A családi kapcsolatokat is lehet tanulni

A négygyerekes Süttő Márta mentálhigiéniés szakemberként szembesült vele, milyen sok nőnek jelent problémát az anyósával vagy épp a menyével való kapcsolata. Sokat beszélgetett esküvőre készülődő jövendőbeli feleségekkel, és azt tapasztalta, hogy azok gyakran szinte rettegnek az előttük tornyosuló feladatoktól, amiknek nem kis részét képezte az anyósukkal való viszony kialakítása.

Hosszas gondolkodás után egy hajnalban szó szerint arra ébredt, hogy ezzel szeretne foglalkozni, méghozzá az akkor még csak távolról ismert hatgyerekes, gyógypedagógiai végzettségű Ildikóval közösen. Így született meg az Anyós-suli négy évvel ezelőtt, azóta pedig számos családban simították el féléves tréningjeik segítségével a konfliktusokat, és érzékenyítették a feleket a kölcsönös megértés irányába.

Anyós szemszög

Tapasztalataik szerint az anyós-meny konfliktus legfőbb kiváltó oka, hogy az anyák képtelenek elszakadni a fiaiktól, emiatt vad féltékenység dolgozik bennük.

Pontosan ezért a tanfolyam során nem is szabályokat vagy  általánosan hasznosítható tudást kínálnak, hanem önismeretet szeretnének tanítani a hozzájuk érkezőknek.

Emellett a kommunikációs fejlesztés is elengedhetetlen.

Az anyósok és menyek között gyakran tapasztalható egyfajta rivalizálás, melynek során az anya foggal-körömmel kapaszkodik a fiába, akit viszont a feleség is szeretne megkaparintani magának. Az anya szívében temérdek érzés kavarog. Úgy érezheti, ő megszülte, felnevelte, dédelgette ezt az embert, erre most jön egy nő, aki mindezek ellenére fontosabbá válik a fia életében. Ezen kívül valószínűleg ekkor szembesül először a magánnyal, élete egy fontos részének kiüresedésével, amit hosszú ideig a gyerek felnevelése töltött ki.

Meny szemmel

Egyfajta féltékenység az újdonsült feleség részéről is jelentkezhet, főleg ha azt tapasztalja, hogy a férje még mindig nagyon rá van gyógyulva az anyukájára, vagy ha az összevissza ingadozik a jövendőbelije és az anyja között, és képtelen megszabni a határokat. A helyzetet az is súlyosbíthatja, ha a lánynak már a saját anyukájával sem volt felhőtlen a viszonya.

Ha nem tanult meg az édesanyjával asszertív módon kommunikálni, akkor az anyósával sem biztos, hogy menni fog.

Ilyenkor jöhet az a felállás, hogy a két nő egymásra vetít egy csomó képzelt dolgot, mert a másik csupán egy felület, amire ráfesthetik az összes dühüket, csalódottságukat, fájdalmukat – szép lassan és módszeresen bűnbakot kreálva a másikból.

„Szegény fiam nem tud egy jót enni”

Komoly kiváltó oka lehet a nézeteltéréseknek, ha a két fiatal más háttérrel rendelkezik, másképp szocializálódtak, más szokásokat, ízeket hoznak otthonról, és ezekben nem is nagyon mutatnak kompromisszumkészséget. Egy barátnőm példája jut eszembe, aki a szívét is kitette, hogy a férje fogára valót főzzön, az viszont mindig csak annyit mondott: „nem rossz, szívecském, de nem olyan, ahogy édesanyám szokta.” Ez egészen addig tartott, amíg a szerencsétlen nő egyszer véletlenül oda nem égette a rántást. Akkor végre megtört az átok, az ura elismerően csettintett: „Na, végre! Épp, ahogy édesanyám is készíti!”

Az ő esetük nem is olyan ritka, az anyósok bizony hajlamosak úgy gondolni, hogy a „másik nőnél” éhezik a fiuk, vagy hogy az új feleség nem megfelelően gondoskodik a „gyermekről”. Ildiék ezért is építenek bele a drámajátékokba olyan helyzeteket, amiknél könnyen a felszínre hozhatók az indulatok, konfliktusforrások, mint például a vasárnapi ebédmeghívás, amit el is játszatnak a szereplőkkel.

Szikora Ildikó és Süttő Márta
Szikora Ildikó és Süttő Márta

Érdekes megtapasztalni, kinek milyen elvárásai vannak egy ilyen helyzetben. Például mennyire ragaszkodik hozzá az anya, hogy a fiatalok meglátogassák, bármi áron. Bizony előfordul, hogy meg sem hallja, ha azok nem szeretnének menni, mert már múlt héten is voltak, és ezen a héten inkább kettesben lennének, más programjuk van, stb. Az anya csak ragaszkodik hozzá, hiszen most van a nagypapának a születésnapja, már bepácolt 56 szelet karajt, és minek ment a piacra, ha senki nem eszi meg, amit főz.

Az „aha!”-élmény

Előfordult már, hogy egy ilyen helyzetben két jövendőbeli anyóssal játszatták el a fiatal pár szerepét, és mögéjük beállítottak valakit, aki viszont az egyikük anyósát képviselte. Érdekes volt megfigyelni – meséli Márti –, hogy a két idősebb nő azonnal átlényegült egy párrá, eszükbe sem jutott hátra nézni a „mamára”, hanem csak egymással foglalkoztak. Ami persze így lenne természetes, hiszen ők egy pár – és akkor nekik is leesett a tantusz.

Végre megértették anyaként is, hogy nem állhatnak bele a gyerekük és a párja egységébe.

De valóban nem könnyű eljutni erre a felismerésre, hiszen belülről a felek ritkán látják, hogy ők valójában rivalizálni próbálnak egymással. Az anyós azért nem, mert épp a gyászfolyamatában van nyakig elmerülve, és abban a helyzetben könnyű hibát találni abban, aki „elviszi a fiamat”. Ezt az érzékeny helyzetet nagyban segítheti, ha a fiú már eleve egyedül élt, azaz levált az anyjáról, hiszen ilyenkor a szülő is elfogadta, hogy a fia nélküle is életképes.

De hisz ez volt a cél, nem?

Onnantól kezdve, hogy az embernek a kórházban a kezébe nyomnak egy magatehetetlen kis csomagot, az lesz a legfőbb feladata, hogy abból a kis újszülöttből egy ügyes, önálló, érett, boldog, felnőtt embert neveljen. Mégis, amikor ez sikerül, sok nő összeomlik. Nehezen dolgozzák fel, hogy már nincs rájuk akkora szükség, és el kellene engedni a gyereküket.

„Pedig a legnagyobb ajándék, amit a gyerekeinknek adhatunk, az a szabadságuk. Hogy hozhatnak önálló döntéseket, és úgy alakíthatják ki az életüket, ahogy ők szeretnék.

Nem szabad beléjük kapaszkodni! Mindezzel együtt való igaz, hogy a felnövekvő fiataloknál sokszor nehéz megtalálni az egyensúlyt a babusgatásra való igényük és a rátelepedés között” – állítja Márti.

Erre a végső leválásra lehet tudatosan is készülni, főleg, ha az ember úgy áll hozzá, hogy feladata az elengedés. Sokan azonban úgy érzik, azért szültek gyereket, hogy az őket szeresse. Pedig a gyerek nem kutya és nem tulajdon, és ezt mindig szem előtt kell tartani.

Szikora Ildikó és Süttő Márta
Szikora Ildikó és Süttő Márta

Mi a megoldás?

  • Mindenképp alap, hogy a párok képesek legyenek rendesen kommunikálni egymással, illetve a szüleikkel is. Mindenki a saját szüleivel beszéljen, ha valami probléma adódik. Az érzéseiket közvetítsék nyíltan, vádaskodás és terelés nélkül, ehhez pedig elengedhetetlen kellő mennyiségű érzelmi intelligencia.
  • A meny szabja meg okosan a saját határait, és lehetőség szerint a pár ne függjön se érzelmileg, se anyagilag az eredeti családjuktól.
  • Fontos, hogy a fiatal házaspár egy egységként működjön, nem egészséges az sem, ha az anya és a lánya fognak össze a vej ellenében.
  • A másik szüleinek pocskondiázásától is feltétlenül tartózkodni kell, hiszen soha nem visznek előre az „épp olyan vagy, mint anyád” vagy „az anyád micsoda egy idegesítő boszorka” típusú mondatok.
  • De az anyósnak sem kell magába roskadnia, bátran megkérheti a fiatalokat, hogy segítsenek neki programokat szervezni akár ötletelés szintjén is, ha magányosnak érzi magát.
  • A szülőknek pedig újra meg kell tanulniuk párrá válni, kitölteni az évek alatt esetleges megüresedett kapcsolatukat. A gyerekek sokáig villámhárítók tudnak lenni, és amikor elköltöznek, akkor ott maradnak egymással. Ilyenkor a felszínre törhet egy csomó rég elnyomott konfliktus. Azonban ha a férj jó társa a nejének, akkor tud szólni, ha az nagyon „elanyósodna”, és sok mindenben tudna neki segíteni.

A láthatatlan ember

De mi az oka annak, hogy ennyit beszélünk az anyós-meny, anyós-vej konfliktusokról, az apósokról meg szinte szó sem esik, holott ők is ott vannak a történetben? – kérdezem végül az Anyós-suli alapítóit. Miért ilyen láthatatlanok az idősebb férfiak a családi viszonyrendszerben?

„A férfiaknak ilyen szempontból nehéz a helyzetük. – osztja meg velem a gondolatait Márti. – A család intimitásáért elsősorban és legfőképp a nők felelősek. Jó lenne a férfiakkal is foglalkozni ezen a területen, ám sajnos legtöbbjük jóval kevésbé nyitott az önismereti gyakorlatokra. Egyszerűen nincsenek arra szocializálva, hogy befelé, az érzéseikre figyeljenek. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, már egy komplett kultúraváltoztatás is kellene.”

 

Fiala Borcsa