Hegyizene – természetfilmek, amelyek megmutatják az olykor brutális valóságot

–

„Ezen az egeres–siklós felvételen ketten dolgoztunk egy fiatal operatőr kollégámmal, aki szintén beletette az ő részét a saját filmjébe, de ő nem akarta, vagy nem merte mutatni az egér száját, amikor az fuldoklott. Nekem meg pont az volt érdekes. Nem valami perverz okból, hanem mert a sikló nem méreggel, hanem izomerővel öl. S a közhiedelemmel ellentétben az áldozatának nem a csontozatát töri össze, hanem egyszerűen csak annyira megszorítja, hogy az nem tud levegőt venni” – mondja Szendőfi Balázs, akinek célja a természet, a valóság kendőzetlen ábrázolása; minden más szempont csak ez után jön. Merész, bátor és kicsit szemtelen hozzáállás ez egy olyan világban, ahol már a művészeket is arra tanítják, hogy tanuljanak meg bilincsben táncolni: fejezd ki önmagad, de mindenképpen legyél eladható. Szendőfi Balázs egészen másképp gondolkozik erről.

A korábban basszusgitárosként és zeneszerzőként dolgozó természetfilmes csak egyvalakinek szeretne igazán megfelelni. Nem vallásos ember, de alkotás közben egy bölcs entitást képzel maga elé, és azt mérlegeli, ő mit szólna, ha ezt a művet látná vagy hallaná. Az emberek komfortzónája nem érdekli.

„A Ráckevei Dunáról szóló filmemben szerepel a két kakukkfióka birkózása és utána az egyikük kilökése a fészekből. Több néző is felzaklatva megkérdezte, hogy azt miért kellett beletenni. Azt válaszoltam, hogy azért, mert szerintem nagyon érdekes, ami történik."

Bár Balázs nem keresi a közönségét, a közönség megtalálja: akik látták a filmjeit, ugyanezt a kompromisszummentességet és az „illedelmesség” hiányát várják tőle. A filmes felkérések során is biztosítják számára a szellemi és alkotói szabadságot. Ám a filmjei egy részét a mai napig megrendelő és külső anyagi támogatás nélkül készíti: ő írja a zenét és a szövegeket, és ő készíti a filmfelvételeket is.

A természet, mint bántalmazott nő

Balázs nemcsak a természetet, hanem a természetpusztítást is a maga brutális nyerseségében ábrázolja. A Hegyizene második részében messze nem feltétlenül a kígyós jelenet a legsokkolóbb: hiszen a kígyó csak táplálkozik. Ezzel szemben az autó által elgázolt vadmacska, vagy a fej nélkül ugráló, szintén elcsapott béka sorsáért már mi, emberek vagyunk a felelősek.

Viszont pont a Hegyizene első és második része volt az, amelynél Balázs – a többi filmjéhez képest – hangvételt váltott:

„A dörgedelmek tekintetében már elmentem a falig. A Volt egyszer egy vadvízország című filmembe sikerült Gáti Oszkárt narrátornak elhívni, és az ő hangján a szöveg mindenkit a helyére tesz Széchenyitől a mai vízügyig. De változom én is, empatikusabb szeretnék lenni még akár azok felé is, akik szerintem a legtöbb problémát okozzák, és próbálom őket is megszólítani.”

Az érzékenyítés jegyében a Hegyizenében a természet egy szenvedő nő hangján szólal meg, aki egyfajta bántalmazó kapcsolatban él az emberiséggel – mint egy agresszív, fizikailag és lelkileg is abuzív házastárssal.

„Azt próbáltam érzékeltetni, hogy mit jelent egy duzzasztó a folyónak, vagy mit jelent egy erdőkitermelés. Azt az érzést próbálom átadni, amit bennem is megszületik, amikor a pusztuló természetet látom.”

A filmes hangvételváltás Balázsnál nem kizárólag saját, belső késztetésre történt: fontos szerepet játszott benne két nő.

Nagy Katica, a Hegyizene későbbi narrátora kölcsönözte a hangját az Ahol a folyami rákok énekelnek című film főszereplőjének. Balázs moziban látta ezt a filmet, és mély benyomást tett rá a vadonban magára hagyottan nevelkedő „lápi lány” figurája, aki a természet magára hagyatottságát is szimbolizálta Balázs számára.

A rendező ebben az időben ismerte meg Nagy Lilla festőművészt is, akinek a Hegyizene 2-ben szereplő kollázsanimációkat köszönhetjük. „Az ő hozzáállása a világhoz, a természethez és a művészethez az én hozzáállásomat is megreformálta, illetve kimozdította abból, amit addig műveltem. Művészetileg metaforikusabbá váltam, szívesebben és bátrabban alkalmazok hosszú, meditatív snitteket. Szemléletem pedig empatikusabbá, a pszichológiai és emberi érzelmi dolgokra is odafigyelővé vált.

Azelőtt inkább afféle embergyűlölő, természetimádó filmes lehettem, aki azt gondolta, hogy a természet az ember nélkül teljes, és az ember csak kolonc. Ma már jóval megengedőbb vagyok, és bízom benne, hogy az emberiség megragadja a lehetőségeket arra, hogy ebből a helyzetből, valahogy kikecmeregjen.”

Természetismeret, csak felnőtteknek

Sokakkal ellentétben Szendőfi Balázs nem csak a gyerekek megszólításában látja a megoldást a természetvédelem problémáira. „Lehet, hogy alapvetően jó gondolat, hogy a felnőttek tanulnak majd a saját gyerekeiktől, csak szerintem nem szokott működni. Fontosabb lenne, hogy azoknak, akiknek vannak kisgyerekeik, vagy hamarosan lesznek, legyen lehetőségük tanulni felnőttként. Ők már eleve olyan gyerekeket nevelnének, akiknek kevésbé van szükségük környezeti nevelésre, mert otthonról hozzák a jó mintákat.”

View this post on Instagram

A post shared by Szendőfi Balázs (@szendofibalazs)

Sajnos a felnőttek megszólítása nem könnyű: sokan már annyira eltávolodtak a természettől, hogy valóságérzékelésük is átalakult, radikális megoldásokat keresnek arra, ami egy kicsit is zavarja őket. Balázs szerint erre jó és szomorú példa a szúnyoggyérítés.

„Az emberek követelik a »szúnyogirtást«, mire a hatóság kiszórja az idegmérget, amelynek áldozatai között a csípőszúnyogok aránya legfeljebb egy százalék. A többi rovaráldozat beporzó, denevértáplálék, madártáplálék – azaz a méreg végigmegy a táplálékláncon, teljesen szükségtelenül.”

Szendőfi Balázs azért nem adja fel a harcot, készíti tovább a filmeket: a most készülő Kufárok a templomban című alkotásban a hazai erdőgazdálkodás visszásságairól próbálja meg lerántani a leplet. A Duna ölelése pedig egy líraibb alkotás lesz. A Hegyizene második részét jelenleg is több helyen vetítik az országban.

Lovranits Júlia