról, amikor azokat látszólag még nem biztos, hogy veszélyezteti bármi. És ha már megtehetjük, akkor kutya kötelességünk meg is tenni. Nekem is kutya kötelességem – teszem hozzá, a nyomatékosítás kedvéért (és legalább annyira a saját bizonyosságom megtámogatása érdekében, mint az övékért). 

Meggyőződésem, hogy a lehető legtöbb, amit egy felelős vállalkozás és egy felelős ember tehet a mostani helyzetben az, hogy nem a probléma, hanem a megoldás része próbál lenni. 

Ezért elmondom nekik, hogy mit kérek tőlük annak érdekében, hogy lehetőleg megvédjük az ő és családjaik, valamint a WMN mint vállalat egészségét:

  • azt, hogy mondják le a következő két hónapra tervezett utazásaikat;
  • azt, hogy ha csak nem muszáj, ne menjenek olyan helyre, ahol sok ember van, beleértve a tömegközlekedési eszközöket is;
  • azt, hogy mostantól minimum két hétig mindenki maradjon otthon, onnan dolgozzon, nincs kivétel;
  • azt, hogy amíg az átmeneti, home office alapú rendszerben dolgozunk, addig minden szerkesztőségi és üzleti kommunikációt végezzünk digitális platformokon (igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez nagyon sok ágazatban egyszerűen kivitelezhetetlen. Mi viszont megtehetjük, ezért meg is KELL tennünk);
  • azt, hogy figyeljenek oda magukra, az immunrendszerükre, a higiéniára, a környezetük higiéniájára;
  • azt, hogy figyeljenek a szeretteikre, különös tekintettel az idősekre és betegekre;
  • azt, hogy figyeljenek a saját mentális egészségükre is folyamatosan, tájékozódjanak hiteles forrásokból, ne pánikoljanak, kérdezzenek, beszélgessünk, kommunikáljunk egymással;
  • azt, hogy halasszuk el a következő, április elsejére tervezett Hello, WMN!-estünket, hiába várjuk olyan nagyon mi is, a már meghívott vendégek is és a közönség is;
  • azt, hogy maradjunk rugalmasak, segítsük egymást;
  • és azt, hogy egy pillanatra se felejtsük el, hogy mi a dolgunk:

higgadtan, érzékenyen, nyíltan és tisztességesen beszélni arról, amit az életünknek hívunk. Ha most épp egy világjárvány közepén élünk, akkor arról.

Kedves olvasóink és barátaink, fogalmam sincs, mi történik majd a világban a következő hetekben-hónapokban. Én a csapatom nevében egy dolgot tudok ígérni nektek ma, 2020. március 11-én délelőtt, amikor ezeket a sorokat írom: azt, amit itt fönt, a zöld kiemeléssel láttok.

Mi itt vagyunk, és a legjobb tudásunk és lehetőségeink szerint itt is leszünk nektek. Veletek.

D. Tóth Kriszta

* Időközben szerdán délután a kormányzat veszélyhelyzetet rendelt el, a százfősnél nagyobb beltéri és az ötszáz fősnél nagyobb kültéri rendezvényeket további intézkedésig betiltották. Így a mozik, színházak, koncerttermek ideiglenesen bezárnak, a rendezvényeket le kell mondani. Az iskolákat, óvodákat egyelőre nem zárták be. Az intézkedésekről részletesebben ITT olvashatsz.