„Akit hazugságra kényszerítenek, az nem lehet szabad sem mások, sem maga előtt” – Születésnapi Hello, WMN! (Beszámoló sok fotóval)

–

Sohasem dőlhetsz hátra

A szabadságért újra és újra meg kell harcolni, főleg Magyarországon, amelynek szinte az összes állami ünnepe egy-egy szabadságharchoz kötődik, indította el az estét Gyárfás Dorka egy erős gondolattal, majd elmesélte, ikerfiaival is épp a piros betűs napok és a szabadságharcok kapcsolatáról beszélgettek nemrégiben, amikor az egyikük azt kérdezte: „és leverték őket?”. Bizony, le, egytől egyig, de ez a lényegen nem változtat, az embernek egyéni szinten is, a hétköznapjaiban, a családjában, a magánéletében is meg kell teremteni, illetve újra és újra definiálnia kell magában, mit jelent számára a szabadság, és mit hajlandó megtenni érte?

Almási Kitti pszichológus tapasztalatai szerint sokak számára éppen ez okozza a legnagyobb kihívást: az embernek hosszú évek beszélgetései, önvizsgálat és temérdek munka kell ahhoz, hogy ráébredjen, mi az ő igazsága, mi az, amire neki szüksége van, mi tenné őt szabaddá. Szerinte legtöbben sokszor nincsenek is tisztában azzal, hogy a szívük mélyén mire vágynak, és mire képesek.

„Gyakran ahhoz kell sok idő, hogy elhiggyük, van bennünk erő és bátorság harcolni a szabadságunkért.”

Sokan elaltatják magukban az rossz érzéseket a diszkomfort körülmények iránt: „Könnyebb azt érezni, hogy hiszen nekem ez így jó”.

Per definitionem

Kifejezetten izgalmas volt megfigyelni, hogy a színpadon ülő, kétségkívül igen karakán, a béklyóikból réges-rég kibújt emberek milyen nehezen adnak határozott választ arra, miben is nyilvánul meg az ő szabadságuk, miért is tekinthetők épp ők szabad embernek? Pásztor Annának a kérdésre elsőként az egyik saját dalszövege jutott eszébe, amit öt évvel ezelőtt írt, és amiben a szabadságot egy féltékeny szeretőhöz, illetve droghoz hasonlítja, nem véletlenül: ő gyakran érzi tehernek a szabadságvágyát. „Néha úgy beállnék én is valamelyik sorba, de a batyum, amiben forradalom és szabadságharc is van, egyszerűen nem engedi.

Én eszerint élek, eszerint szenvedek, és eszerint vagyok boldog.”

Szabó T. Anna költő szerint, aki a romániai elnyomó rezsim elől menekült annak idején Magyarországra, a szabadsággal mindig nagyon szorosan összekapcsolódik az igazságérzet. „Akit hazugságra kényszerítenek, az nem lehet szabad sem mások, sem maga előtt.”

Azonnal meglátszik valakin, ha nem mond igazat? Könnyű észrevenni egy politikuson például, ha hazudik? – szegezte ekkor Dorka a kérdést Mácsai Pálnak, hiszen egy színész, aki az átlagembernél sokkal figyelmesebben monitorozza a környezetét, észreveszi a legapróbb hamis rezdüléseket is, ám Pali csak fáradtan legyintett: „Ezt nem csak mi látjuk”. Majd hozzátette: „Szabadnak lenni feladat”. És erre nem biztos, hogy mindenki készen áll, hogy mindenki képes rá, és elég erős is hozzá. Ezzel Steiner Kristóf is egyetért, szerinte sok embernek jó az, amiben benne van, nem feltétlenül törekszik a szabadságra. „Nem mindenki áll rá készen.”

A szabadság nem egyenlő az anarchiával

És aki készen is áll rá – mint például a színpadon ülő hetek – azok számára is mindennapos feladat fenntartani a szabadságukat, hiszen az nem egy fennsík, ahol az ember megpihenhet. D. Tóth Kriszta szerint nem is létezhet abszolút szabadság, legfeljebb pillanatokig, az ember óhatatlanul korlátok közé szorul a mindennapok során. Hiszen alkalmazkodnunk kell a körülményeinkhez, a munkánkhoz, a családunkhoz, a gyerekeinkhez… A kérdés inkább az, meddig bírjuk a korlátainkat és mihez kezdünk velük?

