D. Tóth Kriszta: Maradékmentés '23
Újrafelhasználás vagy halál?
„Odakint az offenzíva folytatódik. Készül az újabb ellenség. Megvan, mit kell még megvédeni. Az emberek ölik egymást, és közben közös erővel nyírják ki az élőhelyüket. Sosehalunkmeg, mindmeghalunk. Eszünk, iszunk, szívunk, bedurrantjuk a belsőégésűt, hadd muzsikáljon bennünk a metángáz. A maradék meg próbál összekapaszkodni, apró, rugalmas szövésű közösségekben megzabolázni a világ égését. Valamiféle szelíd tüzet rakni és őrizni, őrizni, amíg csak lehet. Magadat és őket. Mert nincs más út, ha élni akarsz.” Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Nem is az. Viszlát, 2023! D. Tóth Kriszta írása.
–
Már csak 17 óra van hátra az évből, és megkaptam életem első dickpicjét. A József pénisze képében érkezett üzenet láttán némán felröhögtem hajnalban a kanapén, mert persze ilyenkor is figyelek arra, nehogy felébredjenek mások. Mások. Miközben épp nekem szegeződik egy hímtag a képernyőn.
Ezzz azzz, 2023, így kell ezt! Köszönöm, vettem az üzenetet.
Tavaly ilyenkor Bödőcs évértékelője jelentette az ihletett muníciót az év végi írásomhoz, idénre József farka maradt. Végül is igaza van a dramaturgnak. Ha 2022 tizenkilencre lapot húzott és nyert, akkor 2023-mal már le sem ültem játszani. Nem azért, mert nem látom, hogy mi megy odakint, hanem azért, mert még annál is akutabb dolgom volt idebent.
Ez az egész óév-újév dolog amúgy is egy erőltetett társadalmi konstrukció, ami arra kell, hogy az ember ne kapjon hülyét a saját folyamataitól, legyen valami cölöpféle, amibe belekapaszkodva áthúzza magát az úgynevezett másik oldalra, ahol majd… minden megy tovább pontosan úgy, ahogy addig.
A sajt a másik oldalról is büdös. József másnap is elküldi a farka fotóját valakinek.
(Nekem már nem, mert letiltottam.)
Odakint az offenzíva folytatódik. Készül az újabb ellenség. Megvan, mit kell még megvédeni. Az emberek ölik egymást, és közben közös erővel nyírják ki az élőhelyüket. Sosehalunkmeg, mindmeghalunk. Eszünk, iszunk, szívunk, bedurrantjuk a belsőégésűt, hadd muzsikáljon bennünk a metángáz. A maradék meg próbál összekapaszkodni, apró, rugalmas szövésű közösségekben megzabolázni a világ égését. Valamiféle szelíd tüzet rakni és őrizni, őrizni, amíg csak lehet. Magadat és őket. Mert nincs más út, ha élni akarsz. Nem kell, nem is lehet mindenkit szeretni, de azokat érdemes, akik melléd ülnek, veled őrzik a józan ész szelíd tüzét.
A hűtőszekrény előtt állva műanyagdoboz-tetriszt játszom. Alig férünk be a fridzsiderbe, az ünnep maradékai tucatnyi, különböző alakú dobozban várják a végítéletet: újrafelhasználás vagy halál? Az utolsó utáni pillanatig várok, nincs szívem kidobni semmit.
Minden dobozban szeretet van. Tiramisu és töltött káposzta képében.
Ha behúzza a hasát a kígyóuborka, akkor még pont befér az egyik résbe, egy napig még maradhat a telipakolt hűtő. Hiába utazott mindenki haza, addig is itt vannak velem mind: az embereim a tűz körül.
Néhány éve átvettem apámtól a stafétát. Nem volt ünnepélyes átadás, sem nagy bejelentés, egyszerűen csak belecsúsztam az egyik legfontosabb szerepébe. Családi összejöveteleken ötletelek, szervezek, katalizálok és összehangolok. Azt mondják, ez az élet úgynevezett rendje, ha te vagy a legidősebb gyerek a családban. Mondjuk, megszoktam, mert mindig, mindenhol, mindenki nővére én vagyok. Ezt csinálom az életem összes terében. Kényelmetlen? Egyáltalán nem. Fárasztó? Rohadtul.
Innen, a hűtőbe dobozolt maradékok felől visszatekintve azt látom, hogy 2023-at nem véletlenül éreztem a határhúzás évének. Annak az évnek, amikor végre bedurrant, de még messze nem ért véget a folyamat. Mert nem elég egyszer, kétszer, háromszor elveszíteni az illúziót, nem elég egyszer, kétszer, háromszor csalódni, végignézni, ahogy valaki, akivel azt hiszed, együtt őrzitek a szelíd tüzet, egyszer csak elővesz egy saját fáklyát, meggyújtja a te tüzednél, aztán felkel és odébbáll. Sőt, van, hogy a válla fölött még be is mutat. Ó, nem, azt – kérem szépen – egészen addig kell csinálni, amíg az utolsó cseppig ki nem ürülsz, így nagyítóval kell keresni a morzsányi maradékot, amit menteni lehetne.
De szerencsére ennek a végtelenül kimerítő végletes működésnek van egy komoly előnye: az üresnél nincs üresebb, a semminél nincs semmibb. Ezt a pontot elérve ki lehet végre mondani, hogy elengedted a: „Szia, Kriszta vagyok, a lábtörlőd” – bemutatkozást.
A sáros cipőket le lehet venni a kapuban, köszi. Ide be, a tűzhöz már csak az üljön le, aki hajlandó (és képes) mezítláb közlekedni.
Szóval ennek a fura, megfoghatatlan, sajátmunkás, átmeneti jellegű 2023-as évnek a végén, a 2024-es boldogújév előtt mondjuk azt: most, hogy tudod, hol a küszöb, ahol le kell venned a cipődet, ezt a továbbiakban csináljuk úgy, hogy nekem is jó legyen. Hogy én is fejlődjek. Hogy én is utazzak. Hogy én is írjak könyvet. Hogy én is gyógyuljak. Hogy a munkamagánéletegyensúly rám is vonatkozzon. Hogy nekem is maradjon lehetőségem benne lenni az életemben. Hogy az én mentális egészségem is szempont legyen. Meg a fizikai is. Hogy tőlem is megkérdezd néha: miben segíthetek? Hogy eszedbe jusson, hogyan oldhatod meg nélkülem. Hogy te szervezz meg és hangolj össze engem. Hogy észrevedd, mi mindent kaptál a tüzemnél. Hogy értékeld a meleget, ami átjár. Amiből te épülsz.
Arról pedig, ami eddig történt, azt gondolom, amit Fodor Ákos már egyszer elmondott – tökéletesen:
„Kibírhatatlan” – mondjuk, és kibírjuk.
De csak ha megmentjük a maradékunkat.
(Neked is boldog új évet, József!)
Illusztráció: Klaus Vedfelt/Getty Images
