–

Október a mellrák hónapja. Aki részt vesz a küzdelemben rózsaszínbe öltözik, sétál, fut, ezzel felhívva a figyelmet, hogy a betegség megelőzhető, illetve, ha már kialakult, korszerűen kezelhető. És itt jön a ha.

Ha időben észreveszi.
Ha nincs terheltség vagy genetikai hajlam a családban.
Ha időben megfelelő segítséghez jut.
Ha a családja mellette áll.
Ha akar és tud küzdeni.
Ha meg akar gyógyulni.

De mi van akkor, ha nem akar? Ha lemond az életről, a családról, mindenről, ami korábban fontos volt.

Nádiicu ilyen volt. Nem küzdött, feladta.

És most, 33 évvel a halála után elmesélem az ő mellrák elleni küzdelmét.

1985-öt írunk, nem emlékszem, hogy milyen évszak volt. Nádiicu 41 éves, én 11. Szerettem tévét nézni, és nemcsak a Lolka és Bolkát, hanem híradót, meg más, komolyabb műsorokat is. Egy ilyen alkalommal a Bethlen Gábor utcai lakás nappalijában végignéztem egy mellrákról szóló dokumentumfilmet, melyből kiderült, komoly betegségről van szó, és meg lehet halni benne.

Nádiicu nem volt szégyenlős, így egy esti fürdés előtt levetkőzött előttem. Megláttam a bal mellén egy nagy lila foltot.
Cserfes voltam, gyakran jött ki meggondolatlanul a számon a mondandóm, így volt ez akkor is.

„Anya, neked mellrákod van, meg fogsz halni!”

Nádiicu hirtelen felindulásból megütött.

Belegondolni is szörnyű, hogy akkor mit tettem, de még ennyi idő távlatából sem tudom az okát, beleképzelni meg nem szeretnék semmit.

Nádiicu elment az orvoshoz, de már későn. A Péterfy Sándor utcai kórházban műtötték meg, ami a lakásunkkal szemben volt. Emlékszem, az ablakban álltam, hátha megpillantom, de nem emlékszem arra, hogy ez bekövetkezett volna. Arra viszont igen, – meghallva a felnőttek beszélgetését –, hogy Nádiicu miután felébredt, megkérdezte az orvosától: „Megvan”? „Nincs.”

Nádiicunak amputálták a bal mellét. Kiderült, áttétei vannak.

Engem leküldtek Békésszentandrásra, megvan még az a képeslap, amit édesanya/Nádiicu-írt nekem.

„Drága kislányom, Erika!
A múlt héten engedtek ki a kórházból, még nagyon gyenge vagyok.
Apa itt van velem, vigyáz rám.
Még nagyon gyenge vagyok, de bízom a gyógyulásomban.
Drága Csillagom, remélem, jól kijössz Gyöngyikével, és ugyanolyan segítőkész és szófogadó kislány vagy, mint itthon szoktál lenni.
Nagyon hiányzol nekem is és apának is. Sokszor puszillak: Édesanya.”

Nem tudom, hogy mennyi ideig voltam Békésszentandráson, de a hazaérkezésemre igen. Az előszobába beérve, Nádiicu ott állt az ajtóhoz támaszkodva, vékony volt és összetört. Apám, aki szakács volt, és csodálatosan főzött, mindennap rimánkodott Nádiicunak, hogy egyen, de ő nem tudott. Gyakran mondta azt, hogy „Gyenge vagyok, mint a libafos”.

Emlékszem, gyakran hiányoztam az iskolából, és kísértem az orvoshoz. A Kékgolyóban órákig vártunk, hogy sorra kerüljünk, anyám – látván a kopasz hölgyeket –, eldöntötte: se sugár, se kemó! 

A konyhában, egy teli zacskó gyógyszert kiszórt a földre, mondván, ő egyiket sem veszi be. A gyógyszerek helyett jött az alkohol. Hubertus, sör, bor.

Én voltam a beszerző, nekem kellett megvennem az italokat, és visszavinnem a rengeteg üveget a közértbe, az üvegvisszaváltóba. Szörnyű volt, szégyelltem magam, vajon mit szólnak a közértben?! De nem volt mese, csinálnom kellett. Az édesanyám mellett kellett lennem. És én mindent megtettem, amire megkért. 

Éjszaka felkeltem, amikor meghallottam a kiabálását, mert már nem bírta a fájdalmat elviselni. Rettenetesen féltem, egyedül voltam, apám ki tudja, éppen akkor merre járt. Egy ilyen éjszaka után döntöttem úgy, hogy írok a keresztapámnak – Nádiicu testvérének: jöjjön haza, mert baj van. 

Jött is, amint tudott, egyhuzamban levezetett 1200 kilométert. Megnyugtató volt, ha rövid időre is, de mellettem állt. 1986-ban a Vas utcai kórházban újra megműtötték, hat és fél órás volt a műtét. Kardos doki annyit mondott: „Új szerveket nem tudok adni”.

Kiderült, hogy hasnyálmirigyrákja is van.

Hazaengedték, majd újra kórház, enni nem bírt, egyre gyakoribbak lettek a rosszullétek. A fürdőszobában belenézett a tükörbe, végigfogdosta a karját, és közölte: „Megzabál a rák”. 

Én a tanulás mellett a házimunkát is elvégeztem. Takarítottam, mostam, vasaltam, bevásároltam, és továbbra is én kísértem az orvoshoz.

Néztem a szenvedését, és azt kívántam, legyen már ennek vége, mert ez így nem élet. Az utolsó napjait Badacsonytomajon töltötte, ahol a fiatalsága nyarait is, amikor még boldog és felszabadult volt.

A békésszentandrási rokonok lejöttek meglátogatni, elkészült az utolsó fotó. Már nagyon rossz állapotban volt, felvitték Pestre, a Budakeszi útra.

1987. szeptember 28-29. Haldokolt.

Mindenkitől elköszönt, kivéve tőlem.

Keresztapámnak azt súgta a fülébe „Vigyázz Erikára”.

Én is ott voltam, de nekem nem mondott semmit. Amikor másnap bementem, már nem volt magánál.

1987. szeptember 30, hajnalban jött a telefon, Mester Ferencné, született Nádi Ilona elhunyt.

Aznap nem mentem iskolába.

Mester Era

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van