Pásztor Anna kiegészítve ezt a gondolatot elmondta, hogy a szabadság nem egyenlő az anarchiával, nem a szabályok felrúgásától lesz valaki szabad. Hanem attól, hogy képes minden körülmények között meglelni a maga boldogságát és függetlenségét. Hogy egy extrémebb, de plasztikus példával éljen: „Egy munkatáborban is kialakíthatod a belső békédet”. Erre Almási Kitti is rácsatlakozott, aki szerint nem egyenlő a szabadság a lázadással, szabályokra mindig szükség van.

Éljünk vagy túléljünk az életben, vagy akár egy elnyomó rendszerben? – hangzott el a kérdés, amire Szabó T. Anna Weöres Sándor példáján keresztül magyarázta el, mennyire fontos a szabadságban a játékosság és a kérdezés lehetősége.

„A legtöbb esetben még kérdezni sem szabad. Az pedig már nagyon szerencsésnek tarthatja magát, aki válaszokat is kap.”

Önmagunk ketrece

Az ember sokszor épp magát szorítja korlátok közé, Mácsai Pál például állítása szerint mindig abból akar kilépni, amit maga vállalt magára, Pásztor Anna pedig elmesélte, féktelen szabadságvágyában szereti azokat a szabályokat is felrúgni, amiket pedig éppen ő rótt saját magára. De az ember mégsem menekülhet el saját maga elől, amit remekül példáz Mácsai Pál története is, aki bár roppant bizarr körülmények között ismerkedett meg a színészettel, ez mégsem szegte kedvét, sőt. Most már tudja, nagy félreértés volt azt képzelnie, hogy ha nem orvosnak, hanem színésznek áll, akkor azzal biztosítja magának a sírig tartó szabadságot, de ezt annak idején, amikor tizenéves fejjel elment a Pinceszínház felvételijére, még csak nem is sejtette. 

„Csontra beszarva, hogy én erre alkalmatlan vagyok, mentem el felvételizni. Csupa gátlás voltam, fölényeskedés és szorongás együtt. Lementem egy Török Pál utcai 100 négyzetméteres pincébe, ahol műfény volt, felnőtt emberek a koszban feküdtek a hátukon, kifejezett izzadságszagban, és rekeszlégzést gyakoroltak a félhomályban. És azt éreztem, hogy én ezt akarom.

Az egészben látszott valami kilátástalan, műfényben leélt élet, és én éreztem, hogy ez nekem kell, annak ellenére, hogy azt is pontosan tudtam, ennek hátulütői is vannak.”

Hogy többek között milyen hátulütői, azt is szinte azonnal a bőrén megtapasztalhatta, a színház világa ugyanis olyan ripsz-ropsz beszippantotta, hogy még a szerelme is azonnal faképnél hagyta.

Lehet egy szülő szabad?

Művészet és szabadság kéz a kézben jár, ezt minden résztvevő tanúsíthatta, a hétköznapok azonban még a nagy írókat, költőket, rocksztárokat és színészóriásokat sem kímélik. Hogyan lehet szabadnak maradni család és kicsi gyerekek mellett? Szabó T. Anna erre a kérdésre viccesen elmesélte, milyen tanácsot kapott anno, a férje, Dragomán György Esterházy Péter írótól: „Legyen minél több nyílászáró az alkotó ember és a gyerekei között”. 

Hogy ki milyen mértékben érzi a személyes szabadságát megnyirbálva a szülői szerepköre által, arról igencsak eltérő vélemények hangzottak el. A kétgyerekes Pásztor Anna elmesélte, az anyaságba tulajdonképpen a férje „erőszakoskodta” bele, de utólag is nagyon hálás neki ezért, balgaság lett volna mindezt kihagynia. A terhességét és az utána lévő időszakot azonban igyekezett kompromisszumok nélkül megélni, még azon a napon is ment felvételre, amikorra ki volt írva, a császár után hat héttel pedig már a saját koncertjén tombolt. Ez is lett a szülői szabadságot illetően a hitvallása:

„A pelenka szélére is lehet dalszövegeket írni”. 

Ezzel Szabó T. Anna is tökéletesen egyetért, ő is hasonlóképpen dolgozott, amikor a gyerekei születtek, vagy otthon éjszaka, vagy a parkban egy padon írta a verseit. Szerinte szülőként „időbeosztás kérdése a szabadság”. 

