- 

Mindenki Zsuzsikának hív, mert az olyan kedves, de én Zsuzsázlak immár hét éve. Hét éve szerettem bele a fiadba, őszintén, tiszta szívemből. Romantikus megismerkedés, összeköltözés, jövőépítés, tervezés, nyaralások, épp, mint a mesében. Boldogan élünk. Unokát is kaptál, nagyon szereted. Valahogy csak én siklottam ki a szeretetkosaradból. Nem értem, miért nem szeretsz engem. Keresem a válaszokat évek óta. Néha azt érzem, csak nehezen mutatod ki, amit érzel. Nem értelek, de szeretnélek érteni. Talán nem ilyen lányt szántál a fiadnak? Miért lógok ki én a sorból? Miért teszel ekkora különbséget? Ha ajándékozol, miért kapok jellegtelen semmiségeket, miért nem veszed a fáradságot, hogy megismerj? Ahogy én teszem, amikor azzal kedveskedek neked, ami a szíved vágya. Évekig próbáltam a kedvedben járni, hívtalak rengeteg családi programra, koncertre, színházba, ebédelni, vacsorázni, sétálni, próbáltalak jókedvre deríteni. Olyan programokra vittelek, amiket tudom, hogy szeretsz. Amikor hosszú betegség után elvesztetted a férjed, együttéreztem veled, vigasztaltalak. Depressziós lettél, segítséget viszont nem fogadsz el. Mióta ismerlek, nem láttalak mosolyogni. Minden nap rossz a kedved. Sajnálod magad, és örökké újabb és újabb betegségek után kutatsz magadban.

Azt akarod nap mint nap, hogy csak rád figyeljünk.

Engem viszont elgondolkodtatsz minden nap. Pozitív, fiatalos, pörgős feleség és anya vagyok, imádom a munkám, szeretek dolgozni és helytállni. És szeretek élni. Még annak is tudok örülni, ha reggel felkel a nap. Vagy ha megérzem a kávé illatát. A gyerekem és a férjem szeretete boldogsággal tölt el, hálás vagyok értük.

De tudod, Zsuzsa, sírhatnék én is nap mint nap. Elvesztettem a húgomat nyolcévesen, rákban. Láttam a szüleimet a szomorúság legmélyebb pontján, a szétesés határán. Eltemették a saját gyermeküket, talán nincs is ennél rosszabb érzés. Csak 12 éves voltam, de a mai napig emlékszem mindenre, mintha csak tegnap történt volna, pedig 25 éve már.

Amikor megszületett az unokád, pár hónapra rá bekopogtatott hozzám a méhnyakrák.

A poklok poklát éltem át, de te nem voltál mellettem.

Úgy kezeltél, mint akinek a manduláját vették ki. Iszonyatosan fájt, hogy nem voltak vigasztaló szavaid hozzám, nem fogtad meg a kezem, és nem mondtad, hogy „minden rendben lesz, kincsem". Mégis túléltem a rákot, mert élni akartam! Volt kiért életben maradnom. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem kaphattam én ilyen kevés időt, hiszen még annyi dolgom van. Szeretném látni felnőni a gyermekem, és még boldog éveket szeretnék a fiaddal leélni. Végre jól alakult az életem, nem adhattam fel!

Gyakran érzem úgy, ha eltűnnék a szemed elől, neked fel sem tűnne. Lassan elfáradok abban, hogy megfeleljek neked. Szerettem volna, ha megszeretsz. Lehet, hogy te saját magadat sem szereted? Igyekszem jó feleség és anya lenni. De te ezt nem értékeled. Bár nem neked akarok megfelelni, mégis kifog rajtam ez a feladat. Feladat?! Annak tekintelek. Úgy szeretném, ha örülnél nekünk, a boldogságunknak, a gyermekünknek. Rengeteg dolog van az életben, amiért szomorkodhatunk, de hinnünk kell abban, hogy egyszer kisüt a nap. Remélem, talán egyszer majd megérted, és a te napod is előkerül. Időnként leülök veled beszélgetni. Akkor úgy tűnik, érted, amit mondok, azt válaszolod, igazam van, sírsz és azt ígéred, megpróbálsz változtatni. Én is próbálok változni. Lehet, hogy nem passzol a gomb a kabáthoz? Ki érti ezt?!

Elfáradtam próbálkozni nálad. Most egy kicsit feladom, aztán majd egyszer újra próbállak szeretni.

Anasztázia 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture