–

Néha még gondolok rád. Egyre ritkábban, de amikor az eszembe jutsz, az olyan erővel ömlik az agyamba, hogy üvöltenék. 

Eszembe jutsz még, hisz 38 évig velem voltál.

Emlékszem rád, amikor először megjött a menzeszem. Nem voltál még kész, de éreztelek, feszültél, megérinthetetlenné váltál azokon a napokon.

Emlékeszem rád, amikor szerelmes lettem. Ott voltál velem, átéltél mindent, jobbá tettél engem az ő szemében.

Emlékszem rád, amikor várandós lettem. Naponta változtál, én meg csak a tükörben láttalak, hogy mekkora lettél a kilenc hónap alatt.

Emlékszem arra a fenomenális érzésre, amikor életemben először enni adtam belőled a gyermekemnek. Az az érzés sokszor eszembe jut – te már nem olyan sokszor…

Emlékszem rád, amikor másodjára is anyává váltam, mennyi sebet kaptál. Sajnáltalak, ápoltalak.

Emlékszem rád, amikor a sok hónapnyi szolgálat után kiürültél, üres lettél, megviselt, de szerettelek.

Emlékszem rád, amikor csomót növesztettél. Alattomosan. Fájtál. Szép voltál. Fájtál. Nem hagytál. A középpontban akartál lenni, és én nem hagytalak.

Emlékszem rád, amikor a röntgenképen megmutattad, hogy hol van a rák.

Emlékszem rád, amikor megszúrtak és kivették a mintát, és igen, valóban ott volt a rák.

Emlékszem rád, hogy beteg lettél. Emlékszem rád, hogy beteggé tettél.

Emlékszem rád, hogy október 24-én elköszöntem tőled. Utoljára láttalak.

Úgy emlékszem rád, hogy párban voltál a tükörben, ahol magam láttam.

Arra emlékszem, hogy megsimogattalak. Elköszöntem tőled. Örökre.

Emlékszem rád, másnap a helyedre, a pokoli fájdalomra. A pokoli ürességre a helyeden.

Emlékszem rád, a megkönnyebbülésre, hogy már nincs rák. De te sem vagy többé.

Néha még gondolok rád. Hová lettél? Hová kerülhettél… Már nem álmodom veled, már sok éve elengedtelek.

Soha, senki nem lép a helyedre, mert nálad JOBB mellem sosem lehetne.

Köszönöm az életem neked.

Balassa Gabi