Almási Kitti aggasztónak találja, hogy sokan úgy vélik, gyereket majd csak később vállalnak, mert addig „még élni szeretnének”. Holott az utód születése nem kell, hogy az élet végét jelentse, akkor jó gyereket vállalni, amikor az embernek már van annyi többlete, amit szívesen tud adni. „Nem elszúrom az életem, hanem élem akkor is, amikor a gyerekemmel vagyok.”

Dolce far niente

Ki tudja ezek után megvalósítani a semmittevés szabadságát? – hangzott el a kérdés, amire Mácsai rezignáltan csak annyit felelt: „Én olyat nem tudok.” Steiner Kristóf, aki láthatóan és jól dokumentáltan pörög, éjt nappallá téve a világ különböző tájain, éppen ezért képes értékelni azokat a ritka pillanatokat, amikor valóban lecsendesedik körülötte minden. „Mindannyiunk legnagyobb fantáziája, hogy tudjunk csak úgy lenni, érezni a lábunk alatt a zöld füvet, vagy a kék eget szemlélni. Nálam ez olyan ritka lehetőség, hogy amikor megvalósul, akkor tényleg örömmel tudom csinálni.”

Szerencsésnek tartja magát, mert az ő egész gyerekkora is szinte korlátok nélkül telt, a szülei abszolút partnerek voltak abban, hogy megélhesse a kompromisszumoktól mentes szabadságot. Így ment el például 13 évesen teljesen egyedül Spanyolországba azon a nyáron, amikor a szülei anyagi okokból nem tudtak volna vele tartani. „Soha nem volt kérdés, hogy szeretjük egymást, de mindig teret adtunk a másiknak.” A szülők ellen így neki kamaszként sem kellett lázadnia, inkább a szüleivel együtt lázadt az elnyomás vagy az igazságtalanság ellen. „Hiszen az ember szabadságvágya minden pillanatban triggerelve van.”

Zsigeri tényezők

De honnan veszi észre az ember, hogy küzdenie kell, mert valahol sérült a szabadsága? – tette fel a kérdést Pásztor Anna a beszélgetőtársainak. Neki például ez mindig testi tünetekben nyilvánul meg.

„Ha zsibbad a bal oldalam, rögtön tudom, hogy harcolnom kell.”

A lelki problémák fizikai kivetülései D. Tóth Krisztának is ismerősek, régóta igyekszik ily módon is önreflektíven élni, és mindig hallgat az ösztöneire. „Ha valami nem hagy nyugodni, akkor azzal tudom, hogy dolgom van.” Ezzel Mácsai Pál is egyetért, aki a zsigereiben érzi, ha valami nincs rendben, és ha ki kell állni, akkor nem kérdés, mit tesz, mert lehetetlen lenne nem beleállnia ügyekbe. Mindig ilyen volt ebből a szempontból, hogy mostanában többször kell felszólalnia, az azért van, mert „A körülmények változtak. Én ugyanaz vagyok.”

Az alkotói szabadságban azonban soha nem lehet és nem is szabad kompromisszumot kötni, ebben minden résztvevő egyetértett, ahogy abban is, hogy onnan érezheti meg az ember leginkább az elnyomást, ha már nem alkothat szabadon. Pásztor Anna remekül sommázta az este egyik vezérgondolatát, mondván, a művészet maga a szabadság, ami a művész által a befogadó környezet felé is tud áramlani, így a közönség is részesévé válik. Ez tulajdonképpen mindannyiunk közös küldetése.

A WMN szabadsága

Az est elején persze részben magunkat is megünnepeltük az ötödik születésnap okán. Csodálatos érzés volt fent állni azokkal a kollégákkal, alkotókkal a színpadon, akik mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a WMN, ez a szabad alkotóközösség, úgy tudjon működni, ahogy mindannyian a leginkább önazonosnak érezzük. Hogy minden egyes nap ott van az az olvasók és alkotók által formált közösség, amiben egytől egyig csorbítatlanul szabadnak érezhetjük magunkat. Az ünnep apropóján pedig egy kisfilm is készült rólunk nektek, aminek rövidített verzióját már láthatta a MOMkult közönsége, a teljes videót pedig ti is megnézhetitek hamarosan az oldalunkon!

További fotókért kattints a képre, és már lapozhatod is galériánkat!

Fiala Borcsa

Köszönjük a támogatást: TheBoxDonut, Jana, Törley

Díszlet: TorTer

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography