–

A kutya, akit Barninak neveztünk el Ákos gyerekkori mackója után, még csak fél éves volt, amikor a menhelyről elhoztuk. Az első napokban folyamatosan mellette kellett lennünk, mert ha egyedül hagytuk, akár csak negyedórára is, keserves nyüszítésbe fogott. Próbáltam mindenhová magammal vinni, de a kutyás bevásárlást fel kellett adnom. Ha kikötöttem a bolt elé, megpróbálta elrágni a pórázt és vigasztalhatatlanul, őrjöngve panaszkodott. Mire kijöttem, valóságos csődület támadt körülötte. A munkahelyemre viszont bejöhetett velem. Elnézték, hogy befekszik az asztal alá, vagy kíváncsian jár körbe az irodában és mindent megszaglász. Ugatni ilyenkor sosem ugatott, hiszen ott voltam a közelében.

Aznap, amikor kivizsgálásra kellett mennem, Ákos vitte el őt magával délelőtt az építkezésre, Érdre.

Fél egyre volt időpontom az ultrahangra, ahová a mammográfiáról küldtek. Aznap nem mentem be dolgozni, nem lett volna érdemes arra a maradék kis időre. Helyette kimostam Barni tálját, összegereblyéztem a leveleket és letöröltem az ujjlenyomatokat a teraszajtóról.

Érdekes, ha visszagondolok arra a néhány órára, mindig megjelenik előttem a kilincs melletti homályos tenyérnyom, mint valami baljós előjel.

Kihúztam ceruzával a szememet, csinosan felöltöztem, mintha nem is orvoshoz, hanem találkára mennék. Nem tudom, volt-e ebben valamiféle előérzet, sejtettem, hogy ez a nap különleges lesz, még ha nem is abban az értelemben, ahogyan ezt általában gondolni szoktuk.

Innentől olyan élénken élnek bennem a további képkockák, ahogyan egy színes, valóságosnak tűnő álomból ébredve szoktak bennünket kísérteni a képzelet képei. Mindenre emlékszem abból a napból, mintha egy lassú filmen láttam volna az egészet. Látom magamat, amint ezüst szandálban és sárga ruhában felszállok a buszra. Látom magam előtt a velem szemben ülő, vörös hajú nőt, ahogy a telefonját görgeti. A két sugdolódzó kamaszlányt, az ablakból a késő nyári, kiégett kerteket, a néhol már sárguló lombokat. A betonfalú buszpályaudvart, a metrólejáratot. A rágógumik csillagtérképével teleköpködött aluljárót, a szenvtelen, idegen tömeg áramlását. A járdát, az egymást követő kapualjakat, a meleg, falevél színekkel berendezett kirakatot, sarkában a mélybordó pléddel. Már minden az őszről szólt, hiába sütött a nap fáradt, nyár végi igyekezettel.

A hosszú, keskeny vizsgáló sötétkék függönyeit behúzták. Az ablakban egy sápadt cserepes növény kornyadozott. Ezt jelöltem ki magamnak fókuszpontnak, ezt bámultam, amíg az ultrahangos vizsgálófej fel-le mozgott zselével bekent mellemen.

Az asztalon kitartóan csengett egy vezetékes telefon. Az asszisztens kiment a folyosóra a beutalókért, a doktornő pedig nem vette fel, mert éppen engem vizsgált. Összehúzott szemmel figyelte a képernyőt, amelyen, amikor odanéztem egy pillanatra, fekete-fehér, gomolygó foltokat láttam csak. Szinte hallottam magamban az időjós hangját: Északról hidegfront közeledik hazánk felé. Délutánra erős lehűlés, helyenként csapadék várható. Forduljak picit oldalra, kérte a doktornő. Újabb adag zselét nyomott a bőrömre a flakonból, aztán erősen rányomta a vizsgálófejet az amúgy is érzékeny részre. Az asszisztensnő közben visszajött. Becsapta az ajtót, fertőtlenítette a kezét a mosdó feletti karos tartálynál, aztán leült a forgószékre. A telefon már nem csörgött. A doktornő visszatért a vizsgálófejjel a korábbi területre és összehúzott szemmel diktálni kezdett.

Az arcát figyeltem. Összpontosított, mérlegelt. További vizsgálatokat javasolt, beutalókat nyomtatott. Biopsziára küldött, egy másik kórházba. A lap aljára felírta a telefonszámot, ahol sürgősségi időpontot kérhetek.

Köszönöm, mondta, felöltözhet. Amíg a papírtörlővel tisztogattam magam, elismételte, hogy semmit nem tudhatunk egyelőre, de ő lát valamit, ami nem megnyugtató: sürgősen utána kell járni. Belebújtam a ruhámba, átvettem a leleteket és a beutalókat. Odakint mintha váratlanul kiürült volna a folyosó, egymás mellett négy szabad fehér szék állt az ajtó mellett. Leültem az egyikre, és nézegettem a kezembe nyomott lapokat. Igyekeztem abba a mondatba kapaszkodni, hogy „semmit sem tudhatunk egyelőre”.

Az igazság az, hogy akkor én mindent tudtam. Tudtam két hónappal korábban is, amikor nyáron zuhanyzásnál megéreztem a kis, kemény csomót. Tudtam villamosozás, főzés és fürdés közben is, de ezt a tudást mindig elfedte valami: villamosozás, főzés, fürdés. Barni, amikor megérkezett hozzánk, rendszeresen odatette a fejét a bal mellemre, és nézett rám kitartóan, hosszan.  Mintha figyelmeztetni akart volna valamire.

Hogy miért nem mentem el orvoshoz? Azt hiszem, ez a kérdés utólag teljesen fölösleges. Valahogy azt sugallja, hogy ami történt, arról én tehetek. Hogy a betegség valakinek a mulasztása miatt alakul ki. A szervezetben fellépő meghibásodást felelőtlenség, helytelen viselkedés idézi elő. 

Esős ősz lett közben, és a biopsziától foltokban belilult a mellem, mint az érett szilva. Aztán megérkezett a tél. Túljutottunk a kezeléseken. Barni megevett egy fél teniszlabdát, úgyhogy egyszerre hánytunk. A teniszlabda végül kijött, én pedig napokig a nappaliban aludtam a kinyitott kanapén. Barni hihetetlenül megnőtt. Hatalmas kutya lett, sokkal nagyobb, mint amit a menhelyen ígértek. Fel-le szaladgált a kerítés mellett és lelkiismeretesen őrzött bennünket. Kora tavasz jött fagyokkal, és márciusban megoperáltak. Újabb nyár jött. Egy különösen forró, száraz és hosszú nyár, amikor nem kellett összefognom a hajam lófarokba, mert még egy centis sem volt. 

Ma csak a hat évvel ezelőtti fényképek őrzik annak a két pokoli, levegőtlen évnek a nyomát. Sokáig kísértett a félelem. Minden egyes megfázásnál, minden egyes izomláznál gyanakodva figyeltem a testemet. Éjjel nyitott szemmel feküdtem és zakatoló szívvel gondoltam rá, hátha csak haladék volt, amit gyógyulásnak hittem. 

Barni most itt hever mellettem a teraszon pléden, amit azon a bizonyos délutánon, amikor eljöttem a rendelőintézetből, megvettem. Nem mérlegeltem, ahogy máskor szoktam, hanem bementem a boltba, és elkértem azt a mélybordó takarót, amit a kirakatban megláttam. Azon az őszön a teraszon használtuk, éppen az ilyen hűvösödő, kora őszi estéken. Aztán bekerült a kanapéra. Egy délután, amikor egyedül hagytuk pár órára, Barni alaposan megrágta. Utána az övé lett, de több kárt már nem tett benne. Most is azon hever. A takaró kissé megkopott, ő pedig nyugodt, középkorú kutya lett. Már nem ugat minden járókelőre, csak felemelkedik és kérdőn néz, ha elhalad valaki a kerítés előtt. Jól van Barni, mondom neki, láttam én is, minden rendben van. Ilyenkor mintha bólintana nagy, komoly fejével, aztán visszafekszik a lábamhoz.

Tóth Krisztina

A kiemelt kép forrása: Csiszér Goti/WMN